Forrás a Szent György-hegyen

Vörös lávából buggyanik elő,

mint kék tündér remeg a hűs kövön.

Zengő szárnyában tündöklik a nap,

s ragyog, cikáz, mint kristály tükrökön.

Egy víg faun, vagy Szent György, tán maga?

– én nem tudom, mert bús ember vagyok –

ott hintázik a ragyogó vizen,

s körültáncolják felhőangyalok.

Tíz oldallal odébb pedig a Szent György-hegy másik ottani nevezetessége is megneveztetik: a Lengyel-kápolna. E szakrális és remek templomocskáról a következő leírást kapjuk a 17. oldalon: „A Lengyel-kápolna mellett vezető úton mentem le. Az okkersárga templom jellegzetes épület a hegyen. Nyáron olyan, mintha minden más kiégett volna körülötte, télen meg az első, földből kibújt, tavaszi jelnek tűnik.”

A kápolna szobrainak csodájáról szintén Takáts Gyula verséből értesülhettek már az olvasók:

Lakjuk a teljesebb…

A Lengyel-kápolna szobrai alatt

A gesztenyék fölött tanyáznak

lába-sincs világba

Egyiknek kard másiknak szárnya

és annak csak virág jutott

A gesztenyék s az ég között

a sárga háromszög fokán

kagylós fülkékben laknak

A tóról jöttek vagy vadonból

s bár ismernek minden utat

de vissza már soha

sziklába sásba nem mehetnek

mint kés alól a szem

kőről a mag szárnyukra keltek

Igy nézek rájuk föl

ők vissza ránk ide

s kutatva egymás emlékeibe

rajtuk és rajtam át

lakjuk a teljesebb matériát

Nyelvünk szemünk nélkül

hátunk kagylónk mögül a fény

s szakállukból a szó

kiszáll mint arany-veréb

s mint az idő a térbe

körözget élünk

egymás emlékezetébe

Eszter története augusztusban keződik, a közeledő szüret idején játszódik. Eszter egy ékszerkészítő (Gábor) műhelyében dolgozik a fővárosban, ám néhányszor alkalma van a hegymagasi nyaralójába is lejönni. A műhely neve – Orland – még fontos lesz a könyvben, hiszen nyilvánvaló irodalmi rájátszás Virginia Wolf regénycímére és hősnőjére. A híres világirodalmi alkotás Orlando nevű ábrándos hőse négyszáz esztendő korszakain át vándorol. Kovács Rita regénye, az Aranymetszés, szintén képes hasonló időutazásban részesíteni hősnőjét. A XVI. századi Velencében is varázslatoknak vagyunk tanúi egy ékszer kisugárzásától. De ne szaladjunk még egyből az ezerötszázas évekhez a mai Szent György-hegyről. A hegyen Eszter találkozik egy Bálint, Szilágyi Bálint nevű értelmiségivel (weboldal-tervező), akinek következő munkája egy ékszer- és festménykiállítás rendezése lesz. A munkakapcsolatuk lassan szerelemmé változik. Eszter a beszélgetéseikben szinte monologizál, Kovács Rita ezt úgy érzékelteti, hogy idézőjelben közli a reneszánsz ötvösművességről szóló vendégszöveget, vagy a családtörténetet, amely az ékszerek szerepének fontosságát hivatott hangsúlyozni. Esztert legfőképpen az aranyszín metafizikája érdekelte, érdekli. Az ékszerek összetett szimbolikája. (28-29. p.)

Eszterrel legközelebb már októberben, a fővárosban találkozunk, a műegyetemi Szkénében, ahol és amikor véletlenül (?) Bálinttal találkozik. A budai és pesti események feltartóztathatatlanul tartanak a fantasztikum irányába. Már a Szent György-hegyen is láthattunk olyan mozzanatokat, amelyek Itáliát anticipálták. Lásd a fetasajtot és az olívaolajat. Az 53. oldalon: „…a mediterrán konyhát én is nagyon szeretem.” Még inkább velencei kőcsipkéket sejtet a Nemzeti Levéltár makettszerű gótikus épülete a budai Szentháromság téren. Innentől Eszternek le kell csak hajolnia a káprázatos elhagyott kincsekért, olyan fülbevaló-párért, amihez foghatót csupán Tiziano festményén látott. Az Orland-műhelyből fél lábbal már-már kilépett a pesti éjszakába. Aztán mégsem. Az 56. és 77. oldal között Velencében tér magához s kalandozik főhősünk. Az szinte bizonyos, hogy az időfelfüggesztést az elbeszélő (s egyben főhős Eszter) azért tette meg, hogy nyomába induljon a hajdani ötvösművész által készített fülbevalópár keletkezéstörténetének. Ez sokkalta több annál, mint hogy pusztán a műalkotás születésének helyszínére és idejére utazzunk. Eszter előtt nem csupán a kanálék világa elevenedik meg, mint egy gyönyörű álomban, amikor a Rialtóhoz evez, hanem személyesen találkozhat azokkal a személyiségekkel, akiket a szakirodalomból ismert (Biaggini). A fülbevalópárról fölvilágosítást is kap, ki is az alkotója? Craterének hívják a rejtélyes és zseniális ötvöst. Beszélő a neve, hiszen akár itt, a vidékünk tanúhegyeinek kráterét is eszünkbe juttatja. Ne feledjük, ahol vulkanikus a domborzat, ott valamikor a kráterekből a legforróbb láva tört elő. Ilyen értelemben szenvedélyes, eruptív alkat is, akit Craterének hívnak. (Hogy a Szent György-hegy külön ne is említtessék! S az az egybeesés, hogy Velencének is van Szent György-szigete.)

Eszter a fülbevalókat Veronicának adja, az ő nevében az „Igazi kép” szerepel latinul. Esztert vendégül látja, mint trieszti unokatestvérét. A fülbevaló felől hallgat. Eszter Biagginitől tud meg az ékszerrajzoló alkimistáról még többet. Cratere képes volt olyan ékszereket készíteni, amelyek nem csupán viselőikre, de környezetükre is komoly testi-lelki-szellemi hatással voltak. (Biaggini ezekről a jelenségekről nem is akart tudomást venni.) Eszter a beszélgetésük után visszaindul a társaságba, ám a Canal Grandéra nyíló nagy ajtón át a budapesti Pozsonyi úton ér ki. A fővárosi romkocsmák is úgy néznek ki, mint az ódon, penészes velencei épületek. A Gótika, a Zsivagó, a Hullám, a fényesebb Hadik-kávéház azok a vendéglátóipari egységek, amelyekben Eszter és Bálint találkoznak. Egymáshoz közelebb kerülnek, de még mindig van jócskán közöttük távolság. Például most vallja még csak be Bálint, hogy az a balesetet szenvedett autós hölgy, akit kihúztak a roncsból – Hegymagas és Tapolca között – Virág volt, Bálint életének nagy szerelme, múzsája, párja. Az ékszerekről Eszter tudja már, hogy magunkhoz vonzhatnak valakit, de viselőjüktől távol is tarthatnak valaki harmadikat. Élet és műalkotás kerül itt egymáshoz a személyes emberi kapcsolatoknál is szorosabban. Ekkora hatalma lehet a megtestesült léleknek-szellemnek? Egyetlen ötvösremeknek? Veronica és Cratere között is éppolyan áthidalhatatlannak tűnik a távolság, mint Eszter és Bálint között.

A megtapasztalásért Eszter még egyszer visszatér Velencébe. Látja az emberforgatagot a Rialtó környékén. (Ma a Rialtó bazársorán rengeteg ékszert is árusítanak.) Esztert leütik, s az Arsenale szigetére hurcolják. A tettes Margherita. Cratere szerelme ez a Margherita. Virág szerepel az ő nevében is. Ahogyan a Canal Grande vize tükrözi Velence palotáit vagy házikóit, úgy a XVI. és a XXI. század szerelmi háromszögei is fedik egymást. Az újabb titokról, amely egy násfában inkarnálódott, Margherita libbenti le a fátylat:

„… Craterével egymás bőrébe bújhatunk, éppen ennek az ékszernek köszönhetően…” (126. p.)Space

A szerepcsere teljes és tökéletes: ki éppen a gyakorlatias, ki a művész?, ki a férfi, ki a nő (lásd Virginia Woolf Orlandóját)? – eldönthetetlen. Animus és anima. Ez a maga szerelem adta kegy, kegyelem. Egy szójátékszámba menő szakszó erre a bizonyíték, amely mégsem szóbotlás, vagy ha igen, szándékos lehet a 92. oldalon: „…ÉKSZERELEMET gyártottam le…” (Kiemelés félkövér nagybetűkkel tőlem – NIP.)

Aztán megy Eszter, megy Velencébe harmadszor, végül is (146-153.p.). A legfontosabb ismeret a szerelem hatalmáról szól. Cratere levelében foglalja össze mindezt Veronica számára. Talán nem is csodálkozunk nagyon már azon, hogy e legintenzívebb emberi érzés és az alkotóművészet egyszerűen együtt, párban említődik:

„A szerelem inspirál. Azért vagyunk szererelmesek, hogy az élet minden apró részletét jobban tudjuk értékelni és élvezni. Mióta ismerlek, jobban megy a munka, és jobban tudok bánni az engem körülvevő emberekkel… Talán sosem bűvölt, nyűgözött le úgy még nő, mint te… Híved: Cratere”

Ebben a levélben a XVI. századi ékszerrajzoló ötvösművész megismétli a XX. századi írótól (Szerb Antaltól) a könyvben egyszer már idézett szavakat: „Az angolok állítólag csak annyit mondanak a nőnek, akit halálosan szeretnek, hogy ’meglehetősen kedvelem Önt’.” Így tűnnek át egymásba a szerelmes szereplők, szinte filmszerűen, négy évszázad számukra semmiség.Space

A regény utolsó képsorában Eszter és Bálint egymás közelében ülnek a Szent György-hegyi kertben. Voltak már így: „Vicces volt: ahogyan ültünk egymással szemben, mint két tanúhegy, akik azt méregetik, milyen információt vagy titkot szedhetnek ki a másikból, és mi minden marad még a felszín alatt.” (142. p.) De ez az állókép megmozdul a zárásban. A legszebb irányba: „És mintha csak egy kényelmesebb pozíciót keresett volna, pár centivel közelebb húzta hozzám a kovácsoltvas széket.”