Olvasási idő 11 perc

az orosz kém

2004 tavaszán kedvesem rosszul lett a vonaton. Nápolyból utazott vissza Firenzébe de az állomásról már mentő vitte Careggibe, Firenze legnagyobb kórházába. A diagnózis: craniopharyngioma, azonnal megműtötték. Az ezt követő időszak nagyon nehéz és fájdalmas volt mindannyiunk számára, akik szerettük. A gyógyulás megalapozott reménye és hirtelen bekövetkező megmagyarázhatatlan súlyosbodás között ingadoztunk 8 hónapon át. Aztán meghalt. Mindössze 49 éves volt. Családja, idős szülei, barátai végig mellette maradtak, míg én csak hétvégeken tudtam felmenni Firenzébe. A Careggi kórházban meglehetősen szigorú a látogatási rend, ezért péntekenként egyenesen a suliból indultam autóval és vasárnap csak késő éjjel tudtam visszaérni Nápolyba. Elindulni könnyebb volt. A remény és az öröm, hogy láthatom feltöltött energiával, de még ma is végtelen szomorúsággal emlékszem vissza a hazatérésekre. Soha nem lehettem biztos abban, hogy lesz „következő látogatás”.

Egyszer, egy különösen drámai hétvége után, jóval elhagyva éjfélt, megálltam egy benzinkútnál a római körgyűrűn. Ittam egy kávét, megtankoltam, de amikor fizetésre került sor, a benzinkutas, ötvenes, szemmel láthatóan unatkozó férfi, mindenáron csevegni akart velem. A szokásos banális mondattal kezdte:

– Maga nem olasz.

Kimerült és szomorú voltam, semmi kedvem nem volt szóba állni vele, így csak szűkszavúan válaszoltam:

– Nem!

Úgy tett mintha nem érzékelte volna hangom meglehetősen elutasító tónusát és folytatta:

– Honnan jött? Hová valósi?

– Már elnézést, de hagyjon békén! Fáradt vagyok, személyes problémáim vannak… Nagyon kérem! De ő csak folytatta:

– Hova valósi? Kitalálhatom? Kelet-europai, de nem szláv…, arcvonásai, színei szláv eredetre utalhatnak ugyan, de a kiejtése nem…

..és csak tartotta a kezében a visszajáró pénzt. Általában utálok goromba lenni, egyszerűbbnek tűnt válaszolni, közben, hogy értésére adjam mennyire szeretném már befejezni ezt a beszélgetést, begyújtottam a motort.

– Magyar vagyok!

A férfi válasza megdöbbentett.

– Tudja, hogy 1956-ban Andropov volt a budapesti szovjet nagykövet?

Nem vártam hasonló mondatot egy benzinkutastól. Csak akkor néztem meg jobban: halántéknál őszülő, világosbarna haj, széles, kissé pufók arc, magas arccsontokkal, világos szemek. Enyhén ironikus tekintettel nézett vissza. Biztos volt benne, hogy válasza felkeltette érdeklődésemet. És akkor tényleg elcsavartam a slusszkulcsot, leállítottam a motort.

– Ki maga? Az akcentusa kicsit furcsa…maga sem olasz.

– Orosz vagyok.

– Orosz? Jól beszél olaszul… a kiejtése is kitűnő, bár én aztán tényleg nem vagyok a legalkalmasabb ember, hogy megítéljem valaki olasz kiejtését.

– Tudom. Az emberek általában nem veszik észre, hogy nem olasz vagyok, sokan azt hiszik, hogy az akcentusom valami eldugott helyi dialektus behatása. Moszkvában az olasz szekcióban dolgoztam.

– Nem értem..

– Az olasz szekció…még mindig nem érti?

– Nem. Nagyon fáradt vagyok… nem értek semmit. Ki maga?

– A KGB-ben dolgoztam… az olasz részlegen. Anyanyelvi tanáraink voltak… akik nagy súlyt fektettek a kiejtésre. Aztán az új helyzet kialakulásával leépítettek bennünket.

– Maga egy kém?

– Kém? Milyen nagy, filmekbe illő szavakat használ asszonyom! Az olasz szekcióban dolgoztam. Ez minden. De imádom Magyarországot. Mindent elolvastam, 56-ról amihez csak hozzájutottam. A maguk forradalma…igen a magyar forradalom története nagy hatással volt rám. Először fordult elő velem, hogy kétségeim támadtak. Talán azért, mert mi hozzáfértünk a nyugati sajtóhoz, én tudtam, hogyan is történtek az események. Erősek es bátrak voltak a magyarok, … de naivak is.

– És most mit csinál itt? Benzinkutas lett?

– Csak egy kis időre, amig az olasz kollégáim találnak számomra valami jobb állást.

– Olasz kollégái? Sajnálom, de tényleg nem értek semmit.

– Mégis mit gondol? James Bond csak a filmekben létezik, az olasz hírszerzőkkel ma már kollégák vagyunk… nem ellenségek, és több barátom van köztük, akik most egy megfelelő munkát keresnek nekem. Miért nem áll meg egy negyedórára? Ihatnánk egy kávét és beszélgethetnék kicsit. Maga addig is pihen én meg beszélhetek valakivel. Szükségem van rá. Hónapok óta nem beszélek senkivel, olyannal, aki…felőlünk jön.

Akkor félreálltam és lezártam az autót. A kíváncsiság egyik legmeghatározóbb tulajdonságom. Oh, nem államtitkokról beszéltünk, se a KGB-ről, de még csak a jövőbeli terveiről sem. Mosolyogva kitért minden evvel kapcsolatos kérdésem elől. A keletieurópai zavarodott bizonytalanság érzéséről beszélgettünk. Kik is vagyunk mi? Merrefelé tartunk? Jól ismertem a témát, az akkoriban Nápolyban állomásozó magyar tisztek legnagyobb része még a Moszkvai Katonai Akadémián végzett, majd az „örök ellenség”,a NATO égisze alá kerültek dolgozni. És az én anonim „benzinkutasom”, pontosan úgy, mint sok százezer orosz kisember, hivatalnok, rendőr vagy akár volt ügynök, akik hirtelen egy másik világban találták magukat, kaotikusan, minden rendszer vagy logika nélkül keresték helyüket.

Érdekes beszélgetés volt. Azóta mindig ugyanazon a benzinkúton állok meg tankolni, de soha többé nem találkoztam „az orosz kémemmel”. Tulajdonképpen itt véget is érne a történet, de lenne hozzá még egy apró kiegészítés. Egyszer elmeséltem ezt a szürreális találkozást egy nyugdíjas, olasz katonatisztnek. Kicsit féltem, hogy nem vesz komolyan, de míg hallgatott, végig bólogatott:

– Igen, elképzelhető. Logikus. Tudja az autópályán épült benzinkutak egy részét a hírszerzés kezeli. Ezt mindenki tudja. Amikor építik őket, úgy alakítják ki a földalatti benzintartályokat, hogy néhányuk üres marad. Oda aztán majd el lehet rejteni fegyvereket…ilyesmit, de alkalomadtán búvóhelyként is működhetnek. Ez egyébként más országokban is hasonló. Nem hiszem, hogy a maga orosz kémjének története egyedi dolog lenne. Az mondjuk tényleg bizarr, hogy így kiadta magát egy ismeretlen embernek…valószínűleg nagyon “kicsi csavar” lehetett a KGB szerkezetében.