Talán csak Maya érdekelné. De nagypapát minden érdekli. Így elmondom neki, hogy s mint, hogy aránylag jól vagyok. A kertjéről nem beszélek, nehogy megtudja mennyire lepukkant ez az ici-pici egyszemélyes paradicsom, ami akkor volt, amikor ő gondozta. Kész szerencse, hogy a halottak nem érzik, hogy néha már keresem a szavakat. Tökéletesen megértik azt a homályos, gondolatkavalkádot, amely megelőzi a konkrét szavakat, mondatokat. Igy beszélhetek szavak nélkül is a lányaimról, hogy mennyire szeretem őket és milyen fantasztikus nőkké váltak. Mayáról, az ükunokájáról nem mesélek anyunak. Szomorú lenne. Soha nem ismerhette meg. De politizálunk is, szinte hallom a hangját, jóízű káromkodását. Ő mindig harcban állt minden hatalommal, pedig fiatal korában az Avantit olvasta. Vagy talán pont ezért. Aztán leszedem a mécseseket, amelyeket legkedvesebb barátaim immár vagy ötven éve minden halottak napján meggyújtanak sírjukon…helyettem is. Leszedem az elfakult koszorúkat, kiviszem a temető melletti szemetesbe. Egy asszony rámköszön. Nem ismerjük egymást, de elég kapocs, hogy ugyanabban a temetőben nyugszanak szeretteink. Nekem nem lesz sírom. Hamvaimat egyszer majd szét fogják szórni gyerekeim, barátaim. Nem azért mert most ez a módi, mindig is így akartam. Utálom a bezártságot.