A peronra érve a szokásos tömeg. Munkába siető emberek forgataga és iskolai egyenruhába öltözött gyerekek. Van köztük néhány általános iskolás de a legtöbb gimnazista.

Fülsiketítően harsog a hangosbemondó. Soha nem tudják lehalkítani. Hosszú perceken keresztül olyan információkat oszt, amelyek egyrészt ki vannak írva digitális táblákra, másrészt a telefonokban az ujjunk alatt. Felnyomja a vérnyomást kávé nélkül is.

Lomhán gurul be a vonat a peron mellé. Ez nem tézsévé. Angolos vonattempó, szeretnek nézelődni. Úgy gondolják mi utasok is szeretünk másfél óra alatt az egyébként félórás úton beérni a városba. Lassított felvétel. Kiszállnak. Beszállunk. Bent már majdnem tele minden hely. Befurakodom egy négyesbe ahol három nő a laptopját felcsapva máris dolgozik. Óvatosan pakolom a deszantosokat megszégyenítő táskámat, nehogy leverjem a technikát. Három napi hideg élelem, tea, könyvek, gyógyszerek és egyebek vannak velem az “útra”. Reggel hattól este nyolcig kiporciózott ellátmányom. A nagy ismeretlen messzeség “soha nem lehet tudni” rég belém ívódott, nagyszülőktől hozott mozdulatai. Körbenézek. Mindenki dolgozik. Ki a telefonján, ki gépeken. Van aki már hívásokat bonyolít a kollegákkal. Hangosan üvöltve, hogy melyik fájlt hol találják, és mi a mára teljesítendő stratégia. Ügyvédi irodába siető bojtárlányok egyensúlyoznak kilenc és fél centis sztilettó sarkaikon. Hónuk alatt jogi iratok, mögöttük újabb iratokat húznak kis kerekes bőröndben. Viszik ügyvéd úrnak az összekészített jogi precedenseket, hogy majd tárgyalás alatt üvöltve kérjék tőlük. Tudják mit vállaltak. Innen még tíz év, hogy kiírhassák magukra hogy doktor júris és lecsapják ügyvédi pecsétjüket az első befejezett ügy végére. Ismerem őket, oda jönnek amerre én dolgozom. A város jogi negyedében. Oh boldog fiatalságom mikor még a magas sarkakon vezetett felfelé az út. Ideiglenes fontosság. Amerikai szépség. Mindenki dolgozik, én is, csak én a szememmel. Készítem a mentális képeket az íráshoz. Kopasz férfi fején csillan meg a felkelő nap fénye. Majdnem elröhögöm magam. Ennyire nem lehetek híján a jelzőknek. A reggeli vonaton még a parfüm és az olcsó after-shave szaga az úr. Az estin már a káve – cigi -izzadtság egyvelege. No és a gyomrok jeleznek nagyokat, hogy ideje lenne jobbat is enni mint egy zacskó csipsz kèt hívàs közt meg a tál csilisbab amit a munkahelyi ebédlőben magadba pakoltál. Nem csoda, hogy fellázad. Ilyenkor jobb lenne egy oxigénpalack. Egészségtelen életünk kínos, de várható jelei.

A diákok állnak, ülnek, figyelnek minket felnőtteket. Náluk még a mosoly az úr. Nevetgélnek egymással. De az agyukban lenyomatot képeznek a tapasztaltak. Mit látnak bennünk? Mit kéne követniük? Hova sietünk? Ez az élet? Ez jön? Ezért tanulunk? Túlélni kell? Dolgozni már a vonaton is? Szétszakadni? Megszakadni? Szívrohamban, agyérgörcsben meghalni negyven évesen? Rákot nevelni a stressztől? Hol marad az élet csodája? Hol marad az élet? Megérkeztünk. Nyílnak az ajtók és a város felhőkarcolói kajánul vigyorognak be a szétnyíló vonatajtókon. A kifelé tülekedésben valaki elejti a kávéját. A kávé csorog lefelé a peronon túl a sínek világába, mint vér az erekben. Nézem a diákokat, van ki vár a következő csatlakozásra vagy siet tovább. Ez a generáció fog megvívni a mesterséges intelligenciával. Hiszen elég csak pár év és mindannyian könnyen behelyettesíthető számok leszünk. Akkor kell majd kitalálni mi az amit ez az egyenlőre kezetlen-lábatlan gyermek még nem tud elvégezni. Mi leszünk a mankója, hogy majd járni is tudjon egyszer. És ez a generáció akkor emlékezni fog ránk, az agyukba égett képekre és majd felteszi a kérdést magának. Ezért? Ezért mentsük meg őket? Inkább adjunk helyet ennek az új gyermeknek köztünk és legyünk barátok. Ők már nem fogják hagyni, hogy romlatlan szép arcaikba ráncokat vájjon karmaival ez az életnek nevezett pokol. Akkor fogják megérteni, hogy megérkeztek. Az emberiség alkonyának zászlóhordozói. Drukkoljunk, hogy minél többnek sikerüljön a mutatvány.