– A blogod neve Ízek imák, dzsungelek, egyértelmű utalással az Ízek, imák, szerelmek című könyvre, amit te fordítottál.

Igen, ráadásul egy részét az ecuadori dzsungelben. 2006-ban kezdtem el igazán a világ őserdeit járni önkéntesként, és ezzel nagyjából egy időben, 2007-ben fordítottam az Ízek imákat. Nagyon megszólított a könyv, igazából így lettem műfordító, úgy éreztem, ezt nekem kell megcsinálnom. Éppen Kaliforniában éltem abban az időben, ugyanúgy egy váláson mentem keresztül, mint a könyv főhősnője, megéltem, hogy szétesik az amerikai álom, de ez végül nagyon jó tapasztalás lett, mert később már nem azokat a dolgokat kerestem, amiket ez az álom ígért.

– Mi volt ez az álom konkrétan?

A jólét, a nyugati világ minden kényelme, hogy van egy medencés házad, jakuzzi a kertben, kellemes munkahely, és belül mégis üresség van, depresszióba hajló melankólia. Ezt fogalmazta meg a könyvben remekül Elizabeth Gilbert: arról a nyomasztó érzésről írt, hogy mindezek ellenére mégsem kerek az életünk, nem erre vágyunk igazán.

– Hogy tetszett a film, ami a regényből készült?

A szereplők miatt bármennyiszer megnézem, mégis kicsit csalódás volt. Nekem a könyv adta meg azt az érzést, amire rezonálni szerettem volna.

– Visszatérve a dzsungelekhez: honnan a természetszeretet, honnan ez az erős vonzalom a fák iránt?

Mint sokaknak, nekem is megvoltak Durell könyvei, de ugyanazt éreztem, amikor Fekete Istvánt olvastam. Nagyon bántam, hogy a lányoknak nem íródnak olyan történetek, hogy mi is menjünk ki a természetbe, éljünk ott és fedezzük fel. Amúgy vidéken nőttem fel, az életem része volt a kert, a természet. Egyke vagyok, sokat ücsörögtem és olvastam kint, emlékszem arra is, esténként mennyire szerettem csak állni és nézni a csillagokat, kapcsolódni valami nagyobbhoz. De akkor még nem volt előjele annak, hogy évtizedekkel később a dzsungeleket fogom járni.

– Akkor mindez Kaliforniában kezdődött?

Ott már kerestem, hogy mi az a nagyobb ügy, amihez kapcsolódni lehet. Elmentem egy vadállat menhelyre dolgozni, ahol sebesült mosómedvéket, pelikánokat gyógyítottunk önkéntes állatorvosok segítségével. Őserdőben 2006 előtt is jártam, de csak turistaként, amikor viszont a házasságom zátonyra futott, úgy éreztem ki kell lépnem a megszokott életemből. Peruban kerestek önkénteseket, én meg elutaztam. Hajnalban keltünk, jártuk az őserdőt és összeírtuk milyen állatokkal találkoztunk, hány mókusmajom vagy pókmajom volt éppen az ösvényen. Ezután a biológusokkal összesítettük a számokat, ezt pedig bevitték egy adatbázisba. Ha be tudták bizonyítani, hogy visszatért az a bizonyos állatpopuláció, amelyiket előtte illegálisan levadászták, akkor a területet védetté nyilvánították, és ez volt a cél. De figyeltük az arapapagájokat is, ahogy az ásványi anyagokat csipegették fel a folyó menti agyagfalból: azt rögzítettük, hogy mennyi idő elteltével térnek vissza, miután elriasztotta őket egy-egy motorral felszerelt halászhajó. Afféle megfigyelő státuszban voltunk. Ezek civileknek szóló programok – a „citizen science” kategóriába esnek –, amelyekért persze fizetni kell, hogy biológusok, szakemberek mellett tapasztalhasd meg, milyen ezen a területen dolgozni, milyen kérdések feszítik a tudósokat, kérdezhetsz tőlük, bepillanthatsz a világukba, és ez nagyon izgalmas, legalábbis nekem az volt.

– Tudod hány helyet jártál be eddig?

Nehéz összeszámolni, de volt Peru, aztán Ecuador kétszer, jártam Bolíviában, Panamában, Costa Ricában, Madagaszkáron, Délkelet- Ázsia számos országában és Ausztráliában. Mindenhol próbáltam elmenni a még meglévő őserdőkbe.

– Tulajdonképpen hol élsz?

Nyilván Magyarországon…

– Ez azért nem nyilván, ráadásul itt dzsungel sincs.

Az igaz, de nagyon szeretem az itthoni erdőket, a madarak hangját, az illatokat. Alapvetően Nagykanizsa és Budapest közt ingázom. Ha külföldre utazom, már nem fókuszálok annyira az önkénteskedésre, inkább azt nézem, milyen projekteket tudok felkeresni, ahol valami izgalmas dologgal foglalkoznak, például vadállatok mentésével, hogy aztán írhassak cikkeket róluk. Mostanában például az érdekel, hogyan tudom az őserdőket és a korallzátonyokat összehozni. Ezek nagyjából egy szélességi körön vannak, úgyhogy nem túl bonyolult. Szóval bejött a tenger is az életembe, főleg miután kezdett számomra nyilvánvalóvá válni, hogy a korallzátonyok valójában víz alatti őserdők, és azok egészsége legalább annyira fontos, mint a szárazföldi őserdőké.

– Ennyiféle tapasztalás, utazás, munka után sem szereztél biológus végzettséget?

Nem, mert engem ennek a lelki oldala érdekel jobban. Az, hogy hogyan élem meg magam a vadonban egyedül, nőként. Ehhez egyébként végeztem egy képzést: tapasztalati tanulás, élmény-, és kalandterápiát, ami külföldön nagyon elterjedt. Terápiás céllal viszik ki az embereket erdei környezetbe, függőknél, de akár párkapcsolati válsággal küzdőknél is hatásos. A vadonban túl kell lendülni a természet nyújtotta nehézségeken, ami segít megtapasztalni milyen segíteni önmagadon és másokon, átélheted, hogy miként küzdesz meg nehéz helyzetekkel, és milyen belső erőforrásokat tudsz mozgósítani ezek legyőzése érdekében. Valamivel továbbmegy annál, mint egy pszichológus székén ülve beszélgetni kognitív szinten a problémáidról. Itt megtapasztalhatod, hogy átlendülsz rajta és túlélsz.

– Egy mondattal utaltál arra, milyen nőként létezni ilyen nem szokványos helyzetekben, mint amilyen például a dzsungel. Soha nem volt benned félelem?

Inkább egészséges figyelem. Tudok a veszélyforrásokról, de mindez nem hatalmasodik el rajtam. Az is fontos felismerés, hogy képes vagyok akár öt hónapig is egyedül jól ellenni önmagammal. Ha úgy érzem, hogy kapcsolódni vágyom – akár az erdővel, akár másokkal – arra mindig van lehetőség. Az utolsó helyen, ahol jártam, Malajziában, a Taman Negara Nemzeti Parkban az idő 90%-ában egyedül jártam az erdőt. Tudni kell, hogy ott tigrisek is laknak. Ilyenkor persze jóval óvatosabb vagyok, nagyon éber és tudatos a környezetemre. Teljesen más attitűd ez, mint a városi életben, ahol rutinszerűen működsz, és emiatt valamelyest beszűkülsz. Az erdőben minden érzékszervem élesebb, de persze így is izgalmas találkozásokat lehet megélni mérgeskígyókkal vagy más állatokkal. Maláj medvével többször is találkoztam Thaiföldön, de látod, itt vagyok. Én amúgy egy aprócska gyíknak, madárnak is nagyon örülök, ami megmutatja magát. Valójában ezekért a találkozásokért megyek leginkább az erdőbe.

– Mit viszel magaddal a civilizációból?

Egy összehajtható kispárna segít az alvásban, bárhol legyek is. Általában van nálam bicska, hogy meghámozhassam a gyümölcsöket és készülök sebfertőtlenítővel. Nagyon alapdolgok ezek. Mindig nálam van a naplóm, a fényképezőgépen és mobilon kívül már jön velem némi plusz technológia is power bank formájában.

– Melyik volt az első, mellbevágó élményed?

Amikor 2006-ban leszálltam Peruban a Madre de Dios folyónál. Egy kisvárosban landoltam, legalábbis húsz éve még az volt. Kiszálltam a gépből és elkezdtek folyni a könnyeim, azt éreztem, hogy hazaértem. Minden kényelmetlenség ellenére, amiből volt bőven az első önkéntes utam során, azt éltem meg hogy végre élek. Sokat gondolkoztam, mitől foszt meg bennünket a kényelemcsapda. A kényelem, amit megteremtünk magunknak tulajdonképpen el is vág bennünket sok mindentől, elsősorban a belső erőforrásainktól. Így nem tapasztaljuk meg, hogy túl tudunk lendülni egy csomó váratlan vagy nehéz helyzeten.

Ha pedig az erdőkben átéltekre gondolok, már a méretük is lenyűgöző. Van valamiféle spirituális élmény: aki belép egy ilyen erdőbe az elképesztő gyönyörűséget él át. Nem mondok újat ezzel, de sajnos sok helyen eltűnőfélben vannak az őserdők, kivágták a dzsungeleket, ezzel a mai napig nem álltak le.

– Így jött az életedbe a 10 millió Fa?

Igen, már a megalakulás óta önkéntes vagyok az alapítványnál, a nemzetközi kapcsolatokért felelek. Az elmúlt években például számtalan projektet valósítottunk meg a One Tree Planted szervezettel. Amerikaiak, de a világ minden táján támogatnak faültetéssel kapcsolatos projekteket. Velük közösen valósítottunk meg egy iskolai faültetés projektet és erdősítést Székesfehérváron és környékén, vagy veszünk részt a városi hőszigetek elleni harcban. Eddig részben velük, részben más partnerekkel tizenhét helyen ültettünk ez okból Miyawaki minierdőket (www.miyawaki.hu). Számomra nagyon fontos, hogy regeneráljuk azt, amit tönkretettünk. Ebben kiemelkedő a 10 millió Fa munkássága itthon. Takács-Sánta András humánökológus talált ki erre egy nagyon jó szókapcsolatot: cselekvő remény. Azokat lelkesíti elsősorban, akik szoronganak a klímakatasztrófától és ez lebénítja őket. Egy fát azért mindenki képes elültetni. Erről szól Bojár Iván András és a 10 millió Fa küldetése is. Ez az aktív cselekvés pedig lehet első lépés a következőhöz: ha egyet elültettem, miért ne ültetnék el tízet? És így tovább, így tágítod a kört, hogy mire van hatásod. Mert az egyén picinek képzeli magát, mit is tehetnénk a nagyvállalatokkal szemben? Julia Butterfly Hill (https://vulkanfolyoirat.hu/nichs-andrea-egy-lany-a-fan/ )híres aktivista is megmutatta, hogy elég sokat, ha van bátorságunk és kitartásunk. A lényeg, hogy egyetlen fa elültetése is kimozdíthat ebből a bénult állapotból. Ezt tudatosítani rendkívül fontos, ráadásul ezt közösségben tenni az egyik legjobb dolog. Ezt adta meg nekem a 10 millió Fa: csökken az elveszettség érzés, ha van egy közösség, amihez tartozik az ember, ahová beleadja a saját szakértelmét, munkáját, és azzal előre lendíti az ügyet.