Felizgatott már annyira, hogy mindezt ne akarjam látni. Saját zsongásom érdekel csak, a jóleső várakozás, testem önkéntelen dorombolása, amit ledér selymeim félig lepleznek még. Hason fekszem, egyik lábam felhúzva. Fejem a hideg lepedőn oldalvást simul az ágyra. Hullámos hajam kócosan szétterül körülöttem. Karcsú, kéjvágyó kócbabává degradál a szex. A szemem sarkából mégis mindent látok, és elmosolyodom. Ilyen pasival még nem volt dolgom.

A többiek szanaszét hagyták a zoknijukat. Nadrágot, gatyát, inget az ágy alól, mellől kellett előkotorni, kisebb ásatás keretében, mert belegabalyodtak az ágytakaróba, a paplanba, plédekbe, meg az én elhajigált ruháimba.

Hason fekszem és arra vágyom, hogy lassú mozdulattal húzza fel fenekemről selyemhálóingem. Ha megtenné, tiltakoznék. Pedig azt szeretném, ha szanaszét zilálná porcikáimat, nem kérdezve, hogy szabad-e. Ha kérdezi, nem szabad.

Szerencsére semmit se kérdez, irányít, így engedek. Nem tudok annyit törődni vele, hogy ne kapjam vissza a sokszorosát. Mindenem zsong, mohóságom elragad, nem bírom tovább: illetlen gyorsasággal, illetlen pózban elélvezek. Ő jól nevelt, vár. Talán, túl soká. Kiterít, rám nehezedik. Végre egy férfi, akinek súlya van. A pehelysúlyú bajnok többé nem érdekel.

Új időszámítás.

Fölém hajol, és lehunyt szemhéjam mögött egy kép jelenik meg.

Színes fátylak, kis olajmécsesektől megvilágítva, a gyertyafüsttől sűrű félhomályban. Egy török hárem lefüggönyözött, tágas-boltíves termében én, a Carevna, alacsony, alulról izzó parázzsal fűtött kereveten heverek, ugyanígy kiterítve. Ő hajol fölém ott is, akkor is. Az én édes, fehér rabszolgám.

A kereveten szőnyegsűrűségű, bársonyfonallal hímzett gobelin, mely hosszan lelóg körös-körbe a fekete-fehér, sakktáblamintás kőpadlóra. A gobelin vastag bársonymintái nyomot hagynak fehér bőrömön, ahogy rabszolgám csókja hagy nyomot rajtam, pár száz évre. Csókjai barázdálják a bőrömet és az időt, mely cseppfolyós, mint a méz, amikor aranyfénnyel gördül smaragdteába.

Csak érzem, nem látom, ahogy mindeközben a szemközti vastag falon lévő, nefelejcsformájú, áttört kerámia kémlelőlyukon egy férfiszempár bekukucskál. Izgatottan körbekémlel, majd nesztelen surran tovább.

Kinyitom a szemem, felnézek. Ezúttal látom, nemcsak érzem, ahogy Szása fölém hajol. Egyetlen rövid pillanatra látom csak az arcát, majd a pilláim visszacsukódnak.

Ahogy fejem hátrahanyatlik, egy másik kép villan be.

Caesar hullámzik fölöttem.

Arcát ez idáig csak a történelemkönyv lapjairól ismertem. De most a fehér mellszobor szemhéja megmozdul: egy államférfit ringatok ölemben.

Egy óra múlva a Leroy teraszán süttetem arcom a nappal, evőeszközeim egymás mellett pihennek az üres tányéron. A kacsás-vargányás garganelli, csak tovább növelte elégedettségemet. Ősz van, mégis perzselő a forróság. Felém sodorja a szél Szása fahéjas szivarjának illatát. Később bele is szippantok. Már előre érzem ízét a számban.

Halovány mosollyal néz rám, elégedett. Bár kevesebb oka van erre, mint nekem, három orgazmussal. Addig-addig cifrázta táncát felettem, míg végül ernyedten feladta, egyelőre. A füstöt komótosan eregeti maga elé, mint akinek semmi dolga nincs már ezen a világon, minthogy itt üljön velem a teraszon és mélázzon ráérősen, nyugodtan az őszi fényben.

Kivárja, míg másfél centi lesz a szivarhamu, utána veregeti csak le, lassan. Fehér kezét, manikűrözött körmeit csodálom közben. A szivarhamu, végre az ólomkristály hamutartóban hever, amikor megszólal.

-Ráérsz karácsonykor?…És szilveszterkor?… Lefoglalnám az időd, ha lehet.

Sorsom megpecsételődött másfél centi szivarhamu alatt. Igen, ráérek. Felelem egyszerűen.

Szó nélkül elveszem vastag szivarját. Ahogy beleszippantok a fecskefarkúra vágott, sűrűre préselt dohányba, szétszalad a fahéj átható íze számban, szemem összeszűkül és hirtelen belém hasít a gyanú, hogy az Írnok zseniális államférfi volt! Legalább akkora tudással a birodalomról, mint amivel a fáraó rendelkezett. Pusztán a származás véletlenjén múlott, hogy nem ő tartotta kezében, a kígyófejű jogart. Izzó, fekete szemében düh forrongott, és felháborodás! A fáraó elhibázott döntései miatt.

Őrá senki se figyelt. Ott ült hátul, oldalvást, haloványan, szinte láthatatlanul. Ugyanakkor biztonságérzetet adva a fáraónak, aki nagyon is tudatában volt a jelenlétének és annak, hogy számíthat a hűségére.

Néha, mintha véletlenül tenné, fejét a fáraó finoman oldalvást fordította, hogy futólag elkapja Írnoka tekintetét. Szemük egy pillanatra ilyenkor összevillant, és ez az idő a fáraónak elég volt ahhoz, hogy kiolvassa tekintetéből a véleményét az adott tárgyról. Nem azt mondom, hogy úgy döntött, ahogy az Írnok akarta! Ellenkezőleg: sokszor döntött, kifejezetten ellenében. De AHHOZ KÉPEST döntött mindig. Mintegy mércének, mértéknek használva őt, a paraszti származású palotaszolgát.

A „fáraóm”. Így emlegette az Írnok felettesét lent a konyhában, midőn az ebédszünet idejére lesietett a trónteremből a hátsó csigalépcsőn, hogy megsimogassa a fáraó kedvenc fekete macskáját, aki a tűzhely körül lebzselt, meg tüzes babáját Mefnut, aki a főszakács kuktája volt ugyan, de istenemre mondom egy magas rangú hetéra tudományát őrizte feszes combjai között. Perzsiából zsákmányolták háromévesen, és bár nem emlékezett a hazájából jóformán semmire, fekete haját perzsa divat szerint hosszú csigákba göndörítve, illatos olajjal fényesítve hordta. Így őrizve meg magában Perzsiát, és az idegenség soha nem múló érzését szívében.

(Ez a szövegrészlet a szerző felolvasásában elhangzott a 2023.12.27-én Budapesten tartott Vulkán esten)