Olvasási idő 14 perc

roncsidill

BUKTA IMRE KECSKEMÉTI KIÁLLÍTÁSÁSNAK MEGNYITÓJÁRA

♦ BOJÁR IVÁN ANDRÁS | GALÉRIA

Az, hogy Bukta Imre a mai magyar valóság, kulturális és művészeti élet meghatározó súlyú alkotója, vitathatatlan tény. Úgy tény, hogy működése rácáfol a jellegzetes művészkarrierekben rejlő szociológiai törvényszerűségekre. Rendszerint ugyanis az alkotók, egyéni önkifejezésük fejlődése során, kiszakadnak születésük közegéből, ki a nagyvárosok galériáiba és szalonjaiba. Bukta útja azonban az önazonos helybenmaradás. Paraszti világból jött, paraszti környezetben él, azt képviseli, azt közvetíti.

Hogyan lehet, hogy ezzel a szabálytalan pályaívvel, nem elszigetelődött, hanem ilyen jelentős pozíciót foglal el a magyar művészetben? Ehhez egyrészt kell ő, kell az ő képi világa, művészi formanyelve, amivel megjelenít és mesél, sokrétű művészi kapcsolódásai, barátságai, és persze kell a befogadó közeg, amely receptív Bukta összetett üzenetrendszerére. És ez Magyarország.

Mi, akik itt állunk, egyszerre ünneplünk egy sikeres és nagyszerű alkotót, és általa, munkáin keresztül keresünk választ égető kérdéseinkre: milyenek vagyunk mi, akik ezen a tájon napjainkban élünk? Melyek jellegzetességeink, miféle vizualitásban ismerünk önnagunkra? Milyen a magyar élet most? Mi szerethető és mi okoz szorongást abban, akik és ahogyan vagyunk? Mi ennek az országnak, népnek a karaktere? Miben vagyunk mások, mint mások? És ez a sokféle elemből keveredő valamilyenség hogyan kapcsolódik az univerzálishoz?
Bukta erre az alapvető önismereti szükségletre ad válaszokat, anélkül, hogy művészete valamiféle elvont intellektuális programnak akarna megfelelni. Akkor sem programfestő, ha képeinek sorozatából olyan sokrétű üzenetrendszer árad, amit győzhet dekódolni akár az egyszerű látogató, akár a kortárs művészetelmélet. Ő nem “akar” semmit. Festeni akar, az őt megmozgató, foglalkoztató látványokat kívánja rögzíteni. És épp ennek a nemakarásnak van lehengerlő hatása. Munkásságába, hajlamos vagyok belelátni Csontváry (nem proporcionális, hanem mentális értelmű) monumentalizmusának keresetlen, romlatlan, őszinte és direkt naivitását, ugyanakkor a művész installációi a legkortársabb konceptuális minőséget hordozzák. Képeinek magátólértetődő mivolta zavarbaejti a kortárs művészethez elfogódottan lépő friss szemlélőt, mert azt üzeni: igen, lehet az élet nagy kérdéseire éppoly kézenfekvő módon reagálni, ahogy nem egy pap, egy városi intellektus, egy filozófus teszi, hanem ahogy egy paraszt teszi föl magának és világának ugyanazokat a kérdéséket, s ahogyan ő adhat ugyanolyan pontos és hiteles válaszokat. Elfogulatlan, póztalan válaszokat, amelyek ezt az életművet rákötik az európai festészettörténet nagyhagyományú paraszti létábrázolásaira, Millet, Corot, Koszta József szellemi láncolatára.
Buktára nagyon igaz a mondás: „Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot. “ Ezt Archimedes elsősorban geometriai értelemben, a karos emelő vagy a csigaemelő kapcsán fogalmazta meg, de az európai kultúrában e gondolatnak inkább a mentális vonatkozású üzenete él. Bukta fix pontja, önmaga. Ezt a belső otthont veszi körbe a művész háza, udvara, aztán Mezőszemere, szemlélődésének és témáinak helyszíne. Szemere hétköznapjai, agrár világa, egy magyar falu, ami a legkevésbés sem úgynevezett inspiráció a számára, hanem az élete.
A népi kultúrát a néprajz által megjelölt tárgyakkal szoktuk azonosítani. Bukta parasztudvarokat, hátsó kerteket felidéző világa kívül áll, vagy inkább túlmutat ezen. Képein korunk tárgyi környezete, mindennapjainkat ellepő efemer tárgyak kapnak önmagukon túli jelentőséget az alkotás szakralizáló gesztusa révén: petpalackok, mobiltelefonok, mosógép, radiátor, fürdőszobai nejlonfüggöny, traktor, bojler, sokminden, amelyek, s mert az elmúlás melancholiája ott bujkál Bukta képein, akár csak pár év/évtized múlva kikopnak majd ebből a világból. Ahogy e hordalékokkal együtt kikopik majd civilizációnk is. És nemcsak tárgyak, de efemer élehelyszínek, létformák is, amilyen a minden ellenkező kisérlet ellenére fennmaradt paraszti létformát ma leginkább fenyegető, bekebelező, fogyasztói civilizáció profán tempolma: a pláza életformája. Ennek látszik már a vége. Bukta képeinek tájait, tereit, az alkotás említett szakralizáló gesztusa, az univerzalitásba emeli. Mégpedig azzal a kézzelfogható könnyedséggel, amely azt állítja: ha a szalonfestészet nagypolgári vagy arisztokratikus enteriőröket ábrázolhatott, miért is ne lehetne kispolgári vagy paraszti otthonok nappali szobáit témául választani? Házának udvara így aztán mitikus helyszínné válik. S ugyanígy Szemere faluvége, utcái, még épp jelenlévő, de pár év, évtized múltán e sáros földről kikopó lakói, esőverte fái.
Ami a valóságban semmitmondó tömegtárgy, ezeken a képeken erős érzelmi, hangulati, vagy jelentésaurával kiterjedő, önmagán túlmutató fontosságúvá növekedik. S mindezek a magasba emelt jelentőségű dolgok, sodródnak néma lassúsággal a Bukta képein mindezeket szeretetteljes lágy lazúrral ellepő, elkerülhetetlen elmúlás felé.
A Bukta képein felfénylő univerzalitásban ugyanis megjelenik valamennyi kerettéma, amit a művészet, ha jó művészet, mágikus erejével felmutathat: az élet, a halál, a hovatartozás, az önazonosság, a lokális és az egyetemes viszonya, a szakralitás és a profanitás kettőssége, az öregedésben lévő elmúlás állapot, az esőáztatta mezők, az üres szobákban néma várakozással romló tárgyak, a hétköznapok békéje – versus – a közelben dúló háború, a szomorúság és a remény, – még ha olyan ellentmondásos kettősségben is, ahogy azt a sáros utcán ácsorgó elsőáldozó pár kétes jövőképe képviseli. Mintha a tragikus életű debreceni író, Tar Sándor, A mi utcánk című regényének alakjai lennének.
Ugyanakkor, s ez a művészet csodája, Bukta művészetének felemelő gazdagsága, a szakadatlan romlás és elmúlás mellett ugyanúgy ott van e képeken a köznapiban fölfedezhető nagyszerűség megszabadító élménye is. Bukta lehántja a mindennapokban egy-egy tárgyhoz tapadt képzeteket és látni, láttatni képes annak eredendő szépségét, és egy gyermek avatatlan első benyomásával tekint a világra. Gyermekkor és öregség is tehát.
A filmproducerek számára közhelyes tudás, hogy az öregemberes filmek bukásra ítéltetnek. Félek, általánosságban igaz lehetne ez a festészetre is. Pedig itt sok képen idős, nyugdíjaskorú emberek tűnnek fel. A társadalmi élet fősodrából éppoly kivont nemzedék tagjai, ahogy a valamikor elromlott, javításra évek óta váró, s valószínűleg már soha működőképes állapotba nem hozott mosógép vár hiába a fészer eresze alatt. Szociológiai értelemben azt mondhatnánk, ezek a képek egy roncstársadalom, társadalmi roncsolódás látleletei, sok meleg érzéssel megfestve ugyan, de Tarr Béla Sátántangójának némileg derűsebb világa, olyan helyszín néma napjainak naplóképei, amelyek egyébként, szunnyadó kapacitásaikkal, egy holnapi, civi-lizáción túli létforma tartalékait hordozzák. S eképpen az esélyt, a reményt.
Számomra erre mindenekelőtt az állatok jelenléte, az állatokkal való együttélés kínál némi bíztatást. A képeken megjelenő állatok jelenléte behozza a természetes időt a buktai mitológiába. Azt, amit a bennünket körülvevő lábasjószág meg a házörzők képviselnek: a nyugalom, a lassúság természetes időegységeit. Ők még kapcsot képeznek köztünk emberek és a természetes között.
Ahogy kapcsot képeznek Bukta számomra legfontosabb mitikus motívumai, a fák. A kivágott Biciklifa, például. Minden fa kivágása néma megrendülést von maga után. Akár egy lecsonkolt végtag, szinte fájdalmat keltő empátia ébred abban, aki látja. Ha az állat az idő természetes lassúságát képviseli, akkor a fa ideje túl-mutat az emberi életidőn. Aki egy fa történetébe bárhogy is belép, az egy érzésekkel, legendákkal felöltöztetett élőlénnyel lép kapcsolatra. De, aki a falusi ember balalajkájával, a láncfürésszel vágja ki, annak a szerepe egy fa gyönyörű históriájában, a hóhéré. Nem egy élő fát vág ki pusztán, de egy vagy sok történetet, az Életet magát, és a jövőbe vetett reményt. A paraszti lét viszont pragmatikus és szépelgéstől mentes. Ilyen volt, ilyen marad.
Bukta Imrének tehát bőségesen marad rögzíteni valója. Fákról, állatokról, kertekről és udvarokról, a szobában motoszkáló csendről, lassú időről. Az életünkről. Mindannyiunk örömére, rácsodálkozására és okulására.
(elhangzott 2023 október 6-án, Kecskeméten, a Hírös Agóra Kulturális Központban)
A kiállításmegnyitó képeit Gyenes Kata/ Hírös Agóra készítette