Ebben a koedukált nevelőotthonban ismertem meg Lizát. A fiúk egy külön épületszárnyban aludtak, de az intézeti csoport napközben vegyes volt. Érkezéskor felszerelés a raktárból: mindenkinek ugyanolyan iskolaköpenye, utcai ruhája, melegítője, úttörőinge, télikabátja volt. A hálótermekben a fal mellett hat-nyolc emeletes ágy, köztük akasztós szekrények, kinek-kinek a nevével ellátva. Az ágytakaró ugyanolyan anyagból, mint a függöny. Tévé is volt minden hálószobában egy-egy központi helyen. Reggeli fél hétkor, iskola nyolckor, ebéd déltől félháromig, vacsora félhattól. Előbb az alsósok, aztán a felsősök. Este tízkor villanyoltás. A nevelőim: Maja néni és Karcsi bácsi.

Három lánnyal, akiket nem vittek haza a nyári szünetre, már összebarátkoztunk, mire a többiek megjöttek a szeptemberi iskolakezdésre. Mindannyian tizenhárom évesek voltunk, és a hetediket kezdtük.

Lizának öngyilkos lett az apja, az anyja ideggyógyászati kezelés alatt állt: mondta, hogy egy éve egy fekete Volgába ültették a bátyjával, úgy hozták be őket az intézetbe. Vállig érő fekete haja, kék szeme, jó alakja volt.

Marikát és a nővérét az anyjuk nevelte Budakeszin. Mikor maghalt, a nővére férjhez ment – ikergyermekeik születtek -, Marinak így már nem volt hely a kicsi lakásban. Hétvégéken járt csak haza. Rövid, sötétszőke haja volt és az alkatához képest erős válla. A szeme zöld.

Sacinak öngyilkos lett az anyja, úgy lett állami gondozott a negyedikes kisöccsével, Jancsikával. A Maros utca elején laktak. Kerek arca szeplős, kék szeme, világosbarna, oldalra fésült, félhosszú haja volt.

Az általános iskola az intézet utcájának a végén volt, oda jártunk át. Az osztály fele „kintis”, azaz a környéken lakott. Az osztályfőnök két csoportra osztotta a gyerekeket találomra, így mindkét úttörőőrsben vegyesen voltunk keveredve a kintisekkel.

Az iskola mögött volt egy kis játszótér: hinta, néhány piros pad, oda jártunk ki cigizni a szünetekben és a szabadidőnkben: trafik volt a környéken.

Zsófival, nem sokkal az után romlott meg a kapcsolatunk, hogy felhozatott Budapestre. Én azon a nyáron nővé értem. Ezt valahogy nem bírta. A gyerekei mellett egyébként sem jutott már ideje rám. Vivien két éves volt, Lalika pár hónapos.

A nevelőanyám nem azt mondta, hogy útban vagyok, hanem geci lett. Eddig mindig ők fürdettek kádban, mármint a férje is. Igaz egy-egy találkozás közt hónapok teltek el, mert csak szünetekben lehettem náluk. Most viszont, hogy már pesti intézetben voltam, hét közben is többször mentem hozzájuk.

Zsófit zavarta, hogy kiskamaszként sokszor nézegettem magam náluk a tükrökben, ezért letakarta őket. Az intézetben nem voltak tükrök, gondolom baleset megelőzés okán, vagy ilyesmi. Mikor hétvégére elmentem hozzájuk, sokszor baszogatott, szeszélyes lett, soha nem lehetett zavarni semmivel. Csak ő szólhatott hozzám először, én hozzá nem: a gyerekeire ez nem vonatkozott.

Zsófinak azért volt magasabb frekvenciája is. Gyönyörűen mesélt történeteket. Mindig olvastam náluk valamit. Ismertem a barátait. Sokat kirándultunk. Elmesélt nekem mindent részletesen, hogy mi történt vele a munkahelyén, az utcán. Anyának éreztem őt, így is mutatott be mindenhol: a nevelt lányom. Viszont nem nagyon érdeklődött a dolgaim iránt.

Egy alkalommal, amikor hétvégén Zsófinál voltam, egy Esti Hírlapot ejtett az ölembe, hogy hangosan olvassam fel a főcikket a bűnügyi rovatban. Ekkor tudtam meg, hogy roma vagyok. A szüleim lovakkal kereskedtek, és a lovas kocsijuk kerekéből a rendőrnyomozók másfél millió forintot vettek ki, és a házkutatás során pedig egy kiló aranyat koboztak el, aminek az eredetét a szüleim nem tudták igazolni. Anyám többször ült már markecolásért, apám is különböző agresszív és gazdasági bűncselekmények miatt. A nevelőszüleim utálták a cigányokat, mondták is gyakran. Miután a második házasságából megszülettek a gyermekei, érezhetően feleslegessé váltam, ezért egy idő után nem mentem el hozzájuk, és ők sem kerestek.

Az intézetből titokban feljártunk Liza anyukájához és Saci apukájához is, vagy csavarogtunk a környéken, ismertük, mint a tenyerünket. Általában vacsora utánra, vagyis késve estünk be a kóterba, de volt olyan, hogyha nagyon buliztunk Lizánál, kimaradtunk éjszakára is. Olyankor a büntetés hajcibálás és a folyósóra kiállítás volt. Ha a Kati néni elkapott, hogy támaszkodunk, akkor a hajunknál fogva verte a fejünket a falba.

Tulajdonképpen minden nevelő ilyen volt, csak nem hajat cibált mondjuk, hanem adott egy pofont, vagy a Béla bácsinak a seggberúgás volt a szokása. Egymás előtt vertek és aláztak meg bennünket. Nem voltunk mi már semmilyen hercegkisasszonyok a kosztümös filmekből, csak az egyen hálóing alatt meztelen árvák. Aztán a folyósón állva csak szótlanul néztük egymást.

A nevelők ittak. Sokszor előfordult, hogy Karcsi bácsi az ügyeletben részegen kergetett bennünket az íróasztal körül, hogy megbassza, akit elkap. Maja nénit Karcsi bácsi dugta: ezt mindenki tudta, így hát többszörösen titok volt előtte, hogy a vén majom rendszeresen próbálkozik velünk. Az intézetben nem lehettünk, mert a nevelők részegen bármikor nekünk eshettek, viszont a kimaradásért büntettek. Utáltuk őket, féltünk tőlük: a véd – és dacszövetség tartott össze bennünket.

A csoportból sokan hazajártak hétvégére. Négyen lógtunk egész héten, de péntek délutántól hárman voltunk: Liza, Saci és én, mert Mari szinte mindig hazament a nővéréhez.

Lizának az apukája lett öngyilkos, Sacinak meg az anyukája. Mikor felmentünk egyikükhöz, megtaláltuk a szüleik gyógyszereit és nyugtatóit, amiket beszedtünk és azt játszottuk, hogy ki bír tovább fennmaradni. Így, ilyen állapotban csavarogtunk: egyetértettünk abban, hogy szar a világ -, ismertük egymás családtörténeteit.

Liza anyja egyedül élt egy másfél szoba komfortos lakás nagyobbik szobájában, mi a kicsiben gyűltünk össze Karácsonykor: bámultuk a feldíszített fát, a rádión hallgattuk a zenét, cigiztünk, múlattuk az időt. Este visszamentünk a kóterba.

Kora tavasszal, egy hétvégén felmentünk Saciékhoz, ahogy szoktunk. Saci kulccsal ment be, fura volt, mert az apja mindig kijött elénk az ajtóhoz – örült, ha mentünk. Bűz fogadott. A belső szobában nagyfokozaton égett a gáz cserépkályha, legalább harminc fok volt, a redőnyök leengedett résein szüremlett be a fény, de a félhomályban is láttuk, hogy az apja halott: kifelé fordulva féloldalt fekszik az ágyon, és a nagy hőség miatt oszlásnak indult testéből valami csöpög a szőnyegre. Az éjjeli asztalkán gyógyszeres üvegcsék és vodka. Rókázva fordultam ki a szobából, a ledermedt Sacit Liza rángatta ki. Szóltunk a szomszédnak, mentők, rendőrség, minden.

A tanácsi temetésre elment az egész úttörőőrs. A Farkasréti temetőben volt a gyászszertartás. A ravatalon a koporsó. A bejárat jobb és baloldalán egy-egy hatalmas petróleum fáklya, és mi meg azokkal egy sorban, fehér úttörőingben, a futószőnyeg két oldalán. Pap nem mondhatott búcsúbeszédet az öngyilkosság miatt, de egy fekete öltönyös valaki a kerületi tanács részéről mégis mondott pár méltató szót, aztán a koporsót betették az ott várakozó fekete autóba, hozzá a koszorúkat és elindult lassan a menet a sírhely felé. Útközben elkezdett esni az eső. Mikor odaértünk, még mindig ásták a gödröt: késve kezdhették.

Elázva körbe álltuk a sírhelyet, és valamelyik fiú, az agyagos földhalom tetejére állt, ahonnét belecsúszott a gödörbe, – úgy kellett kihúzni gurtnival. Majd mikor az egyik sírásó kirepített elénk egy álkapocs nélküli koponyát, szétugorva hátráltunk, majd kitört belőlünk a frusztrált nevetés, és ahányan voltunk, egyszerre nekiiramodtunk a kijáraton át futva, le az úton, ameddig csak bírtuk szusszal. De még akkor is röhögtünk. Saci lakását, a gyámhatóság és a lakásosztály lezárta.

Nagykorúságáig ő és kisöccse az intézetben maradt.

A hetedik utáni nyári szünetben rúgtunk be először. Kimentünk a közértbe, és loptunk egy-egy kétdecis konyakot. Egyedül voltunk a hálóban, a nevelők piáltak a szobájukban, vagy nem tudom, de sehol senki. Délután a Cherbourgi esernyők ment a tévében. Ittunk: nemsokára elkezdett velem forogni a szoba. A vécé a folyosó végén volt. Négykézláb tudtam csak kimászni hányni. A többiek is. Hárman négykézláb a folyosón. Szerencsére a szünet miatt üres volt a ház. Aztán csak feküdtünk.

Később megígértük egymásnak, hogy örökké jó barátok leszünk. Meg is jelöltük a jobb kézfejünket úgy, hogy egy gyufaszál foszforjával addig csiszoltuk a bőrt rajta, míg kisebesedett. Nekem még mindig megvan a heg, bár halványan.

A nyolcadik után, áthelyeztek egy kollégiumba, ahol vidéki lányok is laktak. Iskolába szintén kijártunk a városba. Liza hazaköltözött az anyjához, viszont egy gimnáziumba jelentkeztünk, és fel is vettek bennünket.

Sacival és Marival az általános iskola után soha többet nem találkoztam.

A gimiben, egyszer csak hívat az osztályfőnök és olvassa nekem az illetékes önkormányzat levelét, hogy lopás ügyében a szabálysértési osztályra – mint a fiatalkorú képviselője -, menjen be velem, ekkor és ekkor. Kiderült, hogy csokit loptam a Jászai Mari téri közértből. És anyám neve mittudomén Russz Ilona. Na, ez nem volt igaz. Egyből tudtam, hogy Liza volt, mert anyám nevét kivéve ismerte a személyi adataimat, és azokat diktálta be. Hiába, nem egyezett az anyám neve, lezárták az ügyet: pénzbírságot kaptam a lopásért, de felmentettek, mert állami gondozott voltam. Szóval, annak ellenére, hogy nem én követtem el, a hír elterjedt rólam. Az iskolában fegyelmit kaptam: ki nem rúghattak, mert védett státuszú voltam, viszont megbuktattak matematikából – a pótvizsgán is. Eltanácsoltak. A kollégiumban azt mondták, hogyha még azon a nyáron nem találok másik iskolát, akkor zárt intézetbe visznek. Így hát megtaláltam a legelsőt, ami az utamba került és beiratkoztam optikusnak. El is végeztem. Lizával rendszeresen találkoztunk, mondtam neki az esetet, hogy mi történt velem, hogy szerinte ki csinálhatta, azt mondta, nem tudja, fogalma sincs, aztán nem beszéltünk soha többet az esetről.

Lizával egyszer elmentünk egy buliba, akkor a házibuli volt a divat, és láttam, hogy csókolódzik a pasimmal. Azt hittem, hogy rosszul leszek. A pasimtól, aki ráadásul még nem is nagyon tetszett, azért elvártam volna, hogy megkérdezze: mit szólok ehhez. Például, hogy nincs-e ellenemre. Liza ezután nem szólt hozzám. Nagyon szenvedtem tőle. Meg sem kérdeztem tőle, hogy miért kerül, csak szenvedtem.

Hónapok teltek el. Az iskola után egy külker vállalatnál helyezkedtem el adminisztrátorként. Esti iskolába jártam mellette, úgy érettségiztem le. A vállalati felvételnél derült ki, hogy első munkahelyének ő is ezt a céget választotta. Neki akkorra már volt egy csomó pasija, de én meg szűz voltam. Mindent elmondott nekem a szexről. Mindent tőle tanultam. Elmagyarázta, mit hogyan kell. Meg is tanultam. Később túl is szárnyaltam.

Liza aztán kiment Amszterdamba: ledzsankult kurvára, tiszta narkós lett. Pár év múlva hazajött, itt is nyomta tovább. Néhány éve valahogy sikerült leállnia egy elvonó táborban. Kimosták az agyát, vagy nem tudom, azóta tiszta.

A nyóckerben lakom. Meglátogatott, és elkezdte osztani az észt, már nem tudom minek kapcsán. Ja, hogy csúnyán beszélek, vagy valami.

Azt mondja nekem: Nagyon bírom a fekete boltost itt három sarokra, aki mindenkinek azt mondja, hogy szia. Van egy kínai üzlettársa, az is mindenkit lesziáz. Akármit mondasz: szia. Bemész a nagyanyáddal, az is szia. Gondolkodtam rajta, hogy Afrikában és Kínában ahonnan ők jöttek, százszor ennyien élnek, mint Magyarországon. Ez egy kicsi ország: idejönnek és itt az emberek mindenkinek másképp köszönnek. Másképp minden napszakban, ha haragszik, akkor is, ha ő a főnök, akkor is, ha fiatalabb, ha nő, szóval sokféleképpen.

Kérdem, mit akart ezzel mondani. Hogy milyen bő a szókincsünk, mit káromkodok annyit.

Ezen felszívtam magam, mert tizenöt-húsz évvel ezelőtt, ez a nő egy nagyon kellemetlen alak volt. Mindenki eltaszította, én meg nem. Hernyós volt, ennek ellenére engedtem, hogy nálam lakjon pár hónapot. Izzadt egész nap, és büdös volt a lakásban. Nem tudott heroint szerezni: elvonása volt. Olyan kurva büdös volt tőle, mintha kecske lett volna a szobában. Ott dekkolt és mindenféle kétes csávókat hordott fel, amíg én dolgoztam.

És ez a heroinos csaj – aki már nem az -, most osztja az észt nekem, hogy csúnyán beszélek. Úgyhogy elküldtem a kurva anyjába és lehúztam a rolót. Elgondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen nincs semmi szükségem rá, eddig sem volt, de mégis csak ő a legrégebbi: baszki, ez van.

Szar a természete, mert Liza mindig a saját érdekeit nézi, és ezt nem is nagyon leplezi. Tiszta már több éve, de megmaradt a hernyós korában kialakult természete. Mikor sokat vagyok vele, akkor valahogy mindig én húzom a rövidebbet.

Ezt nem csak én mondom, hanem mindenki, aki ismeri: tisztában vannak vele, hogy milyen. Tényleg, amikor találkozunk, akkor nekem az vagy pénzembe, vagy energiámba kerül, hogy ő élhessen. Ez a nő, amikor dzsanki volt, mindig a mások nyakán élt. És nemrég besokalltam. Ha éppen jól megy neki, akkor osztja az észt, ha nem, akkor sündörög, lehúzogat, a nyakadon van, meg ehhez hasonló.

Ő meg csak kritizálja a fogyasztói társadalmat, ha találkozunk: ismerek egy környezetvédőt, mondja például, aki betakarta a házát napelemekkel. Kurva drága volt, de Liza kiszámolta, hogy azzal, amit megtakarít, kábé nyolc év alatt lesz nullszaldós. Most képzeld el -, mondja, hogy két év múlva fel fognak majd fedezni egy kis csippet, ami ugyanennyibe kerül, de a lényeg, hogy sokkal kisebb lesz, nem kell vele betakarnod a házad, hogy annyi áramot termeljen, mint az előző. És akkor a környezetvédő lecseréli majd erre a napelemeket, pedig az még sokáig működött volna. Ugye, mekkora baromság?

Lizát a hülyeségei ellenére is szeretem, mert akarva, akaratlanul is egymás életének tanúi vagyunk. Liza, ha kimondom valakinek a nevét, tudja, kiről van szó, más ismerőseim nem tudják.

Ő a legrégebbi barát és talán a legjobb is, mert nagyon bensőséges érzés, hogy ismerjük egymást gyerekkorunk óta. Nem tudok rá igazán haragudni: olyankor megnézzük a kézfejünket, látszik-e még a közös jel: az ígéret. Ami köt hozzá most már negyven akárhány éve.