egy jósnő vallomásai
AVAGY EGY SEMMIREKELLŐ SZERELEM TÖRTÉNETE (KISS REGÉNY)
♦ POMÁZI ADÉL | REGÉNY
Párizs hármas számú rendőrfőnök helyettese, Nathan Chaud, aki a nagy értékű rablásokért felelt, kiemelkedően magas, izmos, ősz hajú férfi volt, okosan figyelő kék szemekkel, duzzadt ajkakkal, gyűrött, táskákká sűrűsödő ráncokkal a szeme alatt. Ötven fölött járt, de hivatása és évei dacára megőrzött valami gyermeki tisztaságot magában. Hivatalában egész nap zord képet kellett vágnia, és bele is jött szerepébe az évek alatt. De ha nem figyelt magára, beszélgetés közben meleg mosoly suhant át az arcán, amitől hirtelen barátságos kisfiúvá vált. Talán e miatt a mosoly miatt nem vitte többre a rendőri pályán, jelentős szakmai sikerei ellenére sem: nem volt ijesztő. Zsidó származását, amióta Napóleon a törvény erejével bezáratta a gettókat, és a zsidókat egyenrangúnak nyilvánította mindenki mással, elnézték neki.
Főnöke, Joseph Fouché, merőben más személyiség volt. Tőle származik a hírhedt mondás, hogy a „farkasokkal együtt kell üvölteni”, mely tézist fényesen bizonyította árulásoktól hemzsegő, és ritka sikeres pályafutása alatt.
Nathan arca egy barátságos buldogéra emlékeztetett, hűséges, nagy kutyaszemekkel. Főnökének, Fouche-nak a bőre himlőfoltos volt, az arca beesett, lefelé keskenyülő sakálfej, élveteg, kegyetlenséget sejtető keskeny ajkakkal.
Nathan joggal aggódott hőséért, Napóleonért! Sokat köszönhetett neki, ezért a személyes barátjának érezte, holott csak a katonai seregszemléken „találkozott vele”. Igazából, messziről látta csak néhány alkalommal. Mégis, Nathan egész családja istenként tekintett a korzikai káplánra, aki mesehősként emelkedett naggyá, és csillaga oly fényesen ragyogott, mint még soha senkié Európában!
Azzal, hogy Napóleon megalkotta a Code Napóleont (Napóleon polgári törvénykönyve), vagyis megreformálta a francia jogrendet, mindörökre megváltoztatta a világot!
Hadjáratai sikere vagy bukása, ehhez képest tűnékeny mozzanat. A Code Napóleonon alapszik ma is az európai jogrend, és bár törvényekkel a gondolkodásmód nem változtatható meg, pláne egyik napról a másikra nem, a polgári jogrend alapjait, melyet az egyenlőség elve vezérelt, Napóleon fektette le!
Nathan szívében, Napóleon volt a zsidók újkori királya. Jézus óta, aki maga is zsidó volt, senki nem tett ennyit a népéért!
Ezek a dolgok foglalkoztatták Nathant, aki szinte már hazajárt a belvárosban lévő, magas fallal körbe vett, kert közepén álló kis palotába, ahol az orosz cár élt, és akinek a háztartásából egy hónappal ezelőtt eltűnt egy értékes nyakék. Mily balszerencse, épp a cárnő kedvence!
A rendőrfőnök szívből utálta ezt az ügyet. Utálta az orosz cárt, aki legyőzte a hősét. Utálta a bohóc ruhás, dilinyós cárnőt, akit visszataszítónak talált ápolatlan, őszülő hajával, mely zsírosan lebegett a nyaka körül. A finom francia nőkhöz szokott Náthán elképedet, amikor a bárdolatlan stílusú Jelizavetát orosz cárnőként mutatták be neki. De leginkább azt utálta, hogy olyasmi után kell nyomoznia, ami valójában nem hiányzik senkinek! Véleménye szerint ugyanis az eltűnt nyakék, ezeknek az orosz fenségeknek, meg se kottyant.
Nathan azonban tévedett, a nyakék értékének felbecslésekor. Ehhez fogható darab nem volt több, még a pétervári palota kincstárában sem! Egy kisebbfajta francia várost lehetett volna venni belőle.
Adelaide-nak bánatában sikerült ellopnia II. Nagy Katalin eljegyzési ajándékát Jelizaveta-tól. Tegyük hozzá igazságosan, voltaképp véletlenül. Az, hogy lopás történt, az ekkorra nyilvánvaló volt, mert az eltűnés napját követő héten hiába tettek tűvé az ékszerért mindent, a palota legkisebb szegletét is beleértve.
Nathan-nak hivatali kötelessége volt alapos nyomozást folytatnia. Ha nem teszi, az diplomáciai bonyodalomhoz vezethet. Legkevésbé erre volt most, trónja megingásakor, szüksége Napóleonnak. Ha nincs meg a nyakék, ellenségei könnyen ráfoghatják, hogy nem is kerestette, így állva bosszút a cáron, az orosz hadjáratban elszenvedett vereség miatt.
Nathan mindezt átlátva, nagyokat sóhajtott a palota személyzetének kihallgatása közben. Nem hitte, hogy a szolgák közt lenne a tolvaj. Ezeknek az egyszerű embereknek meg van a magukhoz való esze! Tudják hol a helyük, ahogy azt is, hogy nem tudnák értékesíteni a nyakéket. Egy szolga kezében nem érne a mesés nyakék többet, mint egy halom színes üveg.
Mégsem spórolhatta meg az ötven fős személyzet aprólékos kihallgatását, és vallomásaik részletes feljegyzését sem. Abban azért reménykedett, hogy felmerül egy mozzanat, egy jelentéktelennek hitt kis részlet, amin elindulhat. Jelizaveta szobalánya furcsán viselkedett a kihallgatás alatt, de Nathan úgy vélte, hogy csak azért, mert ő férhetett leginkább hozzá úrnője holmijához.
A nyomozási protokoll szerint ki kell hallgatnia a palotában aznap megfordult kérvényezőket is, akik fogadóóráján a cárt felkeresték. Szerencsére nem voltak sokan, mindössze négy embert fogadott aznap a cár.
Volt köztük egy magyar bárócska, valami Eötvös nevű, aki nagy korhely hírében állt. Egy orosz kereskedelmi attasé, aki elhúzódó birtokpere miatt keresett pártfogót a cár személyében. A neves francia jósnő, Lenormand kisasszony, akit Nathan az anyja elbeszéléseiből jól ismert. És egy francia mennyasszony, akinek a vőlegénye orosz börtönben szenvedett immáron két éve, hadifogolyként. Nathan sorra látogatta őket.
Báró vásárosnaményi Eötvös Józsefről egyetlen látogatás alatt kiderült, hogy Magyarország egyik legszerencsésebb ifja volt. Születésénél fogva dúsgazdag és előkelő, ifjúságánál fogva pedig vidám, dévaj, talán kissé könnyelmű is. Az ifjú Eötvös lovagolt, vívott, táncolt, pezsgőzött és udvarolt, mint a többi fiatal báró. Náthán a szállodai lakosztályában kereste fel, ahol az ifjú, délelőtt tizenegykor, földig érő, derekán megkötött mohazöld selyem házikabátban fogadta.
Hullámos barna haja kissé hosszabbra volt hagyva a szokásosnál, oldalt elválasztva hordta, és hagyta, hogy összeérjen az arca közepéig felengedett dús, barna szakállal. Jól ápolt bajusz is tartozott arcszőrzetéhez. Élénk, sötét tekintete, üde bőre megnyerően hatott Nathanra, annak ellenére, hogy jó híre éppenséggel nem volt a bárónak.
Konyakkal kínálta a rendőrfőnököt Eötvös, amit az természetesen nem fogadhatott el. Így csak magának töltött, majd leült hatalmas bőrfotelébe, hosszú lábait keresztbevetve egymáson. Miután meghallgatta milyen ügyről van szó, készségesen beszélni kezdett, egyfajta könnyed és lefegyverző őszinteséggel válaszolva Nathan minden kérdésére.
Egy bohém fogadás miatt látogatta meg a cárt hivatalában, akit jól ismert a párizsi éjszakai életből. Részegen „sunyi, vörös rókának” titulálta Sándort, ezzel megsérve őt, amire Sándor büszkén azzal vágott vissza, hogy cári hivatalában bezzeg nem merne így beszélni vele! Eötvös gondolkodás nélkül rávágta, hogy „dehogyisnem, fogadjunk!”
Fogadtak, egy jelentősnek nem mondható summában, de a virtus szabályai szerint a bárónak bizonyítania kellett! Így hát szabályosan bejelentkezett a cárhoz, kivárta a sorát mint bárki más, majd amikor bevezették a fogadószobába, nevetve, széttárt karokkal elkiáltotta magát:
– Keblemre te Sunyi, Vörös Róka!!!
A cár elképedt ekkorra pimaszság láttán, de akarata ellenére elnevette magát, így sérelmét sutba dobva, keblére ölelte a szépséges és vidám magyar bárócskát. Barátságuk ettől kezdve töretlen.
Ezt a csínytevést mesélte el vidáman, érezhető büszkeséggel Eötvös József Párizs rendőrfőnökének 1814-ben, a Grand Hotel du Louvre 103-as szobájában, mely szobát babonaságból választotta a báró, ugyanis a számmágia volt a gyengéje, s a 103-as szám összértéke négy, a négy pedig a kedvenc száma…természetesen nem lakhatott másik szobában!
Nathan akaratlanul is elmosolyodott a történet végén, és mert nem látta értelmét annak, hogy tovább faggatózzon, elbúcsúzott. Kifelé menet kezet fogtak, és ezt a pillanatot felhasználva, Eötvös bizalmasan odasúgott Nathannak még egy fél mondatot:
– Szigorúan magunk között! Ez a kis cárocska…Ez tényleg egy sunyi, vörös róka!!!
Nathan nehezen állta meg, hogy ne nevesse hangosan el magát, mert találónak érezte az élcet, és lebilincselőnek a modort, amiben előadták.
A kereskedelmi attasé birtok ügye, mely elhúzódó perhez vezetett, ehhez képest száraz és unalmas volt. Elnyomott ásításokkal hallgatta végig Nathan a bonyolult jogi fordulatokat, és titkon arra gondolt, hogy egész biztos nem lett volna fantáziája és bátorsága ennek a középkorú, pirospozsgás és pofaszakállas attasénak, egy ilyen merész bűntényhez. Ekkor kapta magát először azon az ijesztő gondolaton, hogy imponál neki a bűnügy, amit kinyomozni kötelessége.
(Részlet Pomázi Adél készülő regényéből)
írásaim
♦ POMÁZI ADÉL
irodalom/vers
irodalom/regényrészlet
Pomázi Adél: EGY JÓSNŐ VALLOMÁSAI
Pomázi Adél: EGY JÓSNŐ VALLOMÁSAI -BÁL UTÁN
Pomázi Adél: EGY JÓSNŐ VALLOMÁSAI-
EGY MÁSIK VÉGZETES BOKRÉTA
irodalom/novella
Pomázi Adél: KACSÁS-VARGÁNYÁS GARGANELLI