– A tudós beállítódáson túl szerintem fontos az érzelmi érintettség, te is szóba hoztad a szorongató érzést, a szomorúságot, amikor a fajok kipusztulásáról beszélsz. De hadd lépjek egyet hátra: fajok mindig is haltak ki, meg keletkeztek, mi a baj ezzel?

Nem az a baj, hogy kihalnak fajok, hiszen ez normális evolúciós esemény. A baj az ütemmel van. A kihalási ráta normális esetben valószínűleg egy számjegyű faj évente. Ma a konzervatív becslések is több ezerről beszélnek, de valószínűbb az, hogy több tízezer faj pusztul ki éves átlagban. A nagyságrend a lényeg. Korábban is voltak tömeges fajkihalások, de az utolsó nagyjából 65-66 millió éve, a kréta korszak végén. Hol volt akkor az ember? Sehol. Ez az első olyan tömeges kihalás, amikor mi is a bolygó részei vagyunk. Természetesen ez visszahat ránk, hisz szükségünk van – ha nem is mindig közvetlenül – ezekre az élőlényekre, például ahhoz, hogy a bolygó jelenlegi állapota olyan legyen, amilyen. Értem ezalatt a légkör megfelelő összetételét, hogy legyenek termékeny talajok, legyenek beporozva a növények, fontos az erdők éghajlatmódosító hatása akár a hőmérséklet, akár a csapadék tekintetében, és sokáig lehetne még sorolni. Ökoszisztéma-szolgáltatásoknak hívjuk ezeket, a természet ingyenes szolgáltatásait számunkra. Egy fajokban elszegényített ökológiai rendszer kevésbé nyújtja ezeket a szolgáltatásokat. Ezt a kataklizmát a klímaválsággal egy szintre kellene tenni,  a két legsúlyosabb környezeti probléma az éghajlatváltozás és a biológiai sokféleség csökkenése. Ami miatt az utóbbi még bizonyos szempontból súlyosabb is, hogy visszafordíthatatlan, hiszen, ha kihal egy faj, azt nem hozzuk vissza. Az éghajlat visszarendeződhet egy korábbi rezsimbe, lehet, hogy rendkívül lassan, lehet, hogy nem emberi időléptékben, de vissza tud állni évszázadok, évezredek alatt.

– A tízezres nagyságrend rettenetes szám. De hány fajról beszélünk összesen, és milyen élőlények ezek?

Durván kétmillió fajt ismerünk, de a legvalószínűbb becslések szerint durván háromszor ennyivel osztjuk meg a Földet. Tudomásunk van nagyjából 6-7 ezer emlős-, úgy 11 ezer madár- és több mint egymillió ízeltlábú fajról, a legnépesebb ezen belül a bogarak csoportja. Rengeteg ismeretlen faj lehet például a gombák körében, amelyek közül a legtöbb mikrogomba, tehát nem a laska vagy a csiperke. Milliós nagyságrendű gombafaj létezhet. Mivel bizonytalan a fajok száma, bizonytalanok a kihalási számok is. Sokszor meg sem ismerjük azokat az élőlényeket, amiket elveszítünk. Eddig a fajok nagyjából 10%-át pusztítottuk ki.

– Szóval van egy igen kártékony faj a Földön?

Ezt így soha nem mondanám, hiszen sok nagyszerű dolgot is megvalósítottunk. Ugyanakkor a létszámunk kardinális kérdés. Bő tízezer éve, amikor a mezőgazdaság kialakult, bár nem voltak népszámlálások, a becslések szerint élhetett hárommillió ember. Innen jutottunk el a nyolcmilliárdig.

– Hol húznád meg a határt?

Nem lehet megmondani. Aki konkrét számokat emleget a Föld emberi eltartóképessége kapcsán, annak ne higgyünk. Minden más élőlénynél elvileg meg lehet mondani, de más élőlényeknél nincsenek olyan szempontok, mint az egy főre jutó termelés-fogyasztás, a használt technológiák és még pár további tényező. A lényeg, hogy lehet mértékletes, szolid életmódot élni, és lehet Mészáros Lőrincét. Sok nagyságrendnyi különbség van a kettő közt. Lehet egyszerűbb, szelídebb technológiákkal élni, meg telerakhatjuk a világunkat high-tech-hel, aminek sokkal nagyobb az ökolábnyoma. Lehet lokalizált gazdaságot működtetni, ahol a szállítások mértéke a maihoz képest csekély, és lehet mindenfélét szállítani a világ egyik feléről a másikra. Ezek nagyon tág határok közt mozognak, ha nagyobb a más tényezőkből fakadó környezetterhelés, kevesebb embert képes eltartani a bolygó.

– Most ezzel a gondolattal rá tudok kötni a kisközösségi hálózatokra, a megoldásként szolgáló példák egyikére, amivel többek között te is foglalkozol. Mi vezetett el téged idáig?

1999 óta tanítok az ökológiai válságról egyetemeken, és egy idő után zavart, hogy folyamatosan jórészt a problémákról beszélek, megoldásokról minimálisan esett szó. 2006-ban elkezdtem dolgozni az MTA Szociológiai Kutatóintézetében Antal Z. Lászlóval, aki frissen jött haza Angliából és települési klímaprogramokat látott testközelből. A világon sok helyen működött már ilyen, de itthon még nem volt. Elkezdtünk ezen munkálkodni, és éreztem, hogy valami ilyesmit akarok, de mégsem pont ezt, nem önkormányzatokkal szeretnék dolgozni. Aztán 2008 februárjában afféle heuréka-élményem lett, beugrott a Kisközösségi Program ötlete, amit fél évre rá három munkacsoporttal el is indítottunk. Az ötlet lényege, hogy cselekvésre ösztönözzük azt a rengeteg embert, akiben ott van a felelősség, az ökológiai gondolkodás, csak egyedül kevésnek érzik magukat. Úgy gondoltam, azt kéne elérni, hogy akik egy helyen laknak, ökoközösségekbe tömörüljenek, aztán pedig ezek a közösségek kapcsolódjanak hálózatba. Fedezzük fel újra a kisközösségek erejét. Így jött létre jó pár év múltán az Új Koma Háló is, a komplex életmód-alternatívára törekvő helyi ökoközösségek hálózata.

– Mi az az ökológiai minimum, amit teljesíteni kell egy ilyen közösségnek?

Nagyon más egy kis ökofalu meg egy nagyvárosi közösség. Ez utóbbi esetében sokkal inkább jellemző, hogy kifelé fordulnak, és a helyben élőket próbálják zöldíteni. Egy ökofaluban jellemzőbb, hogy közösen vetnek-aratnak, tárgyakat, gépeket osztanak meg és így tovább. Jól működő ökofalu sajnos kevés van. Visnyeszéplakot és a Krisna-völgyet említeném, mindkettő három évtizede létezik, de mindkettő speciális eset, az egyik hagyományőrző, a régi paraszti kultúrára épít, a másik elsődlegesen vallási közösség. Nemigen szolgálhatnak széles körben mintául, bizonyos gyakorlataik viszont nagyon is. Kritérium amúgy nem sok van: legyenek rendszeres, gyakori találkozások, legyen közösen vallott ökologikus gondolkodásmód, valamint közös célok. Az Új Koma Hálóba olyan közösségeket várunk, amelyek komplex életmód-alternatívára törekszenek, azaz nem egyetlen ügyre akarnak fókuszálni. Persze nagyon fontos például egy faültető közösség vagy egy bevásárlóközösség is (mi is szervezünk egyet immár hatodik éve Csákváron, Vértesi Kamra néven), de eggyel haladóbb, ha nem pusztán egyetlen területen akarunk változást elérni. Az Új Koma Háló lényege, hogy az egyes helyi közösségek tanuljanak egymástól, cseréljenek tapasztalatot, és ha kell, közösen tudjanak fellépni akár országos ügyekben. Most nagyjából harminc ilyen kisközösség vagy közösségkezdemény tagja a Hálónak, nagy potenciál van benne, kérdés, hogy tovább tud-e lendülni.

– Mi mindent csináltok még a Kisközösségi Programban?

Nehéz volna fölsorolni, úgyhogy csak a teljesség igénye nélkül mondom. Hosszú ideig rengeteget jártuk az országot, vagy hetven helyen kutattunk, mind helyi ökokezdeményezések, de a nagyobb részük egy-egy ügyre összpontosított. Elsősorban erre a terepmunkára alapozva készítettük el Építőkockák egy új világhoz című könyvünket, amely 2017-ben jelent meg. Jó példák, jó gyakorlatok szerepelnek benne tizenkét fő témakörben, például élelmünk, közlekedésünk vagy épp élőlénytársaink védelme kapcsán. Ez sokszerzős kötet volt, de ugyanabban az évben jelent meg A közlegelők komédiája című könyv is, amelyet egyedül írtam, és az alcíme többet mond: A közösségek újrafelfedezése mint kiút az ökológiai válságból. 2019-ben indítottuk el egy újabb nagy vállalkozásunkat, a Kiutak.hu portált, amely ma már száznál is több konkrét cselekvési tippet tartalmaz mindazok számára, akik helyben, másokkal együttműködve fognának ökocselekvésekbe – emellett pedig sok száz olvasni- és néznivaló ajánlóját is. Aztán pedig ökotáborokat szervezünk minden korosztálynak, továbbá humánökológia tanfolyamot is tartok a Kisközösségi Program égisze alatt.

– Jó ideje foglalkozol ezzel, mitől kapsz újabb energiát, hogy folytasd?

Bennem nagyon sok őszinte remény van. Ez nem optimizmus, optimista nem vagyok, de pesszimista sem. Éppen a napokban jelenik meg az új könyvem Világeleje címmel. Az egyik fontos témája, hogy miként viszonyulunk a jövőhöz, mit gondolunk róla. Az utóbbi időben nagy teret kaptak olyan ökokatasztrofisták, akik azt gondolják, ismerik a jövőt. Az én gondolkodásomban meghatározó a rendszerelmélet, eszerint rendkívül bonyolult, egymásra ható komplex rendszerek működnek az ökológiai rendszerektől kezdve a társadalmi rendszerekig, sokszor azt sem értjük, ami a jelenben történik, honnan tudhatnánk, mi lesz a jövőben? Rettenetesen zavarnak az apokaliptikus jósolgatások, mert a fentiekből következően nem kellően megalapozottak, ráadásul megölik a reményt. Pedig egye többen vagyunk, akik szeretnénk változtatni. Ki tudja, mikor áll össze egy nagyobb hálózat a 10 millió Fából, az ökofalvakból, a bevásárlóközösségek hazai hálózatából és még egy sor hasonló kezdeményezésből, mikor kap lendületet hirtelen az ökológiai gondolkodás és cselekvés, és billen el másfelé a rendszer?

– A Világeleje könyvcím a klímaszorongással, katasztrofizálással szemben egész másfajta megközelítés.

Nagyon fontosnak érzem ellenpontozni a világvége-hangulatot. Egyébként mintha kezdene kicsit lecsengeni.

– Valamiért szeretünk rettegni…

Ennek a pszichológiáját, az apokalipszis pszichológiáját szeretném jobban megérteni. Az uralkodó kultúra, ami még mindig a modernitás kultúrája, úgy áll a jövőhöz, hogy az előre jelezhető. Méghozzá a modern tudomány révén, amelynek egyik legfőbb jellemvonása, hogy prediktív akar lenni. Az ökokatasztrofisták is így gondolkodnak. Pedig, ha megnézzük az akár kimondottan neves tudósok jóslatait, előrejelzéseit, többnyire nevetséges kudarcot vallottak. El kéne felejteni, hogy a jövő megjósolható. Helyette normatív forgatókönyvekre kellene alapoznunk: fessünk fel kívánatos jövőképeket, hogy milyen világban szeretnénk élni – persze maradjanak ezek a realitás talaján –, és akkor nézzük meg, hogyan lehet oda eljutni. Ez teljesen más gondolkodás a jövőről, mint a ma megszokott.

——-

Akiket mélyebben érdekel a téma és szívesen olvasnának cselekvési tippekről vagy kapcsolódnának a Kisközösségi Programhoz: