Kép: B IA + AI
Jani szerint nincs különbség etikailag aközött, hogy egy embert húznak-e le, vagy egy országot. Ha ez Nyugaton egy klánbelivel történik meg, akkor meghal az illető és kész. Egyszerű: többet már nem húz le senkit. Nem vicc! Ha valaki csak egyszer is megpróbálja megszegni üzletben az adott szavát, meg lehet nézni, mi történik utána: még a családjára is rászállnak.
Volt olyan, hogy hetekig könyörgött egy nagykutyának hitelért, viszont amikor végre kimondta, hogy megadja, tudta: az ígéretét sosem vonja vissza. És azt is, hogy ő ugyanúgy nem táncolhat el, mert könnyebb esetben kórházba küldik egy időre, vagy ha túllép az összeg egy szintet, akkor lelövik, és jó napot. Mindegy minek hívják őket! – mondja Jani: családnak, klánnak, maffiának, mert ezek csak hülye fantázianevek újságíróknak, de a lényeg, hogy a saját jól fel fogott érdekében az íratlan játékszabályokat mindenkinek be kell tartania ebben a közegben. A saját társai sem dicsérik meg azt, aki a Kódex ellenére átver valakit és ezzel nagy kárt okoz, mert elveszti előttük az „arcát”. Ez milliókért sem éri meg, mert ha ennek híre megy, akkor elfordulnak tőle az üzleti életben a civilek is. Aki az adott szavát megszegi hitelét veszti mindenhol, így egzisztenciálisan gyakorlatilag ellehetetlenül. Ezért számít sokat az adott szó.
Ilyen úriemberek közt dolgozott Jani, viszont a csúzli mindig a párnája alatt volt: biztos, ami biztos.
Jani nem gyilkolt embert, de régi közhely: mindenki ölt már így, vagy úgy. Például, ha valaki közvetve két, három ok-okozati összefüggésben úgy van benne, hogy ezért meghal valaki, akkor felelős. Nem csak az öl embert, aki meghúzza a ravaszt, hanem a megbízója is ugyanúgy.
A maffia létezésére a legprofánabb definíciót az egyik legnagyobb New York-i család főnöke – Gambino – mondta: „az amerikai állampolgárok és közöttünk nincs semmi különbség, csak annyi, hogy a polgárok a törvények szerint élnek, mi pedig a sajátjaink szerint.”
Kész: Jani ennél jobb meghatározást nem hallott. Magától értetődő, hogy a gazdag védi a vagyonát, a szegény meg el akarja venni tőle valamilyen úton, módon, mert gyorsabban akar előrejutni az anyagi és egyéb ranglistákon. A maffia ilyen.
Sokan mondják, hogy ez kegyetlen, durva világ. Jani még egyetlen klánnál sem látta, hogy valakit belépésre kényszerítettek volna. Mindenki valami más ok miatt választotta ezt az életet. Viszont aki beáll, vagy üzletel velük, ha akarja, ha nem, „az adott szó törvényét” be kell tartania, mert másképp nem tud érvényesülni.
Egészen más az üzleti erkölcs Nyugaton, mint itthon Magyarországon. – meséli Jani. Amit például egy miniszter ígér, az semmi ahhoz képest, amiben egy párizsi nehézfiúval megállapodik, mert tudja, hogy az be lesz tartva. Egy miniszternél ez nincs biztosítva. Ha két korzikai kezet ráz, akkor azt mindketten tudják, hogy mit jelent. Nem kell sokat ragozni. Senkit nem kényszerítenek, mindenki szabad akaratából teszi. Ha mindkét félnek előnyös az üzlet, akkor megállapodnak, ha pedig valamelyikünknek nem, akkor meg úgysem jön létre.
Csak nézzük meg az építőipari körbetartozásokat Magyarországon! – mondja Jani. Milliárdok vannak kint, mert mindenki, mindenkit becsap. A szerződéseket megszegik és a vezetőket ezért nem vonja felelősségre senki: ez a két legnagyobb bűn itthon. Borzalmas! Van egy német szólás: ha péntek, akkor fizetés. Hát próbálta volna neki valaki mondani: jaj Harry, ne haragudj, most nem fizetek, majd csak a jövő héten. Hát ne vicceljünk, kérem!
Egy majomparádé, amikor Franciaországban élt, azt merte képzelni, hogy megteheti ezt -, meséli Jani. Egy családi ház külső burkolatát csinálták speciális szigetelőanyaggal, de nem ez a lényeg: többé-kevésbé készen voltak, mikor szólt neki a megrendelő még a hét elején, hogy jó lenne, ha péntekre befejezné a munkát, mert el kell utaznia. Túlórát fizetett az embereknek, hogy készen legyenek. Általában délkörül szokott jönni, volt ott még munka bőven, Jani látta, hogy nem fognak végezni délután négyig, sőt ott lesznek még este tízkor is. Nem csak, hogy nem jött aznap délben, hanem még a telefonját is kikapcsolta. Hát, erre még nem volt példa! Várta, már nem is tudja meddig: háromig, fél négyig? Kiment, gyorsan bekapott két Baccardi-colát, akkor még ivott, na, mondja magában: még egyszer telefonál a megrendelőnek, ha nem veszi fel, utána nincs háza. Megint ki volt kapcsolva.
Visszament és utasította a munkásokat: Szedjetek le mindent! Évek óta vele dolgoztak, kérdezik tőle: – Harry, mi van? – mondja a brigádvezetőnek, hogy ne majrézzon, kifizeti őket, de már nem tud bemenni a bankba, reméli, jó náluk hétfő reggelig. A munkásokat készpénzben kellett fizetni, ez szokás volt, a csekk „nem játszott”, az nem kellett nekik. Tényleg szét akarod baszni, kérdezik. Szét, mondja, mindegy, hogy mibe kerül. Nekiálltak és körülbelül az egyik oldalfalat bonthatták le, mikor a férfi egyszer csak megjelent kocsival, és ordított, hogy mit csinál. (A szomszéd értesíthette) Jani reagált: figyelj ide, azonnal húzz a kurva anyádba, és már ott is volt a kés a kezében,- még egy szót szólsz, és itt a helyszínen vágom el a torkod! Hogy ő nem tud fizetni. Nem a kurva anyádat! Pofán vágta, erre beült a kocsijába és elment. Jani meg lebontotta a házát. Sok pénzébe került, de egy héten belül Párizsban és mindenhol tudták: az „Ungarn”-nal, a „magyar” Janival nem lehet viccelni. Nem az a típus.
Mondja aztán a megrendelő, hogy följelenti. Jelents! Hívd az ügyvédedet! Öt ember bérét a saját zsebéből kellett kifizetnie! Azt hitte, hogy szórakozhat! Teljesen normális reakció volt, hogy megmutatta neki: vele nem lehet!
Vállalt egyéni megrendeléseket is, de általában generál kivitelezővel, alvállalkozóként dolgozott Franciaországban. A generál kivitelezők felvállalták egy épület teljes szanálását, aztán felépítését is. Csak a házak főfalait hagyták meg a felújításnál, a többit újraépítették.
Volt olyan, hogy már több hete dolgoztak, mikor odaszólt neki telefonon az egyik generál nagyfőnök: te Harry, épp most juttatta eszembe a titkárnőm, hogy százakárhány ezer frankot odaadtam neked a szanálásra és még szerződésünk sincs. Gyere már be, írjuk alá, mert ne adj’ Isten, történik velem valami, legyen már egy papír a titkárnőmnél. Másfél hónap után írtak írásbeli szerződést, pedig már felvette előre a pénzt a munkára. Számított az adott szó.
És mi van Magyarországon ehhez képest? A Megyeri híd építésénél hány ember lett öngyilkos! Hány szerencsétlen kisvállalkozó! A generálok meg merték csinálni velük, hogy lenyúlják a pénzt, pedig közpénzből lett finanszírozva az építkezés! Egy ilyen embert sajnálnál fejbe lőni? – kérdi felháborodva Jani. – Pubi te csináltad? És bumm! Menj a kurva anyádba! Persze nem tenné meg, csak annyira indulatos lesz, ha ilyesmit hall!
A körbetartozás odakinn az építőiparban ismeretlen fogalom és az is, hogy embereket nem fizetnek ki. Hallotta, hogy a pécsi autópálya építésénél is felakasztotta magát pár ember. Tönkretesznek virágzó családokat! Szerencsétlen kisvállalkozó, aki néhány munkással a belét kidolgozza egy építkezésen! És még a szemükbe is röhögnek! Ha ilyen embereket lelő, mint a kutyákat, ki bánkódik értük? Ez nonszensz!
Az ipart csak úgy lehet talpra állítani, ha megszüntetik a körbetartozást. A miniszter is ígéretet tett erre, de a mai napig nem csinált semmit. Itt Magyarországon bárki megtehet bármit, úgysem vonja őket felelősségre senki! Egyszerű: az ilyen, aki embereket semmiz ki, családokat tesz tönkre, menjen a börtönbe száz évre! Ne legyen jelen sem az üzleti, sem a közéletben!
Magyarországon azok között, akik felvállalnak nagyobb megrendeléseket és aztán tovább adják a kivitelezést alvállalkozóknak, nem csak buta emberek vannak. Nem szabad lebecsülni őket, de primitívek. Jani tud mutatni itthon legalább tíz nagyon komoly pozícióban lévő embert, akik nála kinn nyugaton a munka és az emberi hozzáállás szempontjából nemhogy asszisztensek, de még ajtónállók sem lehettek volna.
Amit a Kódexről mondott, azért felelősséget vállal. Ugyanakkor tudja, hogy semmilyen dokumentáció nincs, ami bizonyíthatná a létezését, mert ezek íratlan törvények. Az, hogy valaki pozícióban van, egy jottányit sem érdekli, mert csak azokat tiszteli, akik ezt megszolgálták, viszont értük tűzbe megy és fegyvert is fog, ha kell. A rang nem fontos, de ugyanakkor leveszi a kalapját egy rocker hobó előtt, ha kivívta nála ezt olyan dolgokban, melyek benne tiszteletet ébresztenek.
Olyan sokszor volt közel a halálhoz! A halált úgy fogja fel, mint egy nagyon hosszú mély alvást. Se Isten, se pokol, se mennyország, se felelősség, se semmi. Csak egy nagyon hosszú, mély, nyugodt alvás. Az egykori légiósok is így gondolták Algériában. Sokat tanult tőlük.
A kincstárnokuk volt néhány évig. Amszterdamban van egy bár, ahová egykori légiósok jártak, bejárt ő is. A zsoldosok főnökének volt egy húga, akivel ott jött össze. Három, négy hónapot lehetett vele, nem volt komoly a dolog, összebútoroztak, nála lakott a szállodában, de nem volt szerelem. Szólt a testvérének, hogy Harry nagyon érti a dolgokat, hogy otthon van az egyéb átutalásokban, biztosításokban. Így bízták rá ötvenkét ember életbiztosítását, és pénzét. Ha a lány nem szól a testvérének, akkor soha az életben nem kaphatta volna meg ezt a munkát, mert ezek nem bíztak meg senkiben, – a Jóistenben sem.
Az algériai bázison akkoriban csak egy magyar volt, a többiek mind franciák, hollandok, belgák, vagy németek. A főnök francia, német, magyar keverék. Sokan meghaltak közülük. Jani kincstárnokként nem a harcoló egységek mellett dolgozott, hanem kezelte a pénzüket, és ha valaki meghalt, elintézte, hogy az életbiztosítását svájci, vagy francia bankokon keresztül a család megkaphassa. Volt, hogy kéthetente repült Zürichbe emiatt, ha úgy hozta a sors.
A harcmezőre csak kétszer ment ki a légiós idők alatt, másodjára majdnem agyonlőtték egy orvtámadás alkalmával, – mondta is a főnöknek, hogy nem kíváncsi arra, ami itt van. Nekik más, mert azért vannak fizetve, hogy lövöldözzenek rájuk, de ő nem. Jött az áru és megtámadták őket: két zsoldos védte meg a testével, hogy le ne lőjék. Az egyikük kirántotta a dzsipből a földre, mindketten azonnal rávetődtek, hogy ők kapják a golyót, ne Jani. Egyrészt a civileket védik, másrészt tudták, hogy az ügyeiket ő intézi. Ez volt az utolsó eset, hogy kinn volt velük a frontvonalban.
Algériában ötcsillagos szállodában lakott, és az egyik legdrágább apartmanból intézte az adminisztrációt. Nem került egy dollárjába sem, mert a cég fizette. Élete legszebb munkája volt, onnan szeretett volna nyugdíjba menni. Nagyon sok pénzt keresett, amíg ki nem tiltották az országból.
Mikor a tiszti egyenruhás jávorbajuszú nagy dirrel-dúrral berontott a szállodai szobájába közölni, hogy azonnal el kell hagynia az országot, sose gondolta volna, hogy élet-halál ura, és az algériai titkosszolgálat főnöke. Egy fejjel alacsonyabb volt nála és harminc kiló. Jééé! – gondolta -, lekoppintotta Jávor Pál bajuszát. A szállodatulajdonos is idegenlégiós volt, nála kábé tizenöt évvel idősebb, elzászi német, a zsoldjából vette a hotelt. Csóri, a kisember háta mögött rémülten integetett: jaj, jaj! Jani látogatója perfekt beszélt franciául, legalább olyan jól, mint ő. Elkérte az útlevelét, kérdi, mire föl. Ránézett és azt mondta: sokkal jobb, ha ideadja. Háta mögött a benga haverja, ha egyszer megüti, meg is halt volna, de az reszketett, Jani azt se tudta mit mutogat, mit akar.
A jávorbajuszú mondja: van egy szomorú híre. Janinak holnap reggel el kell hagynia a napfényes Algériát, már lefoglalta a repülőjegyet. Kérdi, miért, a piros lámpán nem ment át. Ránézett a pali: ne kérdezze, tudja azt maga nagyon jól. Olyan hideg szeme volt, hogy Jani megijedt. A kis majomparádé folytatta: tudja, hogy itt van már pár éve, hogy ezt nem lehet egy órán belül becsomagolni, reméli, hogy nem sérti meg, ha arra kéri, hogy csak a legszükségesebbeket vigye magával, majd a többit a tulaj utána küldi.
Amikor elment, megkérdezte a havert: ki volt ez? Jaj, válaszolta, ez a titkosszolgálat nagyfőnöke volt. Te jó Isten és mit akart tőlem: Semmit nem csináltam! – Jani csapata Szenegálban volt. A szállodás haver meg, hogy hú, nagy szerencséje volt, mert úgy el tudta volna tüntetni, hogy még húsz év múlva sem derítik ki, hogy hol van. Vagyis nem tudta meg konkrétan mi van.
Összecsomagolt, másnap reggel kiment a reptérre. A vámos elkezdett kekeckedni vele, elvette az útlevelét. A hülye bohóc nem szólalt meg franciául, ő meg nem tudott arabul, nem értette mit akar, de egyszer csak megjelent a szállodai kisember. Szép lassan jött, a reptéri katonákban meghűlt a vér, benne is: úristen!
Odajött, ugatott valamit. A kekeckedő vámos, valami őrnagy, vagy ezredes lehetett, kivette a kisember kezéből a táskáját, az meg csak intett. Visszaadta Jani útlevelét. Gondolta tényleg szerencséje van, nyugodtan elmehet. A kis pali utoljára ezt mondta: Uram, nem valószínű, hogy mi még találkozni fogunk. Bon voyage! – kívánt jó utat.
A “sztyuárdeszeket” már ismerte a repülőn a svájci ingázások miatt: ááá Harry, összevissza puszi, meg minden. Hozták a kedvenc italát, a kedvenc salátáját. Elővette a belső zsebéből az útlevelét, és megnézte. A hátulján hatalmas pecsét: húsz évre kitiltva Algériából. Na, gondolta, bassza telibe a kis paprikajancsi, ez volt a nagy titok? Tudott róla mindent. Nála voltak az életbiztosítások, és a hozzátartozó fotók. Nem engedte, hogy átvizsgálják a holmiját, pedig tudta, hogy magával viszi.
Kemény egy hónap volt, míg fölszámolt mindent, Zürich-Párizs, Párizs-Zürich, szambázott a két város között, aztán valahogy a politikai helyzet megváltozott. Soha, semmilyen indokot nem adtak az arabok, csak beütötték az útlevelébe átlósan hatalmas fekete betűkkel: “húsz évre kitiltva Algériából.“
Amszterdamban rögtön elvesztette, kért egy újat, amibe ez nem volt beírva, de tudta, hogy akkor is veszélyes lenne visszamennie. Azóta kiderült, hogy a titkosszolgálatnak volt valami afférja a zsoldosokkal. Azzal vették ki a méregfogukat, hogy az ügyintézőjüket kitiltották. Azóta elkerülte azt a helyet. Jobb volt így.
A lány pár hónappal később, hogy visszatért Algériából Amszterdamba, meghalt rákban. Nagyon beteg volt, de nem mondta el neki, csak néhány nap múlva. Jól megértették egymást, kedves lány volt. Benne is volt egy kis magyar vér, de magyarul még köszönni sem tudott. Jó fej volt.
A váratlan kitiltás miatt az egyik életbiztosítás ügyintézése félbe maradt. Az egyik zsoldos meghalt és a biztosító nem akart fizetni. Te jó isten, csak nehogy rávetődjön ennek az árnya! Megígérte nekik, hogy mindent korrektül elintéz! Akkoriban még nem volt mobil, csak vonalas telefonok. A katonák a fronton szatellit telefont használtak, és a lány egy ilyennel volt összeköttetésben a testvérével. Mondta neki: mindegy, hogy mennyibe kerül, de mondja meg a bátyjának, hogy valahonnan szerezzék meg a bizonyítékot, mert a biztosító nem akarja a pénzt átutalni. (Ha a zsoldosok harci feladatra mentek valahova szerződésben, akkor a cég fizette megemelt rizikóval az életbiztosításukat: halálesetre háromszázötvenezer dollárt. Annak idején ez nagyon jó pénz volt.) Szólt a testvérének, Jani elrendezte a dolgokat a segítségével, aztán mondta meg, hogy halálos beteg, pedig akkor már nála volt tíz napja. Pár hónappal később meghalt. Életrevaló, kedves lány volt.
A lány halála után telepedett le Franciaországban. A pénzt, amit Algériában keresett építkezési alvállalkozóként befektette és dolgozott. Bármerre járt a világban, az adott szónak mindenhol súlya volt. A tekintélye és az egzisztenciája múlott ezen. Magyarországon ez nincs így. Itt mindenki büntetlenül megteheti, hogy tönkre tesz embereket, vagy vállalkozásokat azzal, hogy nem fizet. Nonszensz, hogy ezért még felelősségre sem vonják őket! Hogy lehet ez? Ami most Magyarországon folyik, az egyszerűen felháborító! Jani ilyet nem tapasztalt sehol a világon!