Ne kérdezd, nem tudom, miért vonzódom ennyire ezekhez a dolgokhoz. Érdekel a test felépítése, de az élő emberekkel nem szeretnék foglalkozni, ezért gondoltam, hogy kórboncnok leszek. Ha egyszer lesz rá időm. Ha majd megint karantén lesz, vagy csinálok magamnak egy karantént. Az pl. jó ötlet, önkéntes karanténba vonulni. Azt sem tudom, hogy miért gondolom azt, hogy egyszer majd végtelen időm lesz. Sokszor képzelem el magam egy hatalmas kastélyszerű házban, ami tele van könyvekkel, és naphosszat csak olvasok, a napok nem huszonnégy órásak, hanem legalább hatvan. A kastélyt meg lovaskocsival lehet csak megközelíteni, meg nagyon szép oldtimerekkel, és rengeteg gyertya ég a csillárokon. Néha nagy vendégsereg jön, kulturált emberek, remek dolgokat eszünk és a nagy osztott üvegablakon át figyeljük az alkony minden pillanatát.

Ebben a világban már nyugdíjba vonult kórboncnok vagyok. Vajon hány év kell ahhoz, hogy kórboncnok legyek? Öt legalább. Nem? Az nem is olyan sok, hadarom anélkül, hogy megvárnám, amig a grúz kinyitja a száját.

Talán ha elkezdeném tervezni az életem, akkor sikerülne. Talán, ha azt mondanám, ötvenévesen beiratkozom az egyetemre és ötvenöt évesen lediplomázom, akkor hatvanévesen lehet már egy valamire való kórboncnok belőlem. Vagy hozzámegyek egy kórboncnokhoz, akinek segítek a munkában, és olyan, mintha én is az lennék. Minden éjjel egy kórboncnok mellett alszom el, ez talán jobb ötlet, mint az egyetem. Emellett csinálhatom azt, amit akarok, utazgathatok, gyűjtögethetem a vaddisznófejeket, a koponyákat kifőzhetem és feldíszíthetem, érezhetem azt, hogy egyszerre több életet élek. Mert nekem az a legnagyobb rabság, ha ebbe a látszólag egy életbe vagyok berekesztve. Mondom a szegény grúznak, aki nem érti, hogy érezhetem azt, hogy az egy élet, amit élek, nyomasztólag hat rám, pusztán azzal, hogy egy van belőle.

Nem lehet minden vágyat teljesíteni, különben akkor miről írnék?