Fotó: Fortepan

Egyből tudtam, hogy el van rendezve a teste. Így nem alszik valaki, aki három napokat van fent egyhuzamban, kattog a gyorsítótól és mellé fél liter töményt iszik meg minden nap. Szociális munkás vagyok, nem tegnap jöttem ki az iskolából, úgyhogy tudom: nem természetesen feküdt az ágyán.

A hostel Budapest egyik központi kereszteződésében van: sarokház, amely bejárata a térről nyílik. A tulajdonos a turistáknak a felújított régi bérház egész első és negyedik emeletét alakítatta át néhány fős apartmanokká.

Béla középmagas, vékony, huszonötnek látszó harmincéves szép arcú travi fiú, abuzáló nevelőszülőkkel, aztán intézeti múlttal, – itt takarított ugyan fiúruhában, de hát látványos volt a mozdulatain, hogy merre hány méter. Egy hajléktalan szállón ismertem meg: az egyik kliensem volt még évekkel ezelőtt. Na, ott is volt minden: néhány szociális munkás verte a hajléktalanokat, én kiálltam értük, a többiek elfordították a fejüket, – „tudod a család” – mondták, engem a teamen való felszólalásért meg úgy basztak ki azonnali hatállyal, mint macskát szarni Bélával együtt. Aztán továbbra is tartottuk a kapcsolatot.

Nem is foglalkozott Béla nőiességével senki – a vendégek multikulti országokból érkeztek leginkább – csak a harmadik emeleti Petit érdekelte, akit Béla már jóideje figyelt, mert ha kiment a gangra mondjuk porrongyot rázni, látta a harmadikon a lakása előtt a magas negyvenes, fiatalos szőkés férfit a folyosó végén fotelban ücsörögni, cigizni és üvegből inni. Nem kellett sok idő, hogy megismerkedjenek.

Bélát nem rúgták ki mikor bejöttek a covid19 vírus miatti karantén rendelkezések országszerte, mert a kormány ígérte, hogy kifizeti a vállalkozóknak a munkabérek nyolcvan százalékát, – a hostelben alig volt vendég, így hát elkezdték a felújítási munkálatokat.

Amikor a negyediken lófrált, egyszer odaköszönt Petinek, aki lehívta magához, – attól kezdve, ha volt egy kis ideje a munkahelyén, akkor eltűnhetett nála. Ekkoriban mutatott be engem is neki: ha kerestem Bélát, aki előzetesen már részletesen mesélt róla, olyankor felnéztem hozzá is, – vajon nála van-e.

Mindig sötét volt a lakásban: idő kellett hozzá, hogy hozzászokjon a szem a látáshoz. Kaotikus rendetlenség mindenhol a két szoba összkomfortban, de csak látszólag, mert Peti pontosan tudta, hogy mit, hol talál. Bementek a belső szobába, a magas férfi felnyúlt a galéria szélére és leemelt egy közepes tálcát, amin egy kupac szpíd volt. A dohányzó asztalon kártyalappal csinált négy csíkot, majd felszívták az orrukba. Előkerült a vodkásüveg, – ittak, beszélgettek, ha elfogyott az ital, leküldte Bélát, hogy hozzon még.

Amikor a vírusjárvány miatt bevezették a kijárási tilalmat este nyolctól, Béla sokszor aludt ott: szex nem volt köztük, – Petit nem zavarta Béla identitása, csak szpídeztek, ittak, ilyesmi.

Peti édesanyja korán meghalt, aztán a nagybátyja élt a lakásban. Az apját istenítette, – ő nevelte egyedül a Havanna lakótelepen. Egyszer, már érettségi után, arra ment haza, hogy a nyolcadikon lévő lakásuk ablakába kiülve az apja főbelőtte magát. Csoportosulás a ház előtt, helyszínelők, és homokkal felszórva minden. Peti kész lett. Semmi előjele nem volt, hogy az apja mire készül. Odaköltözött a nagybátyjához, akit meg a rák vitt el párhónappal később. Peti eladta a Havanna lakótelepi lakást és az árát betette a bankba. Abból a pénzből ivott és cuccolt. Utolérte a depresszió: nem volt semmi értelme az életének. Ezt rendszeresen mondta is.

Egyik nap levelet kapott a NAV-tól, hogy fizesse be az adót az apja lakásának eladásából. Ki is vette a bankból a közel egymillió forintot és arra a dohányzóasztalra dobta, amelyen inni szokott Bélával.

Mikor megtaláltam Petit, lementem az első emeletre, hogy hol van Béla, de mondták a hostel recepciósai, hogy két napja kilépett tőlük. Szóltam, hogy hívjanak mentőt, mert valami nincs rendben Petivel: nem mozdul, hiába kopogok. És igen: Peti meghalt, a pénz pedig nem volt az asztalán.

Hívtam Bélát telefonon, – egy gépi hang közölte, hogy a számán előfizető nem kapcsolható. És akkor már biztosan tudtam, hogy a keze valahogy benne van a történtekben, mert Peti az életvitele miatt biztos, hogy meghalt volna, de nem idő előtt.

Béla kábé egy hónap múlva hívott: mizu, hogy vagyok. Mondom jól, – és ő? Kocsit vett, vidékre megy, ott fog dolgozni. Kérdeztem, mi van Petivel. Hogy összevesztek, nem tudja, de már mennie is kell, majd hív. Mondtam, hogy Peti meghalt és úgy gondolom, hogy benne volt a keze így, vagy úgy, mert az is gyilkosság, ha nem hív mentőt, ha kell. Felháborodott, hogy feltételezhetek róla ilyet.

Nézd mondom, te is sokszor voltál kiszolgáltatott helyzetben, vagy benne voltál, vagy nem Peti halálában, de ha igen, akkor legyen veled is ugyan ez: soha többet ne hívj! És letettem a telefont.