hadművelet hetven éve
♦ VASÁK BENEDEK | PUBLICISZTIKA
Hetven évvel ezelőtt, 1953. május 29-én állt először ember a Mount Everest csúcsán.
Persze ehhez a kijelentéshez manapság már illik hozzátenni, hogy „bizonyítottan”, hiszen a 99 évvel ezelőtti Mallory-Irvine-féle expedíció – szerény véleményem szerint a hegymászás egyetemes történetének legelegánsabb, legangolosabb és leginkább gentleman-like vállalkozása – valószínűleg örökre nyitva hagyja az első megmászás gyönyörű kérdését, és a lehetőséget, hogy Földünk legmagasabb pontját tweedzakóban és úri szabónál csináltatott, monogramos ingben mászták meg először, à la Kingsmen.
De „bizonyítottan” annyit tudunk, hogy ez a két fura figura, ez a hórihorgas, nyurga új-zélandi, meg ez az apró termetű, zömök nepáli – tényleg olyanok, mintha egy jól koreografált börleszkből léptek volna ki – állt először a csúcson. Teljesítményük egyszerre volt elsöprő siker és monumentális kudarc: egy tudományosnak álcázott összbrit nemzetépítő mítoszteremtés kísérlete, amely két másik nemzet (vagy inkább ország) fiát juttatta fel a csúcsra. A híres csúcsfotón a zömök serpa, Tenzing Norgay magasba tartott jégcsákányán három zászló lobog: egy brit, egy nepáli és az ENSZ zászlaja. Edmund Hillary, a nyurga új-zélandi annyira azonosult a commonwealth tradícióval, hogy saját zászlóra már nem is tartott igényt. (A mellékelt kép egyébként nem a szóban forgó csúcsfotó, de nekem ez a kedvencem, imádom ezt furán színezett, tintorettói koloritban pompázó, magas reneszánsz kompozíciókat idéző, élettel teli képet kettejükről, amely valahol a Déli-nyereg környékén készülhetett.)
Tulajdonképpen már mindent leírtak erről a hetven évvel ezelőtti mászásról, én nem is igen tudok mit hozzátenni, legfeljebb azt, ami engem érdekel a dologban. Azt, hogy ez az expedíció mennyire meghatározta aztán évtizedekre a hegymászás éthoszát, és mennyire lehetett volna másképp is.
„Legyőzni a hegyet”
Mai szemmel már igazából semmi vállalható nincs ebben az egyébkén oly csodálatos és lenyűgöző vállalkozásban. A „Föld-istenasszony meghódítása” egy igazi posztháborús katonai hadjárat volt, döbbenetes erőforrások ráfordításával. Az expedíció vezetője, John Hunt őfelsége ezredese volt, komoly II. világháborús harci és szervezési tapasztalattal (egyébként, csak hogy látható legyen a tradíció, Hunt a XIX. század egyik legnagyobb felfedezője, a katonai tapasztalatát szintén expedíciószervezésbe átforgató Richard Burton távoli rokona volt).
Az ötvenes évek nagy nyolcezres-expedícióinak militarizált gondolkodásmódja aztán egy egész szemlélet- és beszédmódot alakított ki, amely a mai napig hat és mérgez. Nagyszerű példa erre a szánalmas magyarországi közbeszéd a hegymászásról, amelyben csak úgy zuhognak az olyan eszméletlenül irritáló kifejezések, hogy „csúcstámadás”, „legyőzni a hegyet”, „a hegy legyőzte”, „alul maradt”, „meghódította” és így tovább.
(A pc-kultúra egyik nagy vívmánya, hogy mostanra legalább a nyugati sajtóból sikerült valamelyest kigyomlálni ezt a rémesen tesztoszteronszagú, militáns assault-nyelvezetet, de ami a magyar sajtóban megy, az egészen egyszerűen elviselhetetlen.)
Persze a korban egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy másként is lehet. Az egész világ a háború végével a polgári szférára rászabaduló háborús technológiai fejlesztések bűvöletében élt. Abban az ígéretben, hogy a technológia, kiegészülve a katonai jellegű szervezettséggel, mindent megold. A hetven évvel ezelőtti Everest-expedíció ennek volt fényes bizonytéka. Hunt, jó katonatisztként rengeteg mindenhez értett, de egyvalamihez biztosan: a vállalkozás egészét (azaz a „csúcshódítást”) fenyegető kockázatok minimalizálásához.
Hunt zseniálisan építette fel a stratégiát, a taktikát, az egész víziót. A korban persze minden expedíciónak volt valamiféle szervezettsége. De az egész magashegyi expedíciósdinak igazából az ötvenes évek elején alakult ki a kultúrája és módszertana: a franciák 1950-es Annapurna-mászása mutatta meg, hogy a siker legnagyobb esélyével kecsegtető megoldás a katonai jellegű szervezettség.
Összehasonlításul: a svájciak 1952-es Everest-expedíciója sokkal kevésbé volt szervezett, ott lényegében egy pushból próbálták megoldani a dolgot. A vége az lett, hogy Tenzing Norgaynak (igen, aki egy évvel később feljutott) nyolcezerötszáz méteren oxigén nélkül kellett bivakolnia.
A sikeres angol Everest-expedíció évében volt az első Nanga Parbat-mászás is. Ott az történt, hogy Hermann Buhl egyszerűen otthagyta az utolsó táborban a mászótársát, és egyedül ment fel a csúcsra, majd kavarodott vissza valahogy – az expedíció tagjai aztán szinte kiközösítették, annyira felhábortotta őket a vállalkozás egészének sikerét súlyosan veszélyeztető, őrült kockázatvállalása.
Egy évvel később az olaszok mászták meg a K2-őt először. Az expedíció vezetője, Ardito Desio konkrétan kijelentette, hogy „katonai ellátási láncokat” kell kiépíteni. Desiót egyébként autokratikus stílusa miatt Ducécskének csúfolták a mászók. A rendszer közel ugyanolyan volt, mint Huntnál, mászó párosok „támadták” a csúcsot. Ám az első mászó páros szándékosan a megbeszéltnél százötven méterrel magasabbra építette az utolsó tábort, hogy az utánuk jövő páros ne érhesse el, és kénytelen legyen visszafordulni – az első páros így biztosította be, hogy mindenképp ők próbálkozhassanak a csúccsal.
Hunt tényleg szinte milliméterre megtervezte az emberei mozgását, összekötötte az akklimatizációt az előretolt táborok létesítésével és a felderítéssel, és az egész folyamatnak volt egyfajta spirálszerű cirkularitása, ahogy mondjuk egy specializált kommandó elfoglal egy területet. Egyszer láttam egy grafikát a csapatok mozgásáról a hegyen, és tényleg lenyűgöző volt a mögötte megbúvó támadhatatlan logika.
(Nagyon érdekes, hogy az utóbbi évek legnagyobb mászószenzációja, a tizennégy nyolcezrest hét hónap alatt megmászó, és a K2 első téli megmászását könnyedén abszolváló Nirmal Purja szintén a brit katonai hagyományból jön – ő a közhiedelemmel ellentétben nem serpa, hanem gurkha, egykori SAS-kommandós, és Hunthoz hasonló elvek alapján szervezi az expedícióit. Purja egoista, öntelt, nem túlságosan szimpatikus személyiség egyébként, de azt nem lehet rá mondani, hogy ne tudna szervezni és ne lenne elsőrangú stratéga és taktikus.)
Az Everest-expedíción több páros állt készenlétben, meghatározott hullámokban követték egymást… Huntnak még arra is volt gondja, hogy a különböző hullámok különböző rendszerű oxigénpalackokat használjanak, hogyha az egyik becsődöl, maradjon B-opció. És nagyon is igaza volt: a Hillaryék előtt három nappal indult első hullám azért nem ért fel a csúcsra, mert Tom Bourdillon saját fejlesztésű, nyílt rendszerű technológiája tönkrement. Nekik vissza kellett fordulniuk, viszont az általuk taposott nyom felbecsülhetetlen segítség volt Hillarynek és Tenzingnek.
Lehetett volna másként?
A Hunt-féle expedíció a technológia, a militarizált, katonai jellegű munkaszervezés, taktika és gondolkodásmód, illetve a monumentális vállalkozások időszakát hozta el. A sikeres „csúcstámadás” (tényleg „summit assaultnak” hívták a korban) egy pillanat alatt elfeledtette, hogy a hetven évvel ezelőtti expedíció első vezetője eredetileg egy bizonyos Eric Shipton lett volna.
És hogy miért nem lett? Shipton a létező legtapasztaltabb Himalája-kutató volt, az ő óvatos felderítő útjai alapozták meg az 1953-as expedíció egész stratégiáját, tulajdonképpen ő rakta össze a személyi állományt is, közel húsz évvel korábban ő fedezte fel az Everest környékéről, Khumbuból származó Tenzing tehetségét is.
Ugyanakkor a végsőkig ellenezte az expedíciót szervező „Egyesített Himalája Bizottság” egyre súlyosabban megalomán terveit. Az Everest körüli politikai big picture – a kommunista hatalomátvétel Kínában – durván behatárolta a „hódítási lehetőségeket”. Az addig bejáratott északi, tibeti útvonal – erre próbálkozott Mallory is – megszűnt, maradt a nepáli oldal. Akkoriban a nepáli kormány viszont csak évi egy expedíciót engedett a hegyre, és 1953 után a következő évben a franciák, azután meg az amerikaiak jöttek volna, a britek így legközelebb 1955-ben vagy 56-ban próbálkozhattak volna.
Így aztán a sikeres brit Everest-mászás alapvető prioritás lett. Shipton teljes szívéből gyűlölte a katonai szervezettségű, monumentális expedíciókat és a végsőkig megvetette a kompetitív szemléletű hegymászást. A visszaemlékezésekből már nehéz kibontani, hogyan is történt, de Shipton – látva a „sikerkényszert” – lényegében lemondott az expedíció vezetéséről. Más megközelítésben a Himalája Bizottság elégelte meg Shipton szépelgését, és nevezte ki a helyére Hunt ezredest.
A lényeg: Hunt aztán tökéletes katonai-technológiai gépezetté alakította az expedíciót, a sikeres „hódítás” után pedig Shipton állítólag csak ennyit mondott: „Hál’ Istennek! Végre visszatérhetünk a normális hegymászáshoz!”
Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. A hegymászás történetét aztán legalább két évtizedre meghatározta a precízen szervezett, monumentális expedíciók módszertana… Egészen a hetvenes évek végéig kellett várni, hogy egy Reinhold Messner vagy egy Jerzy Kukuczka visszavigye a nyolcezresek közé a szó eredeti értelmében vett „alpinizmus” heroikus-environmentaista szellemiségét.
Ki tudja, hogy alakult volna a magashegyi expedíciós mászás éthosza, ha Eric Shipton marad a hetven évvel ezelőtti Everest-expedíció vezetője? Ki tudja, hogy egyáltalán feljutott volna-e a nyurga új-zélandi és a zömök serpa? Ki tudja, hogyan látnánk a hegyeket, ha évtizedeken át nem úgy gondoltunk volna rájuk, hogy „megtámadjuk a csúcsukat”, „legyőzzük őket vagy ők győznek le minket”, „sikeresen meghódítottuk”.
(Egyébként én tudom… Pontosan úgy látnánk őket, mint a legcsodálatosabb hegymászó-filozófus, Gaston Rébuffat, aki minden fellengzős spirituális bullshit nélkül volt képes úgy látni és láttatni a hegyeket, ahogy vannak, szép, harmonikus interakcióban velünk.)
Egy gyönyörű gerinc és még egy évforduló
Ám mostanában nemcsak az első mászás hetvenedik, hanem a Himalája-mászások egyik legcsodálatosabbjának hatvanadik évfordulójára is emlékezünk. Az Everest déli, normál útját balról végigkíséri az a monumentális nyugati gerinc, amely két kilométer hosszan szakad le a csúcs tömbjéből egészen a Khumbu fölötti Lho Láig. Talán az egész Himalája legdurvább gerince ez, hihetetlenül kitett, marha nehéz, és a felső szakaszán lényegében megmaradni sem lehet az üvöltő, akár 300 kilométeres lökéseket is produkáló „jet stream”-ektől.
Hatvan évvel ezelőtt, 1963 májusában Tom Hornbein ezt a gerincet próbálta végigmászni társával, Willi Unsoelddal. A gerincről aztán lekényszerültek valahol a közepe táján, bele az északi falba, és ott rátaláltak a csodaszép, később Horbeinről elnevezett kuloárra. Gyilkos mászás után érték el a csúcsot, majd ereszkedtek le a túloldalon, a normál úton a Déli-nyeregbe. Ez volt az első Everest-traverz (tehát a hegy egyik oldalán fel, a másikon le), az egyik legszebb és legmonumentálisabb mászás a Himalájában – a déli oldalon találkoztak a csúcsra a normál úton mászó és azon visszaereszkedő expedíciós társaikkal, és együtt jöttek aztán le…
(A kalandot egyébként Unsoeld kilenc lábujja bánta, ennyit kellett amputálni a fagyások miatt. De Unsoeld kedvét nem vette el a mászástól, évtizedekkel később a saját 22 éves lánya halt meg a karjai között India egyik legmagasabb hegyén, a Nanda Devin – a sors teljesne hülye fintora, hogy a lányát éppen erről a hegyről nevezte el Nanda Devinek.)
Tom Hornbein nyugatigerinc-mászása mindenesetre a hegymászás történetének egyik legnagyvonalúbb teljesítménye. Emlékezzünk rá jó szívvel, annál is inkább, mivel Hornbein pár napja halt meg, 93 éves korában.
írásaim
♦ VASÁK BENEDEK