azok a hatvanas évek
♦ LÁNGH JÚLIA | NOVELLA
Hosszúkás fejű, vékony testű férfi volt, azt mondta magáról, cirkuszi artista és külföldön dolgozik, rögtön azt is hozzátette, hogy sikeres és gazdag. Engem viszont nem érdekelt a cirkusz, sem a siker vagy a gazdagság, ifjú voltam és szamár, csak a magasirodalom érdekelt, azt hittem, az a menő.
A délelőtti napsütésben porzott a 7-es műút széle, ahogy a fehér, nyitott sportkocsi fékezett és megállt. Soha nem értettem az autókhoz, de föltűnt, hogy a Trabantok és Moszkvicsok világában most egyenesen egy meseautó állt meg intésemre a balatoni országúton. 1963 nyara volt, húsz éves voltam és egy baráti bandát hagytam ott, hogy a lehető legnagyobb sebességgel visszajussak Budapestre. Mint aki attól fél, hogy lemarad valamiről. És valóban: attól féltem, hogy lemaradok a saját életemről. Eszembe sem jutott, hogy megvárhatnám az esti vonatot, különben sem volt pénzem. A fehér sportkocsi szédült sebessége most nagyon megfelelt nekem.
– Nem fél? – kérdezte az artista kaján mosollyal.
– Mitől? – kérdeztem vissza, pedig sejtettem, hogy a szédült iramra céloz. Avagy esetleg arra, hogy egy kocsiban ülök egy ismeretlen férfival, aki bármelyik pillanatban lekanyarodhat egy mellékútra, be valami félhomályos erdőbe, ahol aztán… Ez éppen csak átfutott az agyamon, de elhessegettem, nem volt valószínű. Hasonlóra gondolhatott, mert azt mondta, tőle nem kell félnem, nem szokta bántani a nőket, inkább beszélgetni szeret.
A kép illusztráció. Forrás: Fortepan/ Pelbárt János, 1968)
SPACE
– Miért olyan sürgős magának egy ilyen szép nyári napon visszamenni a városba?
Ezzel megnyitott egy gátat, ömlött belőlem a szó. Azon kaptam magam, hogy kitálalok ennek az ismeretlennek. Van egy szerelmem, lelkendeztem, igazi, nagy, fontos, harmadik éve járunk együtt, és az előbb telefonált, hogy a reggeli postával megérkezett a válását kimondó jogerős végzés, és ő most rögtön meg akar újra házasodni, mert nem szeret feleség nélkül lenni, úgyhogy jöjjek nyomban, mert ha nem, akkor elvesz valaki mást. Ismerem, képes lenne rá, jobb, ha sietek.
A történet, mintha védőburkot vont volna körém, megváltoztatta az artista viselkedését. Kicsit levett az autó sebességéből, már nem akart ezzel imponálni, és érdeklődve kérdezgetett a részletekről. Tényleg lenne más fiatal nő, akit ez az én szerelmem csak úgy, ripsz-ropsz, elvehetne? Hát bizony, tudok kettőről is, aki esélyes lehet, és ugyan szerintem én vagyok a nyerő, de azért ezt soha nem lehet biztosan tudni. Csóválta a fejét, nem tetszett neki ez a dolog.
– És mi ez a válóper-ügy? Ez egy notórius házasodó?
Nevettem. Már külön éltek, amikor én képbe kerültem, de a szerelmem rögtön az elején azt mondta, tudomásul kell vennem az asszony létezését, és azt, hogy noha személyesen alig találkoznak, de ő szinte minden nap fölhívja telefonon.
– És maga nem féltékeny? Kérdezte az artista lágyan empatikusra mélyült hangon, mint egy kezdő ápoló az elmeosztályon.
Nemleges válaszomat nem hitte el, nekilátott aláásni jól megépített védőbástyáimat.
– És mi az, kérdezte álnokul, hogy még két másik nő van, akit elvehetne feleségül egy hirtelenjött házasodási kanrohamban? Háreme van ennek?
Hirtelen nagyon megbántam, hogy annyit kotyogtam, ezzel fölhatalmaztam, hogy a lelkemben vájkáljon. Zavaromban inkább hallgattam, ezt bizonyítéknak tekintette, vigyázzak a méltóságomra, mondta, úgy látja, hogy túlságosan hagyom, sőt megadom magam, ha én leszek a feleség, miért kell egy másik feleséget (másikat mondott az álnok, és nem előzőt) naponta fölhívni, és ki ez az Évike, Katika, Zsuzsika vagy akárki, ha azok is hozzámehetnének feleségül, akkor maga ne menjen, itt egy kis hatásszünetet tartott, inkább jöjjön hozzám, fejezte be diadalmasan a tirádáját.
Kirobbant belőlem a nevetés. Sőt, egyenesen vihogás tört rám, alig bírtam abbahagyni, a végére már fuldoklásnak hangzott, mert köhögnöm is kellett. A pasi mintha kicsit megijedt volna, jobb karjával ütögette a hátamat, míg a ballal a volánt tartotta, lassított, és olyan figyelmesen hajolt az arcomba, szinte családiasan, mint egy aggódó férj.
– Na jó, visszavonom, mondta, amikor lefutott a roham. Egyébként is vicc volt, eszembe sincs megkérni a kezét, jól tette, hogy kinevetett, csak miért kezdett fuldokolni? Látja, ha komolyan mondtam volna, akkor most visszakoznék, a hörgőrohama miatt. Nem viselném el, hogy ezt kelljen hallgatnom egy életen át – mondta hirtelen szúrósan, egy öreg férj hangján, akinek már elege van a feleségéből.
Megsemmisültem.
Láttam magam a jóképű fiatal artista szemével. Láttam a köhögő öreg feleséget és hirtelen a háremet is, mit is mert ez mondani? Katika-évike-zsuzsika? De hát ez ütődött, ez nem ért semmit, ez a korlátozott agyú, ostoba faszkalap! Nem fogta föl, hogy ez így van rendjén, így elegáns és nagyvonalú. Amilyen én vagyok. A féltékenység kicsinyes és szégyenletes. Ezt meg akartam neki mondani, oktatólag, de már az Osztyapenkónál suhantunk, és most, hogy közeledtem a célponthoz, hirtelen belémsüvített a kétely: hátha nem is olyan biztos, hogy én vagyok a nyerő, hátha Katika-sárika-marika van olyan fontos, mint én?! Netán leelőz?! Uramisten, mit csinálhat most ez az én emberem, hátha nem is engem vár, lehet, hogy üldögél egy félhomályos belvárosi presszóban és egy kifestett ribancnak mondja el, hogy nősülni akar?!
– Szerintem maga féltékeny, csak nem vallja be magának, hallottam az artista hangját, miközben a kocsi bekanyarodott az utcámba.
Nem reagáltam erre a butaságra, megköszöntem, szándékom szerint fagyosan, a hazaszállítást, ő meg a társalgást köszönte, igen épületes volt, mondta, és csúfondáros hangon hozzátette: sok boldogságot. Meg tudtam volna fojtani, de máris elhúzott a meseautóján.
Alig telt el néhány hónap, és elhangzott egy nevezetes mondat, amelyet volt alkalmam még párszor hallani, mindig ugyanúgy: ne légy olyan, drágám, mint Joszif Visszarionovics, ne akard korlátozni a szabadságomat. Méghogy Joszif Visszarionovics. Én! Annyira dependens voltam, hogy minden Sárikát-marikát-lilikét elegánsan befogadtam, maga voltam a megtestesült liberalizmus. Ehhez sokat besegített a korszellem is. Ha nincs külső szabadság, legyen belső, személyes, magánéleti. Megcsináltuk magunknak a saját szabadságunkat. Ez volt a házibulik kora. Jimmy Hendrix. Pink Floyd. Janis Joplin. Fű. Hasis. LSD. Hatvanas és hetvenes évek. Szabad szerelem. Ha neked szabad, nekem is szabad. Nem fogtam vissza magam.
De közben függésben maradtam. Mindent elhittem neki. Legfőképpen azt, hogy úgy kell élni, úgy helyes élni, úgy jó élni, úgy érdemes élni, ahogyan mi csináljuk. És ha hithű monogámiát mutat nekem élő példaként? Akkor azt követtem volna? Mindenben engedtem neki, ha olyat tettem/mondtam, ami nem nyerte el a tetszését, búskomorságba estem. És igyekeztem helyesbíteni.
Egyszer, éppen együtt mentünk valahová, alig hogy elindultunk otthonról, az úttest kellős közepén előre hajoltam és összeránduló gyomorral váratlanul nagy ívben hatalmasat hánytam, amiért azon nyomban szigorú rendreutasítást kaptam. Mentegetőztem, nem tehetek róla, hirtelen jött és nem lehetett visszatartani, bocsánat, bocsánat… Néhány nap múlva besárgultam, magas láz, eperoham, orvos, kórház, epekő, műtét. Nem kért bocsánatot a lebaszásért. Az én hányásom volt, az én epekövem, az én felelősségem, én tehettem róla. Sosem bírta a gyengeséget. Nem hitt benne. Azaz pontosabban: nem hitte el, hogy ne lehetne elbánni azzal a kis fájdalommal, legyen az testi vagy lelki, képzelt vagy valóságos… Az ember tartsa magát. Legyen méltósága.
Neki minden idők kezdete óta volt.
A csillagos ház kapujában áll a gyerek egy idős férfival, ketten próbálják becsukni a kaput, kintről a fegyveres nyilas suhanc erősebb, benyomja, benyomul, ráfogja az öregemberre a pisztolyát, lő, az öreg összeroskad, a nyilas most őrá, a 11 éves fiúra fogja a fegyvert. Nézik egymást, kis csönd, aztán a gyilkos leereszti a karját és kimegy a kapun. Akinek ilyen gyerekkora volt, azt nem gyötörjük csip-csup bajokkal, kicsinyességekkel.
El kellett volna mesélnem ezt a jelenetet a nagyképű, háremmel csúfolódó cirkuszi artistának. Hogy arányosan lássa a dolgokat. E helyett a Joszif Visszarionoviccsal példálózó emberemnek meséltem megszűrt részleteket az országúti kalandról. Fölcsillant a szeme a hírtől, hogy cirkuszi artistával utaztam együtt, meséljek még, milyen volt? Mert a cirkusz nagyszerű világ, minden művészetek közül a leginkább figyelmünkre érdemes, mondta azon a szép, mély, meleg hangján.
Vagy úgy! Átcsoportosítottam az értékrendemet.
A cirkusz lett az igazán menő.
(A szöveg elhangzott a Vulkán Kert Öröm és szenvedély határállomásán című szerzői felolvasóestjén augusztus 29-én szombaton.)