Olvasási idő 2 perc

csermák éva

FOTÓMŰVÉSZ | GALÉRIA

Csermák Éva nem fotós. De az. Nem író, de az. Nem építész, sem kertész, mégis az, ha kell. Ha valami belső eltökéltség efelé hajtja. Csermák Éva zenész, hegedűművész, aki Berlinben él. Illetve Hegymagason él, a vulkán lábánál. Bármihez fog, minden dolgában, tettében, mozdulatában, akár egy vulkánban, dolgozik valami izgalmas-fenyegető, odafigyelést követelő extatikus energia. E hajtóerő energiái áradnak szét fényképeiről. 

Igen aktív szellemi életet élő ember. A kérlelhetetlenség, nyugtalanság és intenzív létakarat elegye. Olyankor is, amikor zöldségeskertet gondoz, amikor olvas, meg amikor képeivel módszeresen körbetapogatja az őt körülvevő világot. Figyelme hol egy döbbenetes apróságra, részletre fókuszál, hol egyben látja a nagy látvánnyal. Van, amikor csak egy hangulatot lát, a kép talán nem is kép hagyományos értelemben. Inkább rögzített érzés. Egy koraeste érzésének megragadása. Egy érzésé, ami valahonnan ideérkezett és már szivárog, szökken is tovább, de a pillanatot, amikor épp jelen van, Éva szerint fontos megragadni. Amikor a kitaposott keréknyomos út elkanyarodik végleg, amikor a kislány pitypangot fúj, a horizonton, akár régi, életünkből kilépett barátaink, az alkony utolsó pillanatában elsuhan egy komor facsoport. Mohó életakarás és melankólia.

Hajós Gabriella: „Az Éva sok. Ha jön, beront, ha megy, elviharzik, ha beszél, áradó patak bugyog a szájából, ha főz, rettenetes edényben rotyog a saját  magból saját ültetésű, saját kapálású, saját öntözésű paszuly, amihez az Éva sok pirított, pörgetett kesudiót kever a saját sajtolású olajával. Az Éva valaha szíriai, sötétszemű, rengeteg hajú kislány volt egy keményített madeirafüggönyös parasztszobában, sárgás, tompa fényt kibocsátó mégse petróleumlámpa  mellett Brahmsot(?) játszott, amitől hosszú lett a nyár, és megállt a forróság, átmenetileg kimentett egy falut az iszkoló időből, de ennek hamar itt volt a vége. Mert az Éva sok, még a huszonegyedik hónapban is kötélen húzatta magát egy vitorlással a viharos tengeren, hátha a habok közt adna életet, maga rakta a háza falát, a kéményekbe, amikor elkészült velük,  mind ahányszor bebújt és onnan énekelt a gyerekeknek.  Sok, de mégse szirén. Ha jött valaki, kivárta, ott volt, hol húsos, hol hústalan korpuszával, kegyetlen, száraz, kemény, gyengéd, érzelmes, folyékony állapotával, és betöltötte a teret. És zenélt is hozzá.”