Olvasási idő 2 perc

fekete-fehér, igen-nem

♦ LÁNG JUDIT | TÁRCA

Ági alig bírta elviselni a hangnemet, ahogy beszélt vele: mintha kisgyerek lett volna, nem egyedülálló háromgyermekes anyuka. A családsegítőben került a nála sokkal fiatalabb szociális munkáshoz, mert lakcím szerint hozzá tartozott. Bármilyen problémával kereste is meg, szinte mindig feldúltan távozott. Tanácsot alig kapott, de kiosztást annál többet. „Hát maga még ezt sem tudja?”,

vagy „most én beszélek”, „meg kell magát tanítani arra, hogy jobban beossza a segélyét, nem fogok mindig papírokat töltögetni”, a családsegítő ügyvédjénél én beszélek, maga csak akkor szólal meg, ha kérdezik és csak igennel és nemmel válaszolhat, – értve vagyok?” és ehhez hasonlók. Ági nem tudta megfogalmazni, hogy mi fáj neki a szociális munkással való találkozások alatt és után, csak lelki fájdalmat érzett és szégyent.
Kisgyermekkorában, amikor még élt az anyukája kapott tőle egy Pinokkiót azért, hogy jegyezze meg jól: aki hazudik, annak megnő az orra. Ági lelkesen elhitte a kisdobos, majd az úttörő mozgalmat, ott segített, ahol tudott, aztán előbb segédnővérként, majd az iskola után műtős asszisztensként dolgozott. Mikor elhagyta a férje egyedül nevelte a gyerekeit. Az ideológiai ellentmondás nem érdekelte, hittanra is járt, gyakorló vallásosként amikor tudott önkénteskedett is. Sokáig nem akart tudomást venni a világ álszentségéről, próbált tiszta maradni, de a szociális munkással való kapcsolata egy idő után betette nála a kaput. Egyszer tőle ment haza, leült, bámult maga elé, majd tiszta erőből a falhoz vágta Pinokkiót.