Fotó: Rózsa Endre: a Kilencek szürete 1995

Sokszor tartalmaz magvas bölcsességeket, humoros fordulatokat. Néha ünnepélyes hangulatú, s rokonságot tart az ódával. Gyakori gondolata a szülőföld, a haza dicsérete, a barátság. Az ókorban a görög Anakreon és a latin Horatius műveli kiválóan. Nevezetesek Robert Burns bor- és sör-dalai. A középkori vágáns-költők is szívesen élnek vele. Nálunk Balassi Bálint (Borivóknak való), Csokonai (Dal a csikóbőrös kulacshoz), Vörösmarty (Fóti dal) és Petőfi (Borozó) kiemelkedő a műfajban.”

 

Magyarországon a költészet és a szüret – bármilyen nehéz mindkét munka is – ünnep. Mi több, ha verseket író hölgyek és urak, barátok szedik együtt a szőlőt! A költő szőlejét. Olvasom Lukácsy Sándor gyönyörűséges esszéjében, hogy költőgéniuszaink közül elsőként Vörösmarty Mihály vásárolt magának szőlőt, mégpedig Fóton, 1832-ben. Szegény Balassink csak borkereskedő lehetett, mivel elúsztak birtokai. Csokonai pedig örülhetett, ha Debrecentől Somogyországig valahol megpihenhetett egy csapra ütött kocsmai hordón. A Szózat, no meg a Fóti dal szerzője természetesen nem élhette a szőlősgazdák mindennapjait, másokkal volt kénytelen megműveltetni az 1600 négyszögölnyi területet. El is adta Fáy Andrásnak, aki gyakorlatiasabb gazdának bizonyult, ügyesebben intézte mind a szőlőtőkék sorsát, mind a financiális dolgokat. Szigethy Gábor szerint ekkor egy csodálatos idő vette kezdetét. „…A présház a magyar szellemi élet új színtere lett. […] S a fóti szüretről készült metszeteken a haza jeles költői, írói, politikusai és kecses asszonyaik mögött ott álldogálnak-pusmognak a cselédlányok, oldalt egy parasztember támasztja a kerítést, a háttérben szüretelnek, az előkelő vendégek között szaladgál egy kutya. És az asztalon üres és félig telt boroskancsók, borospoharak. A présházban sok minden lehetséges, amiről a városban álmodni sem lehet. Például Deák Ferenc, miután vacsora közben megivott néhány pohár bort, jókedvűen énekelni kezd, s a többiek együtt énekelnek vele.”

 

Lám, a metszet készítője, Kovács Endre fotográfus elődje, az egész magyar társadalmat láthatta egy szőlőskert édenében együtt lakozni, a pórtól a haza bölcséig. Vachott Sándorné Csapó Mária is ott volt 1843-ban a fóti szüreten; igen, az a nagyszerű feleség, aki a férje bebörtönzését követően a Tapolcához közeli Gyulakesziben fog majd letelepedni s írásba kezdeni. Úgy emlékezett vissza arra a szüreti napra, s úgy írta le a fényviszonyokat, hogy Kovács Endre, vagy akár egy gyermek is egy pillanat alatt beállíthassa a felvételre masinája blendéjét és záridejét:

 

„Gyönyörűen szállt fel a nap azon a reggelen, mely a fóti szüretre virradt. Etelke nővéremmel együtt, ki szintén velünk jö]tt, örömmel készülénk az induláshoz. […] A társaság nagy része összegyűlt már, midőn megérkezénk, s mint vendég érkezését, úgy a mienket is nagy taracklődözések, ropogások jelezték, az ős magyar szüretek hangjaiként.

Az idő […] gyönyörű volt. A meglepő szép színvegyület fölé, mely csak az ősznek sajátja, ragyogó napfény sugárzott, s a könnyű, halvány fátyol, mely a távolság körrajzait leplezte, a búcsúzó természet délibábjaként lebegett.”

 

1843-ban ott, Fóton, amikor meglátták Kossuth közeledő kocsiját, Csapó Máriának kedves ötlete támadt, s Deák piros zsebkendőjéből, Vörösmarty fehér zsebkendőjéből és a maga zöld sáljából nemzetiszín lobogót rögtönöztek, hogy azzal inthessenek a vendégnek. Ilyen s hasonló szívmelengető örökséget hagytak ránk, a 20. századba születettekre a hajdaniak. Ezeknek az ünnepeknek a szelíd –  ugyanakkor az elpusztíthatatlan gyémántokénál is egyenletesebb – ragyogását soha nem tudták egészen elfedni sem bukott harcok, sem jégverések, sem a filoxéravész árnyai. (Az Éden kristályfáira – Sütő András szerint – mindig emlékezni fog az ember, még ha haragos angyal űzte is ki közülük.) Illyés Gyuláék számára szintén elég volt egy pécselyi présház, Bodosi Györgynek Tihany közelében, hogy azokban – mint a hajdani fóti, somlai, egri, tokaji borházakban – megannyi fényes beszélgetés folytatóinak érezhessék magukat. Ezt írta Illyés a Naplójában: „Milyen kevés is kell visszavarázsolni azoknak a helikoni időknek az ajérját. A legkisebb ürügy elég, ha megvan az adottság. Borsos, Déry, Józsa, Lipták, Németh, Passuth és szerénységem együtt – feleségestül – elég elütő színű gyöngyfüzér. Együtt ülünk egy présház előtti hosszú asztal mellett a Bakony balatoni lejtőjének egyik édenkertien szép tája fölött a kezdődő alkonyodásban jó beszélgetésben, noha a közös nevező csak az, hogy házigazdánk tíz-húsz percnyi autózással épp bennünket tudott összeszedni egy kis borkóstolásra, majd birkapaprikásra.”

 

Illyés Gyula Kovács Istvánra testálta Herder-díját, s elküldte német szót tanulni. Mezey Katalin verseiért pedig Nagy László személyesen bicegett be a szerkesztőségekbe, a költőnőnek égett is arca, pedig nem néki vagy az iszkázi mesternek kellett volna szégyenkeznie. Kovács István és Mezey Katalin annak a költői csoportosulásnak a tagjai, akik kilencen vágtak neki a pályának. Költőtársuk, barátjuk, Kiss Benedek a Balatonhoz és a Tapolca városához közeli Szent György-hegyen vásárolt szőlőt, s feltehetően maga sem gondolta volna, hogy tőkéi között és présházában a magyar irodalomtörténet elhagyhatatlan fejezete íródik majd meg a nyolcvanas és a kilencvenes években. Nem lesz kevésbé híres a Szent György-hegyi tuszkulánum és bora Fótnál, hiszen ahogy az esztendők, szüretek, barátok jöttek és mentek, láthatjuk: ennek a pincének nem csupán hektoliterben mérhető nedűi voltak már, többek szerint finomak, hanem bizony – Hamvas Béla-i értelemben – „szellemi olajai” is vannak.

 

Anno Domini 200. Kovács Endre fotóművész jelen volt azon a szüreten, ahol a Kilencek szedték és puttonyozták a szőlőt… Nyolcan. Egyetlen szék maradt üresen a szüreti ebéden, Rózsa Endréé. Ő 1995-ben az első hőse lett Péntek Imre Fogyatkozó című versének:

 

Elindultak, ők, kilencen,

nem tért vissza, csak nyolc ember.

 

Mentek tovább nyolcasával…

 

Az 1969-ben induló költőgeneráció Budapesten, az ELTE bölcsészkarán találkozott, ám a fővárosba közülük többen már úgy érkeztek, hogy szőlő- és borvidékeken telt gyermekkoruk. Érvényesnek bizonyult rájuk François de La Rochefoucauld axiómája: „A szülőföld ’tájszólása’ a szellemben és a szívben éppúgy megmarad, mint a beszédünkben.” (Ezt az idézetet önéletrajzi írása fölé a Kilencek barátja, Móser Zoltán illesztette, aki Kovács Endre fotós testvérmúzsája is egyben.) A tapolcai öblözet 108-110 méter magas, alluviális takarójából kiemelkedő hegysziget oldalában tehát ismerősen szaladoztak a szőlőrendek a költők szeme előtt. Ismerősek voltak a munka mozdulatai is régről.

 

Győri László Orosházáról került a fővárosba.

Péntek Imre a zalai dombok és szőlők küldöttje Lentiből (a határon túl a szomszédban a híres lendvai borvidék nyújtózik).

Szegény Rózsa Endre! Mennyi letisztult bordalt írhatott volna életről, halálról, a Mecsek lankáin érlelődő arany szőlőgerezdekről. Négy orfűi plakett című versének első darabjába a dél-dunántúli táj szüreti zsánerképét véste szépen cizellálva:

 

Pityerész a szöllő

a szüretelő nő

tenyerén, mely most napba emeli.

Pislog a tő: lompos,

pöttyös szárnyú kotlós.

Potyognak arany fürtök szemei.

 

Kovács István és Mezey Katalin Budapesten, Oláh János a somogyországi Nagyberkiben született. A fővárosiak számára sem volt ismeretlen a szőlőhegy látványa, amint azt bizonyítja Mezey Katalin korai verse 1961-ből:

 

Az égen megalvadtak a felhők,

nagy kék tálban a tej.

 

Szőlőutakkal rácsozott hegyoldal.

 

A fák mögött sűrüsödik,

megáll a füst.

 

A szél a vizet föltérképezi.

 

Az ég sűrűn beírva csillagokkal.

 

                                               (Mondatok)

 

Kovács István képzeletét (s természetesen a nemzedéktársak fantáziáját is) a történelem foglalkoztatta a legtöbbet. Az életműben a legelőször említett pohár üvegén is a háború világa és virága tűnik át:

 

Zuhanó katonák alatt

csillagtérképet rombol az este

A csönd ejtőernyőin

Hajnalig védik a Holdat

Félig még hősök

                   félig már holtak

 

Poharad mögött

színpadi gyertya

de nem úgy gyöngyözik benne a láng

mint kagylók

                   elhagyott szárnyai közt

süllyedő dáliák

 

(Amíg a hó elolvad)

 

Kovács István komor képei napjainkra ragyognak csak föl, salföldi otthonteremtés kellett ahhoz, hogy egy japáni haikuban emígy láttassa a Balaton-felvidéket:

 

Kőzene a hegy.

A kotta bazaltsávján

zöld violinkulcs.

 

A Kilencek árvasága nem metaforikus. Közülük többen a második világháború során maradtak szüleik, főképpen apa nélkül. (A Kilencek közé nem sorolt, de szintén hadiárva Oláh János két földije, Kerék Imre és Papp Árpád is.

 

Az apja ugyan nem esett el a fronton, de Kiss Benedeket is csak az édesanyja nevelte föl. Kiss Benedek akasztói. Gyakorta riaszthatta a seregélymadarakat kicsi korában is, mivel gyerekverset is szerzett a szüretek dézsmás szárnyasairól. A dalt a Fütty úrfi című kötetke (Móra Könyvkiadó, 1986) 8. oldalán találtam:

 

Seregélyek, huss!,

portyázó

fekete sereg az égen.

Repül velük egy hektó ezerjó,

kadarka, rizling

hasonlóképpen.

 

Szüretre készül a gazda, és látja:

ezek már leszüreteltek!

Fújhatja már! Mint a

szél a rongybába

szallagos vázát:

A kóró-keresztet.

 

         (Szüret, de savanya)

 

Konczek József pedig épp Tapolcán diákoskodott, a Szent György-hegyről több költeményt is írt. Hegyi értekezés című hosszúverse az Új Írásban jelent meg:

 

[…]

NAPKÖZBEN, KAPÁRA DŐLVE, szőlősorok közül néha

fölpislantva még egymást is

rajtakapjuk, amint a hegy

felé nézünk, nézegetünk,

s jól tudjuk, hogy arra gondol

bármelyikünk, hogy a hegyben

ott lakik a sárkány.

 

KEDVES TUDÓS, SZÉPEN KÉRÜNK, ne haragudj,

amiért a kapáslányok meg a fiúk

 

tekintete összerezzen,

úgy van ám ezzel az ember,

hogy a munka izzasztó és

barom-nehéz óráiban

örökké egymást figyeljük,

s kezdjük tanulni a vének

fény-mosolyos tűnődését,

amikor – hiszen jól tudjuk –

nincs ott semmi, nincs ott semmi,

mégis, milyen boldogság, hogy

oda-odanéz a lány is,

amint megáll munka közben,

combja szára meg a válla,

válla édes sótartói,

és – amint fejét lehajtva –

kapál tovább, én istenem,

én istenem, jó istenem!

 

GONDOLD EL, HOGY AZ ASSZONYOK,

délben, amikor a fűre

kiteszik a tányérokat,

s hasalunk, körül az árnyék

peremén, mint hűl a tányér,

odébb, a diófa alatt

a csecsrózsákat habzsoló

lubickoló csecsemőknek

mi járhat kicsiny fejében,

hiszen közben arra néznek,

a hegy felé, a csúcs felé.

a hegy belsejében

mégis csak van valami?

 

Kiss Benedekben is elevenen éltek Konczek József élményei és versei a Szent György-hegyről. Utassy Józsefet, (az ózdi születésű jó barátot) a Bükk és környéke gyerekkori szüretek képeivel ajándékozta meg gazdagon. Kiss Benedek betéve tudta Utassy Dzsó e kis dalát is:

 

Pihen a prés.

Mustszag bódít.

Zenél a csönd,

         hallgatom.

 

Szőlőszem és

részeg darázs

hempereg az

         udvaron.

 

(Szüret után)

 

A Kilencek közül bizony többen átélték az otthontalanság, a hontalanság éveit. Utassy le is írta, keserűen, hogy honvágy kínozza a hazájában is. A kocsma ezeknek a keserű időknek lett a lírai és anti-lírai motívuma, hiszen a valóságban ez az „intézmény” fogadta be őket két vasút- vagy élet-állomás között:

 

Eső reszelt a gallyak közt,

tócsában ült az elhagyott padon.

Vajon ki ő, vajon?

Az esti vonat késik vagy siet,

dohogott a szíve, mint még senkinek,

mégis itt ragadt.

 

Szemaforok! Állomási rózsák!

És mozdonyok! Ó, szent elhúzhatóság!

A tonna súly

vagoni létre, gördülésre vágyik,

s raktárak rozsdás vitáit

hallgatva meglapul.

 

A söntés népe, mint mindig, jópofa,

sörhab szakállal játszik Télapót,

felhörpint fél akót.

Biléta nélkül kár tolongani,

úgyis félretapossák

a bádogpult toprongyai.

 

A kiolvasott újságok halmán

– látványnak elég röhejes –

szónokolni kezd,

s a szemétből előszuggerált almacsutkák,

csikkek, vatták, koszos dobozkák

tapsából nő a csend.

 

(Péntek Imre: Váróterem)

 

Szívszorító: ahogy Kőmíves Kelemenné pora Déva várát, úgy a következő kisszerkezetben az élőholtak, a holteleven alkoholisták dülöngő teste tartja meg az építményt. Jaj-kiáltás, országos kor- és kórkép egyetlen haikuban.

 

Dehogyis dűlsz te

össze! Faladnak dőlve

támaszt két részeg.

 

          (Utassy József: Kocsma)

 

Ha ezeket a személyes tragédiákat, a hányódásokat fölemlegetjük, azt nem azért tesszük, hogy A romlás virágai fölött utólag biztonságosabban borzongjunk és esztétizálgassunk, hanem, hogy végiggondoljuk: innen nézve mit is jelent a tény, hogy saját szőlőben gyűlhetnek össze azok a barátok, akiknek annak idején a csapszékek sivársága jutott, miközben a kocsmai rádióban távlatokról beszélt a bemondó, a sarokba állított Wurlitzer-gépből meg könnyű slágerek dőltek 2 forintért. Milyen szomorú, ha a bölcs borozások helyett a részegségek maradnak! Az otthontalanság, a kilátástalanság kocsmákig hajszoló zsarnoksága ellen kellett a saját bor, amit nem pancsolhat össze senki, hogy a dionüszoszi kultúrából apollói is lehessen. Kiss Benedek hite sem volt más. Márai Sándor álma is az volt, hogy szőleje lesz: „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsös-kertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek, aki tudja, hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve… Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt. Mit adjak nekik?[…] Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túrót, a Rozsnyi kereskedés híres liptaiját fabödönökben, paprika és ajókagyűrű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rábeszélőképessége kevés ahhoz, hogy meggyőzzem kortársaimat: milyen tökéletes borkorcsolya természetes állapotában a liptai, s milyen helytelen divat hagymával, mustárral, paprikával bonyolultabbá tenni azt, amit a természet önmagában tökéletesnek teremtett.”

 

Kiss Benedek részéről nem csupán költői álmodozás volt, hogy egy pannóniai szőlőhegyen éljen az alkotásnak. S lám, a költőbarátok is szinte ontani kezdték a bordalokat. Utassy József így énekelt:

Ragyogjon a bordal

 

Józanul?

Ebben a részeg csillaglugasban?

Amikor majdnem rámcsöppen a Hold?

Voltam én is valaha józan;

rá sem tudtam nézni a borra:

én bolond!

 

Józanul?

Nézzétek: hiszen inog a paplak!

Hold veri félre az egek nagyharangját!

Két szemem ilyenkor iker templomablak,

idegrendszeremen orgonál az Isten:

zaklat.

 

Józanul?

Ebben az illuminált univerzumban?

Hol csűrdöngölőt ropnak a csillagok

és fergetegest jár a Föld a Holddal?

No nem, barátaim, amíg én itt vagyok:

csak ontsa Noé vesszeje a szőlőt,

s ragyogjon a bordal!

 

Nem túlzás, ha a kocsmát helyettesítő szőlőskert egyszerre jelképezi majd egy nemzedék visszaszerzett méltóságát, egyben ama elveszített Édenkertet is, amelyben a hagyomány szerint Ádám és Éva fája, amire a kígyó tekeredett, maga a szőlő volt. A kertből kiűzetett ember a vadszőlővel találkozik először. Cey-Bert Róbert Gyula bortörténeti dolgozatában a következőket találom: „A vadszőlő szabad, zabolátlan, parazita élete a szabály és a törvény nélküli élet anarchiáját fejezi ki, az őserdő szabadságát, ahol mindent szabad.” Igen, igen. De az embernek nem az őserdő vad alternatívái kellenek, hanem az Édenkert rendje. Ahogy Cey-Bert tanár úr is tanítja: „Amikor a vadszőlő bogyóit csipegető ember felfedezte, hogy a kipréselt szőlőlé egy „csodás folyamat” következtében euforizáló, tudatállapot-változtató isteni italt ad, a vadszőlő az emberben találta meg támasztékát. Történetének világhódító fejezete indult el. Az ember átültette és tudatosan termelni kezdte ezt a növényt, és lassanként rájött, hogy ha fegyelmezi burjánzó és parazita hajlamát, és megmetszi, akkor jobb gyümölcsöt terem és jobb bort ad.” A történelemnek, de az egész üdvtörténetnek ezen a hol elvadult, mert bitangjára hagyott, hol újra kultúrművelésre fogott indás, kacsos szőlőskertjén át vezet az ember útja. Oláh János szerint eleve nincs is Gazdája, Kertésze, azaz Gondviselője a világnak, aki – természetesen – igencsak hiányzik a létből. Erről szólt legalábbis a példázata:

 

Amikor meghal vagy nyugdíjba megy a kertész,

aki a fákat gondozta, metszette, permetezte,

mert többnyire senki se áll a helyébe,

a fák elburjánzanak, össze-vissza teremnek,

teli lesznek hernyókkal, ezer betegséggel.

Idő előtt pusztulnak el, és közel se töltik be

a lehetőségeiket. Ugyanígy vagyunk evvel

mi emberek is, akik többnyire már eleve

gondos kertész nélkül jövünk a világra.

 

A Kilencek az emberiség Éden-vesztés utáni vadszőlős korszakára ismertek a saját idejükben. Külön-külön is bejárták, megszenvedték pályájukon ezeket a szakaszokat. Győry László verse sem födte el ezt a bajt, írt róla, ha már megváltatlannak érezte magát társaival együtt az őszi égbolt s a csillagok alatt:

 

Piros vadszőlőlevelek,

besúgószégyenvörösek,

hajtják a falra fülüket,

 

noha baljós már az évszak,

rókaszag van és reformszag.

Vérszag talán? Vagy erőszak

 

bűzlik ismét új bűzével?

Vér vagy szabadság ízével

szél csap le és oszlik széjjel.

 

Megesett a végső halál,

szorong a vadszőlőlevél,

megintetett a régi nyár.

 

Ez az utolsó napja már

a leveleknek, – mennyi vér,

mennyi eljátszott friss esély! –

 

Még egy utolsó tavaszra

ismét az ősz napja-szakja.

Volt-e haszna? Vagy mihaszna?

 

Véres vadszőlőlevelek,

feltartott, vérező kezek,

mintha várnák a sortüzet,

 

A szemerkélő esőben

falhoz tapadva, merően,

hűlnek óriási csöndben.

 

                   (Őszi ősz)

 

Az ezerkilencszáznyolcvanas évek elejének egyik legkilátástalanabb költeménye ez. A megváltáshiány vacog a sorokban. A vadszőlő hullik itt el, melynek levét nem fogja föl semmiféle kármentő, akár az 1849-ben, a második világháborúban vagy az 1956-ban erőszakos halállal halt emberek vérét. A vadszőlő mustját beissza majd a föld, nem préselődik belőle édes ital, ami aztán föltámad borként, hogy krisztusi módon teljesítse be az átváltozás csodáját. Az elveszített Édent csak úgy lehet visszakapni, ha a gyalult keresztfa újra szőlőlevelet hajt, fürtöket nevel attól, hogy Jézus véréből az első csöpp ráhull. S akkor már akár évődhet is megint Éva Ádámmal, ahogyan azt tréfásan a népköltészet ránk hagyományozta. A következő sorokat a tapolcaiak énekelték, még a század elején is. Mintha csak ősi, görög borünnepen lennénk éppen tanúi, hogy miként nő ki a mulattató játékból az igazi színjáték. Valahogy így felelgettek egymásnak Szophoklész ősei is:

 

[Vázsonyi Izidor tapolcai népdalgyűjtéséből]

 

I.

 

Asszony és Ember

 

A:

− Szűnjé meg az boritaltú

te akasztófa címere!

 

E:

− Hallom, hát te is dörmögsz,

gyerekek ijesztője.

 

A:
− Kérlek, csak korán ne igyá,

hagygy békét az pohárnak!

 

E:

− De bár éjfélkor akadna

a nyaka elő a kobaknak.

 

A:

− Mégis ojan disznó vagy.

 

E:

− Csak hamar nekem jó bort agygy!

 

A:
− Pukkagygyál máne ezegyszer!

 

E:
− Ittam, iszom ezerszer!

 

A:
− Bizon derék titulus!

 

E:

− Én örömöm bor és hús.

 

A:

− Hát ha elhuasz mit irgyunk a

koporsódnak küjére?

 

E:
− Egy iccze bort, eszszá’ kóbászt

tegyetek a mellemre!

 

A:

− E köll mennyi mennyégbe!

 

E:

− Hogy ha én azt tudhatnám,

ennagy fazokat vinnék,

akivel a jó barátommal

egy nagyot mulathatnék!

 

A:
− Atta részeges disznó!

 

E:
− Nekem a bor naggyon jó!

 

Nem tudom, ismerte-e Mezey Katalin a fenti népdalt, vagy tán távolabbi variánsát, mindenesetre a borral élő emberpárról, zsákról és foltjáról hasonló üde-kedves verset írt. (Nagy szó ez, hiszen Nélkülük itthon című korábbi költeményében azt vallja: Nem iszom bort, nem gyújtok cigarettát…)

 

Kettős bordicséret

(A balatonfüredi Quasimodo-pályázat alkalmára)

 

AZ ASSZONY MONDJA:

 

A férfi, hogyha nem iszik, komor,

kedvetlen, kákán is csomót keres.

A tegnapi napot is rajtad kéri számon,

faggat, elszámoltat, veszekedik,

a pénzeszacskó száját beköti.

 

De ha felhajt már jókor egy pohárral,

mindenkivel évődő és beszédes,

nem számolja a pénzt, amit kiad,

a két hónapja megvett selymet is

hajlandó akár újra kifizetni.

Simul, szorongat, kényeztet, ígér,

sír, könyörög, zsarol és fenyeget,

mégis azt teszi, amit te akarsz,

könnyen az ujjad köré tekered.

A férfi s a bor, mint test és a lélek,

egymás nélkül mindkettő kevesebb.

 

A FÉRFI MONDJA:

 

Az asszony, hogyha nem iszik, kíváncsi,

mindenre figyel, mindent megjegyez.

Percre számolja jöttöd-mentedet,

mint bolygó pályáját a csillagász.

Zsebedet, tárcádat, táskádat, mint a röntgen,

átvilágítja, észre sem veszed.

Zsebkendőd, leveleid, ingedet és gatyádat

legjobb, ha rögtön nála keresed.

 

De ha iszik, szavait egybeölti,

maga se tudja, kinek mit beszél.

Amit meg nem tesz nyíltan szemed láttán,

azt is megtudod, ha akarod, ha nem.

Hódításait kérkedve tartja számon,

másra nem is emlékszik:

„Nem volt más, nemigen…”

Feltárja lelke legbelsőbb zugát is –,

végbe viszi, amit fejébe vesz.

Bár törjön a csont, vagy szakadjon kötél.

Asszony és bor, mint pokol és a sátán,

ha együtt vannak, tudod, mire számíts…

De külön-külön: kettőzött veszély.

 

Köszönjük meg a Kilencek egyetlen hölgytagjának, hogy e titkos törvényt megosztotta velünk!

Megköszönöm Kiss Benedeknek, hogy Szent György-hegyi szőlejébe, pincéje elé, diófája alá képzelhettem ezt a virtuális költői bordalversenyt. Isten éltesse a 80. évnapján!