Olvasási idő 21 perc

kiszolgáltatottak

Sanyi, erdélyi fiú, a ’89-es Csaucseszkó balhé után szökött át a zöld határon Budapestre, majd a Nyugatiban kurválkodott, éjjel ott aludt, ahol tudott, sokszor a váróteremben, ha kizavarták, akkor a szabadban.

János egy kétezres ajánlat után hazavitte az újbudai lakásába. Sanyi mosakodott, evett, aztán megdugta, János akarta, hogy maradjon. Nem vagy az esetem, mondta neki, de szívesen itt maradok, nincs hol laknom. János zeneszerző volt, egyedül élt, akkor ötven éves, egyetemitanár, és karmester oktató. Sanyi huszonegynéhány. Nem sokkal később János aids-es lett. Nem volt több együttléte a Sanyival, így továbbra is vitt fel fiúkat a Nyugatiból: volt, hogy majdnem megölték, ki akarták rabolni. Ha nincs Sanyi, János már nem él. Az aids-et az egyik nyugatistól kapta el. Sanyi most már tényleg maradt, nem lehetett tudni, mikor hal meg János, aki megígérte neki, ha ápolja, ráhagyja a lakását. Nincs végrendelet, csak egy albérleti szerződés volt köztük. Sanyi vakon bízott benne.

Sanyit anyai nagyszülei nevelték fel egy kis erdélyi faluban. Az anyja tüdőbeteg, nagyon sovány, szegény lány volt, mikor tizenhat évesen elcsábították, megejtették, majd elhagyták. A szégyene miatt máshol élt, néha kaptak róla hírt, hogy hol ivott, olyankor mit csinált, otthon „az a kurva”, csak így hívták, a Sanyi is. A nagyszülők sokat verték a kicsit – arrafelé így nevelik a gyerekeket, szokás volt, hogy odacsaptak -, a falubeliek meg csúfolták, hogy zabigyerek.

Az első cigijét tízévesen egy udvarvégi szénakazal mögött szívta volna el, ha nem gyújtja fel. Kurvára megverték, előbb kórházba, majd onnan állami gondozásba került, csak tanítási szünetekre mehetett haza. Tizennyolc volt azon a nyáron, mikor az intézetből szabadult asztalosként. Sietett haza, megírta a nagyi, hogy az anyja kórházban van. Sanyi kicsinek látta utoljára, akkor is csak egyszer, kétszer. Tragédia: mire hazaért, az anyja meghalt egy hónappal korábban, már nem láthatta, nem beszélhetett vele.

Az intézet után a nagyszüleinél lakott, napszámosként dolgozott a földeken, ahogy a többiek is. Sanyi apja, szintén ott lakott a faluban egy másik asszonnyal, már volt három gyereke. Megkereste és kérte, hogy fogadja el őt is, de az apa kemény, elutasító volt, szerinte nem tőle van, és elzavarta. Három napig az alagsori mosókonyhában húzta meg magát, nem evett, nem ivott, hogy az apja közelében maradhasson, de mikor észrevették, hogy ott dekkol, megverték és elzavarták.

Megismert egy könnyűéletű nőt a faluban. Felcsinálta, Sanyi nem merte elhagyni – nem akarta, azt tenni, mint az apja -, ugyan együtt éltek, de nem szerette: ivott, alig járt haza az albérletbe és egyáltalán nem kívánta a nőt. Megszületett a gyereke, de pár hónaposan megbetegedett a kicsi, és Sanyi szerint, a nő hanyagsága miatt meghalt a gyerek.

Sanyit megszerette a volt intézeti tanára, aki törődött vele és korábban néhány hétvégét már töltött nála. A tanárnak nem volt gyereke, és a felesége istenien főzött. Sanyi, miután nagykorú lett, a rideg apja és a nagyszülein kívül nem volt senkije, oda kezdett el kötődni, sokat volt náluk. Egyik reggel a fürdőszobatükör polcán meglátta a tanár aranyláncát, nem értette miért, de ellopta, és még aznap éjjel átszökött a zöldhatáron. Sanyi csak erre az egy estére emlékezett bűntudattal.

Nem volt könnyű Magyarországon egzisztenciát teremtenie, de János segített neki. Bejelentette albérlőként állandóra, eligazította a bevándorlási hivatali ügyekben és a munkavállalásban is. Sanyié a nagyszoba, Jánosnak elég volt a kicsi is. Sanyi leadta a fizetését egy fillérig, mosott, főzött, takarított, bevásárolt. Ha mindehhez nem volt kedve, János megjegyzést tett: ez nem hotel. Ő vette Sanyi cigijét, ruháját, a cipőjét. Viszont teljes kontroll alatt tartotta, naponta többször hívta telefonon, kíváncsiskodott, hogy éppen mit csinál. Sanyi a munka után rohant haza, hogy jaj, a János mit fog mondani. Rettegett a haragjától, ezért hazudott neki. Nem merte mutatni, hogy mást is szeret időnként, nem csak őt. János bemutatta a barátainak, Sanyi élvezte, hogy van otthona, tartozik valahová. Eddig ő soha, senkinek nem volt fontos: most meg igen!

Először építkezésekre járt el dolgozni, ott állt minden hajnalban a Moszkva téren, várta, hogy ki viszi el, mindig volt vállalkozó. Beépült egy kőműves csapatba, napi pénzt keresett. Nem volt folyamatos tartózkodási engedélye, ezért havonta kellett átlépnie a román határt, olyankor a nagyszüleinél aludt, mikor megbékült az apjával, akkor néha ott is, majd másnap vissza.

A hétvégéket János barátainál, egy meleg párnál, Edgarnál és Péternél töltötték. Edgar hetven és francia, Péter harmincnyolc és roma. Péter állami gondozott volt, Edgar egy korai kliense, később a futtatója, majd a férje. Edgar Franciaországban vette el Pétert feleségül: hazaköltöztek, vettek egy lepattant házat Rákospalotán, aminek a felújításában vett részt Sanyi is. Edgar megfizette munkásként. Szép új ház lett, modern lámpákkal és bútorokkal.

Az új barátok közt Sanyi megismerte a budapesti meleg közösséget, és egy szórakozóhelyen pedig Ferit. Beleszeretett, együtt éltek Jánosnál a nagyszobában. Feri ápoló volt egy idősek otthonában, ahová beajánlotta Sanyit is. Sanyi először takarított, később nővérsegéd volt, majd elvégezte az iskolát és szakképzett ápolóként dolgozott. Ferit befogta Jánosnál, – mostantól ő végezte a házimunkát, ha nem volt időben kész az ebéd, vagy a fiú elfelejtett valamit megcsinálni, Sanyi elverte, hogy csak érdekből van vele, nem szereti. Napközben, ha nem volt otthon, sűrűn hívta telefonon, – hol tart a munkában, mit csinál. Feri panaszkodott Péternek, hogy Sanyi nem tud uralkodni magán az ágyban, elveszti az eszét, durva és féktelen. Ordít szex közben: fasz kell neked? Nesze! Nesze! Fájdalmai voltak az együttlétek után, de Sanyi aztán kedves lett, bocsánatot kért, és elmagyarázta: azt hitte, hogy másokkal is flörtöl. Feri nem sokáig bírta ezt, és lelépett.

János mindenről tudott, de nem szólt bele semmibe. Ő is ugyanezt csinálta a Sanyival, ugyan nem verte, nem is dugtak, csak érzelmileg zsarolta: legyen olyan Sanyi, ami neki tetszik, különben mehet az utcára. Sanyi minél több ideje volt nála, annál zsarolhatóbbá vált, hiszen nem akarta az eddig belefeccölt időt és energiát veszni hagyni és ragaszkodott is hozzá. Nem volt senkije. János egyfajta jutalomként engedte meg a Sanyinak, hogy legyenek kapcsolatai, bár Sanyi nem merte mutatni előtte, hogy szereti a fiút, akivel nála lakik. Úgy tett, mintha csak azért lenne ott a másik, hogy segítsen a háztartást vezetni.

A forgatókönyv Sanyi kapcsolataiban szinte minden esetben ugyanaz volt: kifejezetten a kiszolgáltatott fiatal fiúkat kereste a neten, vagy a ligetben, akiknek nincs senkijük és nincs hol lakniuk. Aztán jött a követelődzés, verés, ellenőrzés féltékenység, és az, amitől Sanyi nárcisztikusan rettegett, az elhagyás. Hogy ezt elkerülje, megpróbált anyagilag gáláns lenni,- többet mutatott anyagilag annál, amit megtehetett volna. Ajándékok, diszkó, ilyesmi, ezért érezte magát mindig kihasználva, ha lelécelt tőle valaki.

Sanyinak aztán Jenő volt az élettársa, majd néhány futókaland és az utca túloldalán lakó Feri után, jött Béla. Na, ő megtanította táncolni Sanyit, szó szerint.

Béla egy szakadt hajléktalanszállón lakott Újbudán, közel Sanyi otthonához. Munkanélküli volt, de traveszti escortként (fiú kurva) a partnereit internetes meleg oldalakon szerezte, – Sanyit is, – ezért ha csak tehette, lógott a neten.

Béla huszonhat éves volt, gyönyörű cigányfiú, bájos, rafinált, és játékgépezett. Egy Heves megyei kis faluban született. Hatan voltak testvérek, volt egy húga és egy nővére is, a többiek fiúk és macsók. Béla már gyerekkorában törékeny, nőies: buzizták, bántották otthon. Szerencséjére intézetbe került, majd nagykorúként kitették egy munkásszállásra. Béla női ruhában dugta a pasikat, ezért fizették kifejezetten, a privát kapcsolataiban viszont nő volt. Fura csavar. A kedvenc énekesnője a Withney Huston, mindig azt nézte az interneten, vele énekelt, de a szöveg elkent, érthetetlen volt, mert nem tudott angolul, de a dallomokat ismerte. Énekelt, pontosabban nyávogott, – ilyenkor ott volt a színpadon, szép ruha, flitter, izé, olyankor arról álmodott, hogy traveszti énekesnő lesz, nem egy meleg bárban, hanem közismert művész a nagy világban. Többször regisztrált a Megasztárba, de sosem ment el. Béla szerette volna, hogy jöjjön egy szép és okos fiú, aki majd eltartja, és mindig szeretni fogja.

A hajléktalanszálló egy zsákutca végén volt. A sikátor egyik oldala bérházsor, a másik lemeszelt betonkerítés, mögöttük mindkét oldalon elhagyott gyártelep. A szálló ablakaiból látni lehetett a romos, kitört ablakú csarnokokat, az udvaron sóderkupacok, gaz, és rozsdás olajoshordók. A négy, vagy hatágyas szobák poloskásak, hemzsegtek a csótányoktól. Utálták a szociális munkásokat, akik az undortól fel sem mentek az emeletekre, egy kupacban ültek az irodájukban, adminisztráltak, szabályokat tartattak be, és kész.

Sanyi, aki akkor már ápolóként dolgozott egy budai kórházban, elvitte párszor üzletbe Bélát, aztán járni kezdtek. Diszkóba. Olyankor Béla Sanyinál aludt. Béla szeretett volna odaköltözni, ahogy a többi fiúról is hallotta korábbról, de Sanyi csak lebegtette előtte a lehetőséget, egy-egy éjszakán kívül nem lehetett többről szó. Béla megerőltette magát és megpróbált megfelelni Sanyi igényeinek, de esténként akkor is haza kellett mennie az ótvaros szállóra. Erős volt a kontraszt.

Sanyi nagyvonalúan udvarolt Bélának, ugyan nem fizetett a szexért, de mindent megvett neki. Sokkal többet költött rá, mint az ápolói fizetése. Ezt azért tehette, mert János nem tudta, hogy Sanyi az anyai nagyszülei halála után az Erdélyben megörökölt házát eladta, abból lett három millió forintja. Ebből egy kisebb lakást is vehetett volna Budapesten, de Sanyi titokban elszórta a pénzt.

Sanyi az eddig közösen eltöltött majdnem harminc év alatt kétszer farolt le a Jánostól. Először, mikor még az építőiparban dolgozott. Eljárt az erdélyi magyarokkal a Moszkva térről, ott ismerte meg Józsit, aki kicsalta Németországba. Rávette Sanyit, hogy menjenek együtt legközelebb, az ottani vállalkozó ad neki kétszáz márkát, ha kimegy hozzá. Sanyi szó nélkül összecsomagolt és lelépett. Hajnalban átszöktek a nyugati zöldhatáron, Bécsből Józsi haverja vitte őket tovább kocsival, estére Münchenben voltak. Elvitték a West-banhof várótermébe, majd meglepetésére az utazótáskájából kivettek egy kis dobozkát, ki tudja mi volt benne, mondták, várjon, nemsokára hozzák a kétszáz márkát és mennek a vállalkozó által bérelt szállásra, egy motelbe. Egy óra múlva megjöttek, elhozták a pénzt, elugranak még valahova mondták, de Sanyi soha többet nem látta őket. Reggel visszajött Magyarországra, a kétszáz márka épp elég volt útiköltségre. Sanyi, azóta sem érti a történteket.

Másodjára a nagyszülei házának árából lépett le Dél-Amerikába. Ott az utolsó fillérig mindent elvert egy pasira, majd telefonált a Jánosnak, aki küldött neki ötszázezret, amiből haza tudott jönni.

Sanyi gáláns volt Bélával, aki ugyan tudta, hogy ápoló és azt is, hogy mennyit keres, de nem érdekelte, hogy honnan van pénze. Tudta, hogy Sanyi többet mutatott, mint amit megtehetne, de azt gondolta, hogy az ő dolga. Karaokézni és táncolni jártak. A közel ötvenes Sanyi iszonyú féltékeny volt, ha dolgozott, félóránkét hívta, hogy mizujs: ettől Béla idegbajos volt.

Őrület, akadt ki egyszercsak Béla. Uralkodni akar rajtam: miközben totál kontrolál, nem szeret, csak használ és birtokol. Nehéz fölfogni épp ésszel, de ez valójában a hatalomról szól. Ez nem szadó-mazó tangó: annál sokkal több, mert itt én alárendelt vagyok! Kiszolgáltatottság ide, vagy oda, nekem ebből elegem van! – És soha többet nem találkozott Sanyival.