Mindig tudtam, hogy 10-14 eves gyerekek számára a “milliók” nem sokat jelentenek. Ellenben tökéletesen felfogjak, ha helytörténetről beszélünk, esetleg olyan gyerekekről, akik a háború előtt épp azokba az alsó tagozatos iskolákba jártak, ahova ők, vagy olyan családokról, amelyeket nagyszüleik ismerhettek.

Nem volt könnyű munka: a háború alatt körülbelül 1.000 zsidó élt Nápolyban. Kis részük, a tehetősebbek, a zsidóüldözés kezdetekor északra menekültek rokonaikhoz. A Nápolyban maradt összes zsidó megmenekült. Szomszédok, barátok, papok es apácák bújtatták őket. Az északra menekültek közül is megmenekült a többség. Nápolyban a holocaust áldozatainak száma “csak” 14 volt…de ez a szám is iszonyú történetek takar: két kisbaba, Paolo Procaccia e Luciana Pacifici már a deportálás alatt a vagonban elpusztult, míg Sergio De Simoné-t alig 7 évesen Hamburgban felakasztották. Ide menekítették azt a “laboratóriumot”, ahol zsidó gyerekeken folytattak embertelen kísérleteket.

2015 végén, a karácsonyi szünet alatt kezdtem el felkészülni a januári emlékezet napja programjának méltó kidolgozására. Volt elég anyagom, de bekukkantottam az internetre is, ahol találtam egy cikket Nico Pirozzi tollából, amelyben a nápolyi zsidók történetét írja le. Egyszer csak beugrik egy falu neve: Lenti. Nem akartam hinni a szememnek. Lentiből származom. Mi köze a nápolyi Holocaustnak Lentihez? Pár sorral lejjebb, általános iskolai történelem tanárom neve tűnik fel: Tantalics Béla.

Hihetetlen történet kerekedett ki szemeim előtt.

Nico Pirozzi, Nápolyi újságíró, a Yad Wasemben végzett kutatásai alatt felfedezte, hogy egy Salerno környéki kisvárosban, Altavilla Silentinában, a falu lakosságához képest, szembeszökően sok zsidó élt. Nagy részük Aushwitzban pusztult el. A nevük furcsa volt, nem olasz nevek. Kellett egy kis idő míg kibogozta, hogy magyarokról van szó. Lentiből való emberekről. Először nem értette, majd további kutatás során kiderült, hogy ezek az emberek soha nem éltek Olaszországban. Hamis papírok miatt lettek olaszként anyakönyvezve, amelyeket ebből a kis Nápoly környéki városkából küldtek 1943-ban a falum mind az 51 zsidójának. Nem tudjuk pontosan ki volt az ismeretlen megmentő, több mint valószínű, hogy a helyi püspök, Giuseppe Maria Palatucci és unokaöccse, Giovanni Palatucci, Fiume város rendőrségének vezetője. Ez utóbbi egyébkent Dachauban végezte, miután megmentett vagy ötezer zsidót.

Az olasz állampolgárság akkor még megvédte volna a lenti zsidókat a deportálástól, de ezek az emberek talán bízva a magyar államban, nem költöztek el Szlovénia akkor olasz fennhatóság alatt álló, biztonságosabb területeire. Osztozva a magyar vidéki zsidók sorsában a nőket, az öregeket és a gyerekeket először a zalaegerszegi gettóba, onnan Auschwitzba deportálták, míg a férfiak, többnyire munkaszolgalatosként szedték puszta kézzel az aknákat a keleti fronton.

Csak 13-an élték túl. És a túlélők sem jöttek vissza Lentibe. Budapesten, Izraelben vagy Amerikában próbáltak új életet kezdeni. Elsősorban szégyent éreztem mialatt ezt a történetet olvastam…hiszen fogalmam sem volt, hogy valamikor Lentiben zsidók is éltek.

Azonnal felvettem a kapcsolatot Nico Pirozzival. Meghatottan öleltük meg egymást, ő is alig akarta elhinni, hogy létezik ilyen véletlen: egy nápolyi újságíró és egy magyar származású nápolyi történelemtanárnő. aki pont Lentiből származik. Azonnal szerettünk volna testvérvárosi kapcsolatot létesíteni Lenti – Zalaegerszeg, Nápoly és Altavilla Silentina között. A nápolyi önkormányzat boldogan üdvözölte a tervet, és kidolgoztunk egy EU projektet, ami lehetővé tehetett volna további kutatásokat. Magyar es olasz diákok, meg történészek számára dolgoztuk ki, amit aztán elküldtünk a zalaegerszegi és a lenti polgármesternek.

Akik aztán nemes egyszerűséggel, nem válaszoltak. Naponta kaptam a telefonokat a nápolyi kulturális osztályról, a Valenzi intézetből, hogy mi van a projekttel?, de nem tudtam mit mondani. A két magyar város polgármestere, több elküldött e-mail ellenére is tartotta magát ahhoz, hogy nem válaszolt.

Méregbe gurultam. Hazautaztam és felkerestem Balaicz Zoltán-t, a zalaegerszegi polgármestert, aki “civilben “ történelem tanár lenne, de nem tudott fogadni. A titkárnője révén kért, menjek be másnap. Következő nap ott voltam a megbeszélt időpontban és közölték velem, hogy a polgármester úr szabadságon van. Ennyi…

Lentiben már nem mutatkoztam be. Egyszerűen leszólítottam a polgármestert, aki kezdetben úgy tett, mintha nem kapott volna semmiféle értesítést. A mobilomról egyetlen gombnyomással ismét átküldtem neki a projektet. Akkor szűrreális monológba kezdett arról, hogy hagyjuk ezeket a régi történetek, meg kell békülnünk a történelemmel stb. Egyetértettem, hogy meg kell békülnünk a történelmünkkel, de az csak akkor valósulhat meg, ha ismerjük, ha őszintén beszélünk róla. Hisz a mi korosztályunk már nem bűnös a Holocaust szörnyűségeiben, bűnössé csak akkor válunk, ha elhallgatjuk azt. Végül abban maradtunk, hogy hajlandó találkozni Nico Pirozzival, aki a néhány nappal később érkezett volna Lentibe azért, hogy idős emberekkel, esetleg szemtanukkal beszélgethessen, illetve, hogy a zalaegerszegi irattarban folytathassa kutató munkáját.

A megigért találkozás elég nehezen ugyan – a polgármester csak 18. hívásomra vette fel a kagylót – de sikerült. Este 8 órára hívott meg bennünket egy lenti hotel presszójába. Az időpont nem volt éppen kényelmes számunkra hisz Pirozzi és felesége Zalaegerszegen szállt meg, én pedig Keszthelyről jöttem, de természetesen elfogadtuk. Pirozzi egy ajándékot is vitt Horváth polgármester úrnak: két volt lenti gyerek, Mitzger Misi es Titti fényképét, amelyet az USA-ból kapott meg az egyetlen túlélő rokontól. A polgármester meghatottan nézte a két 10 és 12 éves gyerek fényképét, akiket érkezésük napján, édesanyjukkal es nagyszüleikkel együtt, azonnal meggyilkoltak Auschwitzban, majd megígérte, hogy a fotóból csináltat egy kerámiakockát, amit majd kitetet a gyerekek egykori házának falára.

(Csak a “történelmi hűség” kedvéért jegyzem meg: amikor a következő évben Lentibe mentem, messziről láttam a ház falán az emlékművet, igaz kicsit furcsa formában. Közelebb érve aztán láttam, hogy egy Deák Ferenc emlékét idéző tábla van a falon. A legnagyobb magyar valószínűleg ugyanazt erezte volna mint én: tömény hányingert. )

Mi azért tettük a dolgunkat. Elbeszélgettünk idős lenti lakosokkal akiket kislánykorom óta ismertem és megtudtunk néhány történetet, ami ezekhez az eseményekhez kapcsolódik.

Számomra a legemlékezetesebb törtenetet Mici néni mesélte el: ’44 karácsonyán a nyilasok is ünnepséget rendeztek a falu gyerekeinek. Játékokat, szaloncukrot osztottak a kicsik között. Amikor Mici nénire került sor, egy babát nyújtottak neki. de ráismert kis barátnője, Mitzger Titti babájára. A deportálás előtt gyakran játszottak együtt. Igy nem fogadta el, hanem zavartan motyogta: „ez…ez a Titti babája.”

Ki is rúgták ezt az alig 10 éves kislányt, akibe több etika es erkölcs szorult, mint a felnőttekbe, kiknek nem voltak fenntartásaik, amikor elfoglalták a patikát, a zsidók hátrahagyott üzleteit, vagy éppen felosztották maguk közt az orvosi rendelő műszereit.

Rendkívül megható volt találkozásunk Tantalics tanár úrral aki sok érdekes és fontos adatot közölt a lenti zsidókról és a Mitzger családról. A Zalai Hírlapban is megjelent egy cikk „Két halott gyerek hazaért” címmel Arany Horváth Zsuzsa tollából. Egy idős olvasó, Misi valamikori barátja reagált és elmesélte, hogy a deportálás előtti napon, a kisfiú a mi fáskamránkban rejtette el “kincseit”. Valaki kileste es felforgatta a fáskamrát. Mit is rejthet el egy zsidógyerek, nyilván ékszert, aranyat. Nagyot csalódhatott, amikor felfedezte, hogy Misi “kincsei”, kedvenc Verne könyvei voltak.

A muravidéki magyar rádióban Cseresnyés Tünde készített interjút velem, amely csodával határosan eljutott a budapesti Lauder iskola néhány tanárához, akik azonnal felvették velem a kapcsolatot. Ha már nem tudtuk létrehozni a tervezett testvérváros kapcsolatokat, nápolyi iskolám, a Scuola Media Belvedere és a budapesti Lauder között testvériskolai viszonyt hoztunk létre. Végre nem voltam egyedül.

Utána már peregtek az események…

A Lauder négy tanara meglátogatott Nápolyban. Nico Pirozzi elkisért bennünket Altavilla Silentinaba. ahol a polgármester nagy szeretettel fogadott, és minden segítséget megadott a további szálak felgöngyölítéséhez. Fogadott minket a nápolyi önkormányzat kulturális osztályának vezetője is, aki emléktáblát adott át a magyar tanároknak. Formális gesztusánál fontosabb volt rendkívül mély emberi motivációja: a testvérvárosi kapcsolat nem lehet csupán adminisztratív aktus, – mondta ő, – a jóérzésű, tisztességes emberek azért dolgoznak, hogy feltárják történelmünk legszörnyűbb fejezeteit, hogy azt átadhassák az újabb nemzedékeknek, hogy ők is tudják, mindannyian testvérek vagyunk, bárhol is élünk. Ez a hozzáállás új energiát adott mindannyiunknak: a két iskolában a gyerekek rajzok, novellák, versek révén dolgozták fel a történetet. Munkáikat „Hiányzó láncszemek, halvány nyomok” címmel 2018 május 7-én kiállíthattuk a budapesti 2B galériában.

A megnyitóra megérkezett nápolyi diákjaink népes csoportja, akiket az igazgatónő, Daniela Costa és egy kedves kollégám, Tiziana Lafranceschina kísért. Nico Pirozzi is jött velünk. Hihetetlen tömeg gyűlt össze, ma is könnybe lábad a szemem, amikor azokra a csodalatos napokra gondolok. De a tervem az volt, hogy Lentibe is elvigyük a kiállítás anyagát, amit majd egy évvel később sikerült is megvalósítanom.

Nem térek ki a hivatalos bojkottra. Az eseményt a művelődési ház ajtaján egy 15x15cmes apró cetli jelezte, míg mondjuk a Marton napi libás felvonulás kiérdemelt egy plakátot, Hála a facebooknak, illetve Balla Margit fantasztikus tehetségének, aki sietve rajzolt egy nagyszerű plakátot – néhány óra alatt sikerült értesíteni az ismerősöket, barátokat. Lenti viszonylatban végül rengetegen jöttek el. De jöttek a megye más városaiból, falujából, sőt túlélők rokonai is érkeztek Budapestről meg Székesfehérvárról. Be sem fértek az előtérbe, hová a művelődési ház dolgozói kezdetben 20 széket tettek ki csupán. Aztán, amikor gyűlt a tömeg, betettek még százhúszat. Így sem jutott ülőhely mindenkinek. A megnyitó délután 5-kor kezdődött és este 8-kor még mindig zajlott a beszélgetés, amit aztán a kultúrház bezárása után a ház előtt a szabadtéren folytattunk.

Magyar es olasz diákok munkáit állítottuk ki, de előzőleg kértük a várostól, hogy legyenek jelen lenti diákok is. Egyetlen diák sem volt jelen, az iskolákkal ugyanis nem közölték a kérésünket. Magánlevelezésen keresztül aztán megtudtam, hogy a tanárok tudtak ugyan a kiállításról, de a hír nem épp meghívó formájában jutott el hozzájuk.

A történet utolsó fejezete tavaly októberi, amikor a Lauder és a Mazsike összefogásaként sikerült elhelyeznünk Mitzger Misi es Mitzger Titti két botlatókövét az otthonuk elé. Oda sem hívták meg a lenti diákokat.

Pedig mi a nevelés? Ahogy Thorton Niven Wilder írta: A nevelés az a híd amelyen át az ember az önző, magába zárt életből az emberiség közösségtudatába lép.”

Épp erre lenne leginkább szűkség Magyarországon: közösségtudatra. Az ugyanis meglehetősen furcsa, hogy többszáz nápolyi diák jobban ismeri a lenti zsidók történetét, mint a helybeliek.