Gyermekkori szerelmét vette el feleségül, egy cigánylányt, tőlük a harmadik utcában laktak. Sokáig udvarolt neki, mire igent mondott. Már két lányuk van, az egyik hét, a másik kilenc éves.

Látta hogyan próbál Marika boldogulni. Az apjuk korán meghalt, az anyjuk egyedül nevelte őt, és a két húgát: majd megszakadt, annyit dolgozott. A Keletiben vonatokat takarított délelőttönként, délutánonként pedig bejárónő volt egy fogorvosnőnél a belvárosban, aki valamilyen ürüggyel mindig elérte, hogy hetente egy napot legalább ne kelljen fizetnie. Például: Ágika, így hívták az anyósát, ez a kristálypohár huszonötezer forint volt, látja megrepedt mosogatás közben: nem baj, jön még négyszer ingyen, azzal le van tudva. Persze a poharat nem az anyósa törte el, de nincs munka a városban, ezért inkább tűrte a doktornőt. Segíteni elvitte Marikát is, aki a munka mellett leérettségizett – Lali korrepetálta matematikából -, akkoriban szeretett bele. Mikor összeházasodtak, akkor tudta meg igazán mit is jelent cigánynak lenni Magyarországon. Rendszeresen visszautasították álláskeresésnél, vagy ha bementek egy üzletbe, a biztonsági őr azonnal rájuk tapadt: ezek általános napi történések, a cigányokra nézve már közhelyek, azonban voltak extrémebb szituk is, a szintén környékünkön lakó Leó kapcsán.

Akác Tibi barátja, gyerekei keresztapja, mielőtt megnősült, lejött a kocsmába, hogy meghívja őket is az esküvőre. Elmentek rendesen felöltözve a Polgármesteri Hivatalba, ott volt az egész násznép, majd a ceremónia után Tibi a szűk családdal beült valahová ebédelni, de előtte kérdezte, hogy estére tud-e valami helyet a lagzinak, mert ahol lett volna, azt az utolsó pillanatban lemondták. Lali kérdi, milyet? Tánczenekar, hányás, hangoskodás lesz, olyan kell, ahol ez nem baj. Egy haverjuk bérelte a Faház-büfét a sportpályán: azt mondta, mehetnek. Megbeszélték, hogy este oda jöjjön mindenki, ott lesz a lagzi. Úgy is volt.

Estére megjött Leó is. A nagyanyjától örökölte tíz éve a házát a környékükön. Okos a csávó, festő, ő köztük az értelmiségi, de ha iszik, nem bír vele senki: bunkó lesz. Leómester, ahogy hívják, közel ötven, mindig is egyedül élt. Időnként vannak alkalmi barátnői, de ennyi. Biciklivel jár mindenhova, borostás, a bajusza sárga a cigarettától. Több kiállítása is volt már.

Leó nőgyűlölő, haragszik rájuk, mert általában kikosarazzák: szerinte a nők beképzeltek, és csak a pénz érdekli őket. Kiakadtak, mikor mesélte: hónapokig fűzött egy nőt, aki nem engedett neki, egy nap valamiért mégis. Azt mondta, leszopatta, aztán otthagyta. Ekkor gondolt rá először Lali, hogy isten igazából állon vágja – kár, hogy nem tette meg: egy férfi nem aláz meg nőt! Aki picsából esett ki, az nem viselkedik így!

Nem rég talált egy harmincas csajt magának – egész jól néz ki. Azzal indított, hogy kitakarított, mert olyan por volt! Azt mondja Leó, hogy ez művészlakás. Menj a faszomba! – mondja ilyenkor Lali, mert csak úgy lehetett leülni nála, hogy előtte lefújja a széket.

Leó minden évben rendez egy kerti partit, ahol összejönnek a környéki barátok, olyankor valaki hoz egy kaszát és levágja a kertjében a gazt. A csaj a következőt csinálta: kábé három méter széles területen felkapálta a kertet, kiszedte belőle a több éves tarackot és most paprika, paradicsom, meg ilyenek vannak ott. Mondja neki: hát, nem jobb így?

A Faházba Laliék sem fehér ing, nyakkendőben mentek le, hanem átváltották az öltönyt farmerre, vagy valamire, de azért jól néztek ki. A bunkó Leó az esküvői szertartásra sem jött normálisan, de a lagzira felvette azt a szaros, festékes lyukas pólóját, amiben otthon szokott dolgozni, hozzá meg egy rövidnadrágot. Nézte a násznép, – a vőlegény súgta Lalinak: baszki, hogy néz ez ki! Jó, rendben van, hozzájuk tartozott, nem szóltak neki, hogy tiszteletlen.

Tibi felesége banknál dolgozott, meghívta a kolléganőit is, fiatalok, szépek voltak. Üldögéltek az egyik oldalon, piálgattak, Laliék nézték őket, beszélgettek, ment a duma és a poénkodás köztük a másik oldalon. Miközben emberkedtek, senki nem ment oda hozzájuk. Leó a bárpultnál egyedül ivott. A főnök, a Bajor Pisti: ilyet még nem láttam, a csávó ennyit iszik, és nem esik össze? Ki ez?

A vőlegény meg, hogy most már kérjék fel a lányokat, mert unatkoznak. Leó odament hozzájuk és tényleg így mondta az egyiknek, hogy gyere már táncolni, bazdmeg. Mondja a lány, hogy nem nagyon menne, érthetően. Mikor harmadszorra próbálkozott, konkrétan mondták neki, hogy kopjon már le a picsába, mert alig tudott megállni a lábán.

Eljött Hédike is. Övé a söröző ahová jártak mindannyian, ott is dolgozik. Tudták: ha egy picit többet iszik, olyankor húzgálja a szoknyáját. Mikor megérkezett így indított Lalinak: gyere, igyunk pezsgőt! Azt hitte, egy pohárra gondol, de odaszólt a pincérnek: két üveggel kérek! Lali bírja a piát, de a Hédi nem.

Megivott három pohárral, látta, turkál a hajában, izé. Leó rögtön elkapta: gyere táncoljunk! Beleborultak a dobba, majd Leó megfogta és váratlanul kivitte. Aztán azt mondta, hogy nem volt semmi Hédivel. Mondja Lali, nem kell a duma, biztos, hogy megvolt neked. Naná, hogy kimentek a többiekkel és megnézték. A Hédin magas sarkú cipő, látták a sarkai nyomát, ahogy jó mélyen bele voltak süllyedve a földbe egy parkoló kocsi mögött: odafigyeltek a részletekre.

Leó úgy berúgott, hogy összeesett. Ez már sok volt: egy esküvőn ezt azért még se! Lali mondta is neki, – nem úri módon viselkedsz barátom! Ez nem esküvő, ez buli, válaszolt Leó. Na jó, csitítgatták a többiek, így Lali annyiban hagyta. Beültették egy kocsiba, aludja ki a részegségét. De hát ez esküvői lagzi volt, mert aztán megjöttek az örömszülők is tizenegykor, kívántak nekik és a házaspárnak mindenféle jót, pezsgőt ittak rá. Leó addigra visszajött közéjük, de nem köszöntött senkit, csak ivott a pultnál.

Pár nappal később elvetette a sulykot, kikezdett Lali feleségének húgával. Anikó elhajtotta. Leó erre részegen odament a lakására.

Ócsárolta a zsidókat, mert azok szerinte birtokolják a gazdaságot, mutogatta a faszát, hogy nézne ki, ha körülmetéltetné magát, méretben elég lesz-e neki, és mire ilyen büszke a lány, arra, hogy cigány? Egy olyan, aki csak a társadalom nyakán él, most ledolgozhatja, amit miatta nem kapott meg az államtól jóléti juttatásként, örüljön, hogy szóba áll vele, pedig fekete, mondta neki. A sógornője kibaszta, aztán felhívta telefonon Lalit, aki taxiba ugrott, de már nem érte ott Leót, addigra lelépett. A környéken sem mutatkozott, a kocsmába sem jött le. Jól is tette. Csak pár év múlva látta viszont.

Lali azóta betársult Hédikéhez, átalakították a lokális kerthelyiséget, és nyitottak egy jazzkocsmát, kiírták rá: Music pub. Tök jól megcsinálták, kicsi színpaddal, a falakon kortárs kiállítással. Mikor kész lett meghívta ünnepelni a törzsvendég haverokat a környékről, aztán kitárták a kapukat a közönségnek. Jól ment nekik. Később kibővítették a repertoárt más előadásokkal is. A koncerteken kívül szervezett ide népzenei és irodalmi esteket, de mindenféle szakmai beszélgetéseket is a tudomány számos területéről. Idejárnak a zöldek, az antiglobalisták, az antirasszisták, és mindenki, aki művelődni és gondolkodni akar.

Akik nem akarnak gondolkodni, azokat megvezetik, mondja Lali. Disznóság, hogy a politikusok ezt a szerepet szánják azoknak az embereknek, akik nem elég kulturáltak. Az lehet gazdag, vagy szegény, ebben az értelemben mindegy, mert aki nem törekszik kulturálódásra, azokat a politikusok használják. Használhatnák jól is, de nem, mert ők kitalálták maguknak: az aluliskolázott tömeget csak kihasználni lehet.

Mindig is tudták, – fojtatja, mert átélték gyerekkorunktól kezdve, hogy közösségben élni jó. Végülis jó volt a bölcsiben, az oviban is, aztán megtalálták az iskolában azokat a barátságokat, vagyis kapcsolati formákat, amik megtanították lassan, hogy a közösségben hogyan fognak majd felnőttként is jól működni. Csak a kultúra terepén lehet megtanulni jól kommunikálni. Kellenek olyan helyek, ahol az emberek találkoznak és beszélgetnek.

Hédivel azt akarták, hogy mindenki a Music pub-ba tudja hozni a kultúráját, az ő sztoriját. Ez egy befogadó hely, nem ők találták ki, hogy ennyire eklektikus legyen, hanem nagyon jól megfért itt ennyi minden egymás mellett.

Hungaristák még nem akartak bejönni, úgyhogy ennek nagyon örültek. Mert nem kívántak együttműködni velük, eleve kizárták magukat ideológiailag, azt mondták, hogy ők határozzák meg a tuti irányt a kultúrában és mindenben, az összes többi meg menjen a francba.

Na, Laliék ezt nem így gondolják. Ők azt mondják, hogy ez a sokfajta kulturális keveredés fogja megmondani, hogyan próbálják meg közösen kialakítani az identitásukat, aki meg a tutit, az egyedül üdvözítőt akarja rájuk erőltetni, az menjen a francba, mert nem időszerű. Ez a hozzáállás lejárt lemez: vége.

Egyik este bekíváncsiskodott Leó is. Szevasz, szevasz: Laliban benne megmaradtak a korábbi történések, amit a sógornőjével művelt, ezek a köszönéssel megelevenedtek. Hédikével üzletről beszélgettek, mikor végzett, körbenézett: van itt nemesebb ital is? Átült Leóhoz. Kérte a pincér hölgyet – akkor már volt egy alkalmazottjuk -, hogy illesszen oda nekik egy nagyobb italmennyiséget. Jóféle pálinkából volt vagy hat fajta üveg kirakva a pultnál. Mondta a Kóser szilvára mutatva, hogy ebből kér kétszer két decit. Mennyit? Mondja két decit az úrnak, kettőt neki. Nem szokott ennyit inni, topogott körülötte Hédi. Mondja Lali, – de most fog. Adj helyet, menj odébb egy picit. Biztos kétszer két deci? – ismétli a pincérlány. Igen, mondja, kettőt oda kérek, kettőt ide. Kihozta, lerakta.

Leó csak nézett, mondja neki: egészségedre, na, most akkor egy húzásra! Nem bírom, mondja Leó. Dehogy nem! Meg bírod inni! Lali hozzá képest testesebb, Leó szikárabb, na, mondja ezt meg kell innod. Megitták. Leó visszakérte a kört. Aztán Lali megint: ezt is meg kell innunk, vagy nem bírod? Lalinak két deci befér a szájába, egy húzásra letolta. Nem a nyitott torkán engedte le, hanem befér a szájába pont annyi, és egy levegővétellel le tudja nyelni. Ha rosszul nyeli, akkor a fülén, orrán mindent szétprüszköl. Sikerült, pedig aznap már ittak. A többiek csak néztek. Na, mondja Lali, öcsém, most megint én kérek.

Megittak hat decit fejenként, látta, hogy Leó megrogyott, totál kész volt. Járni nem tudott. A fülébe súgta: te náci majom, és még mi vagyunk a bunkók? Takarodj közülünk! Dobjátok ki, kacsintott a haverokra. Kivitték a szétcsúszott Leót. Hédi tolta a biciklijét, a haverok meg betámasztották a háza kapujába és megnyomták a csengőt: majd a csaja összekaparja.

Nagyapja Lali gyermekkorában pici bogarat mutatott a tenyerében, úgy tanította. Elmondta, hogy hat láb, rágószervek, nem tudom, de a lényeg: tisztelték a borgarat, mert olyan tökéletesre megteremtette őt a természet. Hogy micsoda dolog az evolúció, hogy egy sejtből fejlődtek ki, és ha a káoszban meglátja a rendet, ha alkot, vagyis teremt, ez az Isten megnyilvánulása benne.

A családban is nagyon fontos a kultúra. Hogy mit adunk tovább a következő nemzedéknek. Lali nagyapjának felmenői tanítók voltak: általa ismerte meg a népművészetet és a gyönyörű magyar tájnyelvet. 1945-ben azt gondolta, hogy a szocializmus megdöntötte a kapitalizmust, amitől szenvedett a nép. A vidékről jött szegény fiatalok, meg proletár lányok azt hitték, hogy eljött az igazság órája, és valójában tényleg eljöhetett volna, bár nyilván nem azon az áron, hogy az államosítással elveszik a kis emberek magántulajdonát is, de közös vagyont létrehozni egy utópia volt. És ezek az egyszerű paraszt és munkásgyerekek tényleg hittek az utópiában. Már elegük volt az évszázadokra visszanyúló szegénységből és a nácik, meg a nyilasok által okozott pokoli szenvedésből. Lalinak nagyon érdekes volt hallgatni, hogyan alakult ki egy közösség identitása.

Olyan nincs, hogy az ember ne foglalkozzon a múltjával. Főleg, ha traumák, sérelmek, bántások, agressziók vannak benne: emlékezni azért is kell, hogy ne ismétlődhessenek meg a dolgok. Magyarországon, meg sok helyütt a világban, újra fölbukkant a szélsőjobb oldali agresszivitás. Ezt nem hagyhatjuk! Együtt, összefogva kell szembe nézni vele, túllépve a saját lustaságunkon és a kényelmünkön, mert ez közügy.

Az újságoknak, filmeknek, kultúrának mind ezt kéne sugároznia: nyitottság. Az embereknek tudniuk kell: nem szabad elfogadni a diktátumokat. Ne mondja meg senki, hogy ki az igaz magyar, ki az igaz ember, és hogy kié a haza. A haza azé, aki az életét adja érte a mindennapjaiban. Milliók nyomorognak, vagy élnek a léthatáron. Úgyhogy mostanában Lali így gondol a hazafiságra.

A magyarok nem szeretnek kitekinteni a világra. A fejlettebb kultúrákban nem engedik, hogy valakit a származása miatt atrocitás érjen. Tehetséges emberek élnek ebben az országban. Hogy lehet ilyen ostobán gondolkodni! Minden második, vagy harmadik generációnak újra meg újra meg kell élnie a háború szörnyűségeit? Ez az örökös törvény? Nem fejlődtünk, nem tanultunk a múltból? Na, ne hülyéskedjünk már!