Fotó: Pixabay

A pokol a másik ember, talán Sartre mondta, és igaza volt, mint mindenkinek, mert mindenkinek a maga módján igaza van. A pokol az, amikor a kutyád megöregszik, és a szemed láttára épül le, de amikor előttem csoszog egy öreg de még nem annyira öreg ember, nem érzek szánalmat, hanem arra gondolok, hogy direkt csoszog, azért, hogy engem idegesitsen.

A pokol tehát én vagyok. De nem erről akarok beszélni, a saját pokol bugyraiba való belenézésről, nem erről akarok beszélni ebben a beszámolóban, ebben a belső monológban. Nem is beszámoló ez, hanem a belső káosz hangja. Az újévi fogadalmamról akarok beszélni. A kincs a romok alatt van, tudod, mondom a grúznak, aki a kavicsokat nézi a parton. És tudod, minél idősebb leszel, annál bátrabban ásol a romok alatt. A családod története a te történeted. Ahogy meséled, megérted a nagyapád kegyetlenségét, a nagyanyád szomorúságát, megérted, hogy nem az volt a kegyetlen, aki annak látszott, és az áldozat néha gonosztevő is. De legfőképpen fordítva, a gonosztevő az áldozat. Látszólag jobb annak, akinek nem gonosztevők a felmenői, hanem áldozatok, meg látszólag annak is könnyebb, aki szegény és nem gazdag, mert azt lehet sajnálni. De végső soron úgyis mindegy, kit sajnálnak, sajnálatból még senki nem lakott jól.

Mondom a grúznak, hogy újévkor azt álmodtam, hogy egy dohos pincében sétáltam egy turistacsoporttal, és körbevezettem őket. Ismerős volt a hely, tudtam, hogy jártam már ott, de lehet hogy nem én, hanem a nagyanyám vagy valamelyik rokonom bújt el ott az ostrom alatt. Mondom neki, hogy ez az ország olyan, hogy magunk elött toljuk mások nyomorát, a nagyanyánkét, akit bántottak, az apánkét, aki börtönben volt a nagyapánk miatt, és bizonyos dolgokról mélyen hallgatunk. A közös hallgatás egy néma zenekar, ami csak nappal néma, éjszaka felzenget minket álmunkból. Hallgatunk helyettük, hallgatunk értük, azt hisszük, hogy tartozunk nekik a hallgatással, pedig már régen meghaltak. És minden hallgatás mögött egy történet lapul, és minden történet alján ott van a kincs.

A grúz a fülét vakargatja. Tudom, hogy figyel, ennyire figyelni soha senkit nem láttam. Vajon az összes grúz emnyire figyel? Pedig nem is szerelmes, nem úgy figyel, hanem úgy, mit akit tényleg érdekel, amit mondok. Nem nyálcsorgatva figyel, és nem csak azt, sőt egyáltalán nem azt nézi, ahogy a szám mozog.

Visszatérve az álomra, a pince dohos volt és szürke por lepett mindent. Tudtam, hogy régen ott járt a háború, a nyomain lépkedtem és a turistáknak a családomról meséltem akikről nem szabadott volna. Mentegetőztem miattuk, meg akartam őket győzni arról, hogy mindannyian áldozatok voltak, és hogy én nem tehetek róla, hogy ebbe a családba születtem. Mindenki valakinek a valakije, és erről senki nem tehet. Ahogy lépkedtem, puhán süppedt a lábam alatt a talaj, egyre jobban, mig végül térdig besüppedtem, és egyre nehezebben tudtam kihúzni a lábamat, mert minduntalan beleakadt valamibe. Lenéztem, és hullák voltak alattam. Megszürkült, puha testeken lépkedtem. A turistáknak azt mondtam, hogy ki kéne a pincét takarítani, ki kéne ásni és eltemetni a rokonaimat. Milyen sokan vannak, és milyen sokat szenvedtek. Helyettem is jó előre megszenvedtek, annyira, hogy nekem már nem is kellene.

Most, hogy itt az új év, mondom a grúznak, megfogadtam, hogy el fogom őket temetni végre.