az emlékezet helye
PIERRE NORA HALÁLÁRA
♦ VASÁK BENEDEK | PORTRÉ
Hát elment Pierre Nora is, ifjúságom mocskosul divatos, és meglepetésre annál maradandóbb történész-sztárja. A „mocskosul divatos” nem valami ordenáré zsurnalizmus, hanem egyszerű tényközlés – nemigen emlékszem többet hivatkozott és izgalmasabb társadalomtudósra a kilencvenes évekből – persze jó barátján, intellektuális harcostársán és nem mellékesen sógorán, François Furet-n kívül.
Úgy alakult akkoriban, a kilencvenes évek közepén, hogy családi kötelékeken keresztül amolyan kívülállóként bepillanthattam a híres EHESS, a párizsi École des hautes études en sciences sociales (nagyjából és fellengzősen „a társadalomtudományi magasiskola”) életébe és működésébe. Ekkoriban Pierre Nora volt ott a tanulmányi igazgató, és hát elég lenyűgöző zsezsgés zajlott a Raspail ama jellegzetes, rácsos homlokzatú, modernista épületében.
Most nem mesélem el, milyen – Boris Vian szép szavaival – Jean-Sol Partre-szerű entellektüel szupersztárok adták egymás kezébe az előadótermek kilincseit és a menza vinaigrette-es tubusait.
A lényeg, hogy Pierre Nora már akkoriban óriási hatással volt rám. Pedig a köszönésen, piaci alkudozáson és egy-két René Char- meg Serge Gainsbourg-verssoron kívül semmit sem tudtam franciául.
De hát annyit azért tudtam róla, hogy a Gallimard szerkesztőjeként évről évre dobálta le az intellektuális atombombákat, például neki köszönhetjük A katedrálisok kora vagy A szavak és a dolgok megjelenését, ami hát, hogy is mondjam… És persze abban az itthoni frankofón és frankomán kulturális közegben, amelyben akkoriban forgolódtam már decens kultusza kezdett kialakulni Nora viszonylag friss, monumentális vállalkozásának, a Lieux de mémoires-nak).
Amikor évekkel később angolul is elkezdtek megjelengetni a Realms of Memory kötetei, túlzás nélkül sokkoltak. A kilencvenes években, kis túlzással minden újságcikk és politikai elemzés mögött megbújt a titokzatos Habermas-szál. Engem mindig nagyon fárasztott Habermas absztrakt strukturális konstruktivizmusa, és nekem mély intuitív meggyőződésem, hogy nagyon rossz – mert alapvetően valóságidegen – irányba vitte el a hazai politológiai „diskurzust”.
Annál letaglózóbb intellektuális élmény volt találkozni az EHESS társadalomtudósainak Annales-on, nouvelle histoire-on és legfőképp fenomenológián alapuló, elképesztően eredeti, végtelenül szórakoztató és meglehetősen éleslátó világával. A „társadalmi térbeli valóságának” az a fajta elemző kritikája, amit például az egyik oldalról Pierre Nora és a másik oldalról Marc Augé képviselt, egészen megrendítő megvilágosodást jelentett számomra.
Már akkoriban is marhára érdekelt a földrajz, és teljesen mámorító volt, hogy terekről, helyekről, a tér emberi és társadalmi tapasztalatáról úgy lehet beszélni, ahogy ez a két ember tette. Mára már persze kissé közhelyszerűen rángatják elő Debord-t, Norát, Augét bármilyen társadalomföldrajzi vagy urbanisztikai összefüggésben, de akkor, a kétezres évek fordulóján ez még nem volt annyira magától értetődő.
És hát egészen megdöbbentett, hogy a most elhunyt Nora és a tavaly meghalt Augé koncepciói az „emlékezet helyeiről”, a modernizmus „nem-helyeiről”, a térről, a helyekről és az emlékezetről mint szimbolikus társadalmi konstrukcióról milyen elképesztően termékeny és pontos magyarázó erővel bírnak. És hogy Noráék alapvetően Franciaországra, a francia társadalmi tudatra kidolgozott, végtelenül szellemes koncepciója milyen termékenyen alkalmazható Magyarországra.
Különös egybeesés, hogy Pierre Nora haláláról pont tegnap, a Trianon-emléknapon (oppardon: „a nemzeti összetartozás napján”) értesültem. Nora felfogása brutál sokat segített nekem Trianon és a Trianon-trauma, illetve hát a Trianon-trauma történetének megértésében. Nora és köre finoman elemző, egy idegsebész precizitásával szétszálazó, egyben mélyen empatikus módszere (szép szóval hermeneutikája) nagyon sokat segített abban, hogy megértsem, miért és hogyan alakítja át a magyarok nagy része bombasztikus történelmi giccsé ezt a mély egzisztenciális törést, és hogy miért nem érdemes kételkedni ennek az átalakító manővernek az őszinteségében.
Pierre Nora szinte örökké Franciaországról írt (ha másról írt, azt nem olvastam), de teljesen olyan, mintha Magyarországról írt volna. Ugyanazok a szimbolikus műveletek, ugyanazok a társadalmi rítusok, a megértésnek ugyanazon mechanizmusai. A társadalmi térhez e tér kitüntetett pontjaihoz (akár a „valóságban” léteznek, mint mondjuk egy emlékmű, akár az elmében, mint mondjuk a Himnusz helyszínei) való viszony nem magyaráz meg mindent, de pont azt magyarázza meg, ami engem mindig is rohadtul érdekelt. Például Nora segít megérteni, hogyan stilizálódhat és skálázódhat fel Parajd – kétségkívül súlyos lokális – drámája nemzeti sorscsapássá. Hogy a jelentések milyen szimbolikus rétegei rakódnak egymásra (éppúgy, mint a felszínre tört miocén sódóm és az azt övező földtani egységek), a hazafias ipartörténettől a Kárpátok-mitológián át a nacionalista tömegturizmusig és az ökológai sovinizmusig (magyar = természetközeli, tradicionális, felelős, JÓ <> román = nagyipari, felelőtlen, természetkárosító, ROSSZ).
Ezek mellett Nora igencsak pletyka-kompatibilis fickó volt, végtelenül szórakoztató magánélettel. Húga Francois Furet-hez ment férjhez. Ő maga pedig nyolcvanévesen vette feleségül Anne Sinclairt – aki egyébként a botrányról botrányra evickélő, csélcsap Dominique Strauss-Kahnt hagyta el miatta. Mélyen jellemző, hogy ezt a képet egy olyan cikkből vettem ki, amelynek valami olyasmi a címe, hogy „Mit kell tudni Pierre Noráról, Anne Sinclair új férjéről?”
Kibaszott nagy intellektuális héroszom távozott, akinek nagyon sokat köszönhetek azért, ahogy a világot, azaz KONKRÉTAN A VILÁGOT, tehát a teret, a mondjuk a Kárpát-medencét, a benne lévő városokat, az azokban lévő köztereket, a köztereken elhelyezett emlékműveket, kocsmák enteriőrjét, múzeumok előcsarnokait, temetők alaprajzát, templomok szentélyzáródását, világörökségi Dunapartot, egyáltalán BÁRMIT látom, egyszerre valóságos, konkrét valamiként és emberek, szándékok, akaratok, vágyak és politikák által létrehozott összefüggésrendszerként. Köszönöm.