Olvasási idő 12 perc

egy jósnő valllomásai

AVAGY EGY SEMMIREKELŐ SZERELEM TÖRTÉNETE – EGY MÁSIK VÉGZETES BOKRÉTA (KISS REGÉNY)

Sándor bársonybélésű, világoskék belsejű hintójában zötykölődik vagy fél órája. Hagyja, hogy a gondolatai szabadon csapongjanak, miközben Párizst elhagyva, hintója ablakából kifelé nézve a vidéki tájat bámulja.

Ritka kedves pillanatai ezek, amiket utazásai során magában tölthet. Gondolatai szabadságához, szinte csak ilyenkor jut hozzá. Máskor az ideje, az élete, még az érzései is be vannak osztva. „Beosztással élek.” Ahogy mondogatni szokta magáról önironikusan. Hintója rejtekében azonba, amíg megérkezik céljához, valóban szabad. Ezért sokra becsülte e perceket, és ritkán osztotta meg másokkal. A kényelmes, puha belsejű, könnyedén ringó hintót magát is szerette, meghitt fészke volt.

Adelaide ebben is kivétel számára. Vele bármikor kikocsizott! Sőt, volt, hogy itt randevúztak, itt évődtek…Eszébe jut most az is, ahogy bámulja a letakart hátú lovakat, egy kis ívbe hajló hídnál, hogy Adelaide ezt a hintót kedvelte az összes közül a legjobban, mert a világoskék szerinte jól illik a hajához. Ezen önkéntelenül, most is elmosolyodik. Mennyit kacagtak e puhára párnázott hintófülkében! Mily gyermeki tudott lenni a kisasszony, ugyanakkor a legtörékenyebb erős nő, akit valaha ismert.

De elhessegeti gyorsan az emlékét, nem akar most egykori szeretőjére gondolni! A Sibylla kudarc számára! Hisz mindent megtett érte, a nő mégis elhagyta! Pusztán mert cár! Pusztán mert felesége és kötelezettségei vannak! Mit várt tőle?! Hisz így ismerte meg, így szerette meg! Hagyjon ott érte mindent?! De hisz a tenyerén hordta! Mért nem volt elég, hogy szerette?! Keserűen nyelt egyet és elfordította fejét a mezőkről.

Valahányszor a kisasszonyra gondolt, a kellemes emlékeket máskor is ily sebesen váltották benne a kellemetlenek. Márpedig szinte szünet nélkül rágondolt, és ezen sürgősen változtatni akart.

Azt még csak-csak bevallotta magának, hogy rengeteget gondol a nőre. Addig a következtésig azonban nem merészkedett soha, hogy ennek konzekvenciái is lehetnének. Ne adj isten átalakíthatná az életét úgy, hogy boldogok lehessenek. Ehhez arrébb kéne tennie Jelizavetát, szét kéne választani az élőhelyeiket.

Ahh! Fel se merülhet!

Inkább elgyászolta a szenvedélyes szerelmet amit Adelaide ébresztett benne, semhogy változtasson az életén.

„Le kell zárni Adelaide-ot magamban és kész! MUSZÁJ TOVÁBB LÉPNEM!”

Itt tartott I. Sándor cár, amikor megérkezett Malmaison-be, egy csokor kék bokrétával.

Jozefin elébe ment! Már a kastély lépcsőfeljáróján fogadta a férfit, áttetsző, ekrü szín muszlin hálóingben, ami alatt nem viselt semmit. Fölötte is csak egy haloványkék, rózsamintás selyemköntöst, amit könnyedén összekötött a derekán. Azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy itthoni, keresetlen neglizséje mindig is ilyen.

Valójában azonban Sándor kedvéért találta ki ezt az összeállítást, miután a férfi egy nappal ezelőtt vizitkártyát küldött hozzá, megjelölve látogatása pontos időpontját. Hosszú haját szabadon hagyta, ami kissé öregítette. Ám a cárt meghatotta a nő ezen gyarlósága, és az is, hogy vállalta magát ily pőrén előtte. Igaz, vastagon volt sminkelve! Amit a férfi nem tudott egyeztetni magában a ruhák lezserségével.

Miközben ezen benyomásait összegezte, lendülettel szállt ki hintójából a cár, és mélységes elszánással, egyértelmű döntéssel lépett oda a nőhöz, kezében a kis kék bokrétával.

– Mademoiselle, bocsássa meg, hogy háborgatom! De lelkiismeretfurdalásom van amiért maga ily magányosan él itt vidéken! Nem elég, hogy megfosztottam Napóleontól! Híres rózsáinak sem szenteltem kellő figyelmet a bálon…Engedje, hogy kiengeszteljem e bokrétával.

– Nos, Napóleont valóban hiányoljuk. De belátjuk, hogy fenséged nem tehetett mást, mint amit Isten a homlokára rajzolt sorsaként. Le kellett győznie Napóleont! Ez volt megírva.

– Köszönöm megértését. Maga igazán nagylelkű. Két millió emberét kergetette biztos halálba a császár mademoiselle! Hogy csak a franciákról beszéljünk. Mi felégettük miatta Moszkvát! Akkor – önnek bevallom, – azon a hajnalon amikor a szemem előtt porig égett az én imádott Moszkvám! Fogadalmat tettem.

Moszkváért, Napóleont!!!

– Megértem majesty.

– Párizst, a maguk gyönyörű városát megkíméltem. Nem vagyunk barbárok! Maga miatt, és a magához hasonló nemes lelkek miatt döntöttem így. Szerencse, hogy a maguk bölcs Talleyrand-ja, ez a vérbeli diplomata, volt oly szíves és átadta Párizs kulcsait nekem. Felismerte, hogy nem célom a pusztítás. De Napóleon! Az égő Moszkva sem volt elég a császárnak asszonyom! A saját embereit is elárulta amikor Moszkvából tovább kergette őket Szentpétervárra, a biztos halálba! Hát érdemel kíméletet ez az ámokfutó?!

– Hogy Napóleon mit érdemel…ne kérdezze! Azonban magam is tapasztaltam, hogy képes elárulni a saját embereit. Nézzen rám! Mondhatjuk, hogy én voltam a kedvenc kiskatonája…(kesernyésen elmosolyodik)..mégis száműzött! Egy gyermekért! Lemondott rólam!

– Önt méltánytalanság érte asszonyom, ez nem is kérdés! Hogy hihette Napóleon, hogy kifizetheti a maga szívét Malmaison bájaival?! A szerelemre nincs más gyógyír mademoiselle, csakis egy másik szerelem.

Tette hozzá a cár elhalkulva, és jelentőségteljesen a nő szemébe nézett. Ugyanebben az intimmé szelídülő hangnemben folytatta Jozefin is a mondandóját.

– Érdekes gondolat. Talán igaza van Sándor! Fiatal kora ellenére maga figyelemreméltó bölcsességgel beszél, és meglepően jártasnak tűnik a szív ügyeiben. Engedje megvallanom, hogy egy hadvezértől, nem vártam ennyi érzékenységet.

– Egy hadvezérnek is lehet szíve asszonyom. Sőt. Szívügyei is lehetnek.

– Nos. Bevallhatom, érdekelnek a maga szívügyei majesty. És bár kissé hűvös ez a tavaszi alkonyat, mégis azt javaslom, hogy sétáljunk egyet rózsakertemben. Közös témánk, és közös ismerősünk úgy látom akad bőven.

– Köszönöm a kedves ajánlatát Jozefin. Ezúttal élek vele.

– Rózsakertemben majesty, sok-sok különlegességet mutathatok magának.

Összemosolyogtak, mint akik pontosan tudják, miféle virágok illatoznak legédesebben az ilyen május éjszakákon. Majd kart-karba öltve elindultak bebarangolni a hatalmas, malmaison-i rózsakertet, mely telis-tele volt Jozefin különleges virágaival.

Hosszú órákon át tartott ez a bizonyos séta, Jozefin és Sándor híres, hírhedt sétája. Közben egyre sötétebb és egyre hűvösebb lett.

Milyen kár, hogy Jozefin nem vett fel melegebb ruhát! Mutogatni akarta bájait. Milyen kár, hogy meghűlt séta közben! Ki tudja, talán nem csak sétáltak. Talán üldögéltek is, egy kerti padon. Talán hosszan üldögéltek azon a padon. Hideg lehetett a pad!

Hogy történt pontosan, ki tudná megmondani?

Annyi bizonyos csak, hogy tüdőgyulladást kapott az a szegény, szegény Jozefin. Sándornak most már valóban volt oka lelkiismeretfurdalásra, ezért minden nap meglátogatta őt betegségében.

Milyen kár, hogy egy hét múlva Jozefin belehalt ebbe a tüdőgyulladásba.

Pedig Adelaide, még csak meg se átkozta.