Ami engem illet, külön felvillanyozott a lehetőség, hogy a forgatás ürügyén életemben először eljutok majd Angliába (Szász Bélához) és Amerikába (egy csomó ottani magyar emigránshoz). Olyan bő keretünk lett, hogy még egy kedves magyar operatőrt is felfogadhattam, és bérelhettünk egy akkoriban modernnek számító, valamilyen U-Matic videokamerát, állítólag profi cucc. Kellett még: repülőjegy, ATA-carnet, autóbérlés, vízum (menekülteknek bonyolult, asszem, meghívós), és már indulhattunk is Londonba, egy hosszú hétvégére.
Azt el sem mondom, mi volt a reptéren, mindenféle statívokkal, reflektorokkal és képmagnóval ügyetlenkedtünk, szegény András (operatőr és teherhordó) földig görnyedt a sok cucc alatt, aztán oda kellett találnunk valahová Bristol környékére egy kis faluba jobbkormányos közlekedési viszonyok közepette (én mindig a körforgalom rossz oldalán néztem, hogy jön-e valami, és persze onnan nem jött), de túléltük valahogy, sőt még életünk első fish and chipsét is magunkévá tettük valami elvarázsolt vidéki mellékút mentén egy kis bódéban. Isteni volt.
Szász Béláék szeretettel vártak, elviselték, hogy bekameráztuk, bereflektoroztuk a könyvtárszobájukat, lement nagynehezen az interjú is (én is, Béla „bácsi” is indiszponáltak, lámpalázasak voltunk, én még buta is), aztán kiderült, hogy foglaltak nekünk szállást valami közeli kastélyban.
Kurva hideg volt, kastélyban eleve nem fűtenek, maximum kandalló lehetett valahol, de mi a bárban tartózkodtunk valami érettségiző osztály bankettje közepette, reggelig hancúroztak, vagy ők, vagy a szellemek. Reggel meg olyan kaját kaptunk, ami nálunk hatfogásos ebédnek is elmenne, egy hatalmas korsó sörrel kellett – vezetés előtt – leöblíteni.
Andrást kivittem a reptérre (vagy csak kitettem egy londoni metrómegállóban), mert valahová sietett, én meg a nap végéig a tök ismeretlen London utcáit bámultam csodálkozva a kis Austin Metro vagy mi rossz helyre szerelt volánja mellől. Aztán valahogy kitaláltam Gatwickba, különben hogyan repültem volna vissza Párizsba…
Ez volt 1985 decemberében. Utána elkezdtük szervezni az amerikai balhét. Hogy kiket és hogyan fűzzünk össze. Rendes menetrendszerű járatra nem volt elég a pénzünk, szállodáról sem álmodozhattunk, viszont a Boulevard St. Michelen volt egy kis repülőjegy-iroda pénztelen diákoknak, ott sikerült szereznünk két charterjegyet a Párizs-Amszterdam-Torontó-New York-Párizs útvonalra, az még épp kijött az oroszoktól kicsalt maradék pénzünkből.
Egy kis nyomdában dolgoztam, műszaki igazgató voltam (ott mindenkit igazgatónak neveznek, aki nem portás vagy titkárnő), mindenesetre kis cég volt, ahol nem volt más főnököm, csak a tulaj, aki rendkívül büszkén vette tudomásul, hogy egy valóságos filmrendező a beosztottja, a három közül az egyik. Szóval ő boldogan adott nekem három hét fizetés nélküli szabadságot az amerikai forgatásra, épp csak azt nem kötötte a lelkemre, hogy az ő nevét is vegyük fel a stáblistára.
Borzalmas tél volt, amikor március elején végre elutazhattunk. Nem Európában, hanem Amerikában. Torontóban először le sem tudott szállni a román chartergép (az úton örömmel fordítottam mindenfélét a székely parasztasszonyoknak, akik disszidens gyermekeiket mentek életükben először meglátogatni a távoli Kanadában), és ha jól emlékszem, a turistaosztályon az ellátmány valami ehetetlen grízestészta volt. Először Montreálban szálltunk le, hogy kivárjuk, amíg elül a torontói hóvihar, aztán át kellett szállnunk valami hatalmas belföldi járatra, és azzal érkeztünk meg hajnali egykor Torontóba. Kopácsiéknál laktunk, úgyhogy egy reptéri fülkéből fölhívtam őket, hogy késtünk, és hogy az utak járhatatlanok, nem tudom, hogyan jutunk el hozzájuk. De Sándor gyakorlott utazó volt, azonnal tudta a megoldást: ne taxiba, hanem hatalmas limuzinba üljünk, az csak alig drágább, és annak smafu bármiféle hóvihar.
Így is lett. De előtte még összevesztem a reptéri hordárokkal, mert elrekkentették az utasok elől az ingyen kis tolókocsikat, hogy őket béreljük fel öt dollárért – de mi nem engedhettünk meg magunknak ekkora luxust. Szerencsére értették a francia karattyolásunkat, és amikor megfenyegettem őket, hogy felhívom a francia konzult, nagy duzzogva megmutatták, hová dugták el a kis ingyenes caddykat.
Ibolya, Sándor felesége nem törődött vele, hány óra van, az sem nagyon érdekelte, hogy netán elfáradtunk-e, és olyan töltöttkáposztát rittyentett hajnali kettőkor az asztalra, hogy annak nem lehetett ellenállni. Neki meg amúgy sem, semmiképp, mert nála kedvesebb házigazdát még nem hordott a hátán a föld.
Sándorra valójában csak a látszat kedvéért voltunk másnap kíváncsiak, minket százszor jobban érdekelt az ismeretlen Amerika, a föld alatti téli belváros (hogy sehol se kelljen kimenni a fagyos utcára), a földalatti boltok meg a magyar hentes és cukrászda. Másnap éjjel még csavarogni is elmentem az egyetemi negyedbe, ahol Jobbágy Gyula haverom közben disszidens előadó lett, mert a Közgázról (és az országból) időközben kiszorították valamilyen Polpresszó-beli aktivitás miatt. Reformpárti volt a szentem, és azt egy időben nehezen tolerálták Pesten.
De még előtte tiszteletünket tettük Faludy Gyuri bácsinál is. (Azt mondani sem kell, hogy Kopácsi is meg ő is 56-os veteránokként jól ismerték az apámat, sőt Faludy még a háború alatti Franciaországból is, úgyhogy ebben a körben minket tárt karokkal fogadtak.) De Gyurka (nem hiszem, hogy így mertem volna akkoriban szólítani) egyébként is maga volt a csoda és a bűbáj. Egy lakótelepen lakott (ellentétben Kopácsival, aki egy gyönyörű, aránylag külvárosi társasházban, tornateremmel, fűtött medencével). Hanem ahogy beléptünk a lakásába, mintha egy trópusi esőerdőbe csöppentünk volna. Tarka egzotikus madarak repkedtek mindenfelé, teljesen szabadon, és már konkrétan nem emlékszem, de az biztos, hogy egyáltalán nem lepődtem volna meg rajta, ha időnként leszálltak volna a mesebeli költő vállára.
Gyurka fiatal élettársa is csodálatos pofa volt: bár háttérbe húzódott, nem akart beleszólni a nagyok dolgába (azt hiszem, egyszerű egyetemi tanár volt vagy ilyesmi), viszont kábé olyan szépen beszélt magyarul, mint mi, és csakis Gyurka bácsi kedvéért tanulta meg a nyelvet.
Ami pedig Faludyt magát illeti, egyszerűen nem hagyta, hogy ne tegezzük vissza, valami baromi elegáns viszkivel kínált minket is, és ő is végig azt szürcsölte, az egész egyórás interjú alatt. (Húszperces kazettáink voltak, és a legtöbbször három kazettányi anyagot vettünk fel, hogy majd otthon megvágjuk.)
De Gyurka bácsi mesélt volna még napestig, kész történetei, anekdotái voltak, nyilvánvalóan betárazott belőle nekünk annyit, hogy abból kijött volna egy második „Pokolbeli víg napjai”. Ha hagyjuk. Ha nem kell nekem sürgősen valami neoprimitíves haverokkal söröznöm a város másik végében. Így is alig akart elengedni minket, vagy hússzor próbálta ránktukmálni a legritkább évfolyamú öreg pure malt ősrégi viszkiket, amit külön hozatott – és itt mondott egy csak kevesek által ismert, megjegyezhetetlen nevű országot, ahonnan ő ezt hetente légipostán kapja.
Valójában szívesen maradtunk is volna – most utólag azt mondom, hogy akkoriban még olyan életvidám, olyan forrón barátságos volt, mintha recski rabtársai lettünk volna vagy vándor hittérítők, akiket, mielőtt rituálisan elfogyasztják őket, még dagadtra kell etetni és itatni, hogy lelkük felhőtlen boldogságban ússzon, húsuk pedig jó porhanyós legyen.
Valahogy, különösebben súlyos alkohol- és ételmérgezés nélkül, mégis sikerült megúsznunk a párnapos torontói kalandot, és az interjúkkal is maradéktalanul elégedettek voltunk.
Irány New York, a világ fővárosa!
Nekünk, naiv ex-keleteurópai beidegzetteknek furcsa volt, hogy a New York-i járat Torontóban szinte belföldinek számított, pontosabban a beléptetést már a beszállás előtt megejtették, ott kellett félénken előhúzni a Nansen-útlevelünkbe beragasztott nagy amerikai vízumunkat. Na az egy külön történet, hogy ahhoz miképp jutottam hozzá.
A párizsi amerikai nagykövetségen már akkor is jelentős antiterrorista készültség volt, alig bírtam bejutni, annyira tömör volt a tengerészgyalogos kapuőrök gyanakvása. Odabent pedig a számtalan ablak mögött mind kiskatonák ültek, akik ezen a harctéren teljesítették első éles bevetésüket, és ehhez foghatóan lelkesek is voltak. Már nem emlékszem, hogyan sikerült amerikaiul kifejeznem magam, de arra igen, hogy minimum fél órán keresztül töltögettem ki a vízumkérő lapot, amelyen számonkérték a születésem óta elkövetett összes bűnömet, például, hogy Magyarországon újságíró voltam, meg másutt azt, hogy KISZ-tag ugyan voltam, de párttag nem. És a végén a fenyegető mondat: ha lebukom, hogy bármiben is hazudtam, Reagan kitapossa a belemet, a CIA szíjat hasít a hátamból, és mehetek a Gulágra harminc év kényszermunkára, a szibériai sarkkörön túlra. Ezután a nagy paksamétával ismét egy kiskatona elé kellett járulnom, aki végigböngészte dicsőséges életutam állomásait, majd felsikoltott:
Mondjuk vádoltak meg már ilyesmivel, például ha későn értem haza, vagy a gimnáziumi fizikaosztályzataimmal kapcsolatban álltam anyám elé valami légbőlkapott magyarázattal, de fegyveres testület tagjától ilyet már rég nem hallottam.
Kérdő tekintetemet látva a kiskatona a fejemre olvasta, hogy be akartam csapni az Egyesült Államok szent hatóságait, amikor azt állítottam, hogy nem voltam párttag, amikor itt áll feketén-fehéren, hogy újságíró voltam, és az köztudott, hogy Magyarországon minden újságíró párttag.
A tehetetlen indulattól, meg a hirtelen felrémlő vízummegtagadás rémétől hirtelen felment a vérnyomásom, elsápadtam és elvörösödtem, és valószínűleg valami durva francia szóáradatot zúdítottam rá, úgyhogy tolmácsot hivatott, és végig hitetlenkedve hallgatta, amit ott dadogva, szerencsétlenül előadtam neki. Már mindenki ránk figyelt, a fegyveresek betáraztak, hogy ha kell, egy sorozattal leterítsenek, ha a kiskatona nyakát kezdeném szorongatni, de ő végül csak lemondóan legyintett, és leszögezte, hogy valójában egy szavamat sem hiszi. Szerencsém, hogy hamarosan lejár a munkaideje, és nincs ideje tovább velem vesződni. Végül nagykegyesen rámlegyintett, és rettentő lassú, megfontolt mozdulatokkal beragasztotta azt az utálatos vízumot: ha a továbbiakban rendesen viselkedem, két hetet az Egyesült Államokban tölthetek, de egy perccel sem többet.
Szóval ezt mutattam be a torontói reptéren, de a határőr vagy ki lezserül intett csak, hogy ne tartsam fel a sort, mögöttem még több tucatnyi kelet-európai szélhámos szeretne elé járulni a maguk hamis papírjaival.
A repülő olyan volt, mint egy vidéki vicinális autóbusz a maga ingázó közönségével, mindenki unottan az újságjába mélyedt vagy azonnal elszundított, kaját meg nem adtak, csak valami Dr. Pepper ihatatlan löttyöt meg minipretzelt, hogy a fene vinné el.
Mindegy, az út nem volt hosszú, de alig vártuk, hogy odaérjünk. Nyakig érő hó volt mindenütt, a taxi nem is a járdánál állt meg, hanem valahol az út közepén, úgy kellett átemelni Andrást és a drága felszerelést az embermagas hóbuckákon, amikor a haverjai lakása előtt kitettük. Én meg mentem tovább a nővéremhez a Tribecába a százszor leírt, de még sosem látott tetőtéri loftba.
Hogy tudnám leírni, milyen volt először New York? Mintha minden vágyam egycsapásra teljesült volna. Mintha egész életemben ide vágytam volna. Annie és Jackson, beatköltő férje (meg Roof, a macska) óriási szeretettel fogadtak, azonnal mindent meg akartak mutatni a városban, legelőször is egy kocsmát, ahol hajnalig viszkiztünk és biliárdoztunk, mintha csak valamelyik ezredszer látott Jarmusch-filmben lettünk volna.
Már nem tudom, hogyan szakítottunk időt az interjúkra Varga Bélával, a háború utáni koalíciós parlament kisgazda alelnökével, akit aztán Rákosi persze leszalámizott, valamint Király Bélával, a forradalmi nemzetőrség egykori tábornok-parancsnokával (őt Párizsból már ismertem). Azt hiszem, egyetlen délelőtt alatt elintéztük őket valami magyar ház dísztermében, aztán rohantunk tovább a várost fölfedezni, mert tudtuk, hogy két hét, az errefelé semmi.
Ideszerkesztem Dávid András barátom pár bekezdéses visszaemlékezését ezekről a napokról, hátha valamire jobban emlékszik nálam – meg persze mi ketten kétfelé spricceltünk szét azonnal.
„New Yorkban hatalmas hó hullott, az emberek egy része síléceken közlekedett Manhattan járdáin. Nem készültem télre, egy vacak nyári félcipőm volt, ami mindig átázott. Mindig vittem magammal egy pár száraz zoknit, hogy amikor lehetőség adódott, zoknit cseréljek. A barátaim elvittek egy elegáns thai étterembe. Nem tudtam, hogy létezik elegáns thai étterem egyáltalán, főleg, mert úgy nézett ki, mint bármelyik hétköznapi thai vendéglő. Odabenn kiderült, mitől luxus a dolog: minden asztal alatt volt egy fűtőtest. Ez boldoggá tett, azonnal zoknit cseréltem, és kiteregettem száradni a csuromvizeset, amit annak rendje-módja szerint ott is felejtettem. A barátaim megorroltak: azóta nem mernek ebbe a vendéglőbe menni, az ottfelejtett büdös zoknijaim miatt.”
Egy másik emlék: „Akartam egy felvételt készíteni az éjszakai Manhattanről, a kompról, ami arról is híres volt, hogy roppant olcsó volt, és Walt Whitman is ezen ülve írta a költeményeit. Ehhez viszont metróra ültem, ami a déli dokkokhoz vitt, felszálltam a kompra, oda-vissza rajtamaradtam, és megcsináltam a felvételt, majd haza megint metróval. A haverok halálra váltak, amikor meséltem nekik, hogy egyedül metróztam, kamerával, magnetoszkóppal a kezemben, és hogy élve megúsztam, anélkül, hogy kiraboltak volna.”
Nekem halálközeli élményem nem volt, de tény, hogy a nővérem taxival sem volt hajlandó eljönni velem este a Harlembe, ahol a Cotton Clubra lettem volna kíváncsi, úgyhogy ehelyett nappal zarándokoltunk el a Central Parkba a kis vitorláshajó-kölcsönző nagy medencéjéhez, ami biztos be volt fagyva, mert tényleg rettenetes időjárás volt.
Az egyik nap elhatároztam, hogy miután az oroszok összes pénzének már a nyakára hágtunk, vágás meg még sehol – és még a párizsi interjúk nagyrésze is hátra volt – mégiscsak elzarándokolok a CIA helyi emberéhez, akit szegről-végről ismertem, legalábbis levelezésben álltam vele. Ezt a pofát úgy hívták, hogy George C. Minden, egy román világpolgár író volt, rengeteg nyelven beszélt, és egy személyben olyan művelt volt, mint az ELTE teljes professzori kara. Irodája a lehető legelegánsabb helyen, a 5th Avenue egyik toronyházának talán legfelső emeletén volt. Persze nem úgy kellett keresni, hogy Jónapot, a CIA-hoz jöttem, hanem úgy, hogy International Literary Center, vagyis nemzetközi irodalmi központ, ami szépen rímelt a mi párizsi újságunk címére, amely a szovjet Lityeraturnaja Gazeta tükörfordításaként a patinás Irodalmi Újság nevet viselte.
Én Mindent onnan ismertem, hogy csekély pénzbeli juttatás fejében osztogattam a Párizsba tévedt magyar turistáknak – lényegében kiterjedt pesti baráti körömnek és az ő haverjaiknak – mindenféle nyugati felforgató irodalmat, akár magyarul, akár a nagy világnyelvek valamelyikén. A választékot pedig Minden bácsi katalógusában találtam – és persze lehetett tőle kérni olyasmit is, amit a turisták hirtelen nagyobb számban elkezdtek követelni. Hónap végén – többnyire a hasamra ütve – részletes kimutatást kellett készítenem, hogy mi mindent osztogattam szét, és akkor Minden bácsi megint küldött egy csekket meg egy hatalmas könyvcsomagot, hogy ki ne fogyjon a készletem.
De személyesen most látogattam meg először. A taxi – de ezt már korábban elsütöttem – nem volt képes a járda széléhez állni, és amikor az utca közepén a nagy toronyház előtt kitett, még át kellett verekednem magam a hatalmas hóbuckán, amit a kotró tolt oda. Hiába vettem fel a legszebb utazóruhám, a legelegánsabb cipőm – mire bekopogtattam Oncle George ajtaján, már úgy néztem ki, mint egy hóember és egy disznó nem kívánt közös gyermeke, akit Micsurin delíriumos rémálmában segített világra.
Minden bácsi pedig a háromrészes öltönyében olyan elegáns volt, és olyan választékos francia nyelven szólt hozzám (asszem, magyarul valami véletlen folytán nem tudott, vagy nem akart tudni), szóval mellette teljesen hülyének és hajléktalan koldusnak éreztem magam, hogy már a kérésem szóbeli előadása során rájöttem: itt én egy büdös fillér készpénzt nem fogok látni. Pedig korábban elküldtem már neki a forgatókönyvet, felsoroltam a neves interjúalanyokat meg minden, de magabiztosan kiszúrta a szemem valami drágának kinéző angol szakirodalommal, és meghívott ebédre a Ritzbe.
Beláttam, hogy ezt relatíve elegánsan intézte, hiszen simán ki is dobathatott volna a fekete liftesfiúval, de közben állati pipa is voltam rá. Úgyhogy a Ritzben – ami a törzshelye volt – a lehető legdrágább viszkit kértem aperitifnek, aztán különféle francia borokat rendeltem, osztrigát, homárt és bélszínt véresen, örüljön neki, hogy a fagylalt előtt kidőltem, mert egyébként abból is kinéztem korábban egy hatalmas kelyhet – mindegy, azt majd legközelebb eszem a CIA számlájára. Így is furcsa volt, hogy enyhe gyomorrontással élve megúsztam.
De New York még üres zsebbel is tele volt óriási attrakciókkal. Persze, én is körbehajóztam Manhattant, a nővérem elcipelt mindenféle galériákba és a közelükben lévő kocsmákba, de én még ennél is több kultúrára szomjaztam. Szerencsére nekik – mint afféle ingyenélő művészházaspárnak – valami New York-i kulturális alapítvány napi tíz meghívót küldött vernisszázsra, könyv- és fimbemutatóra, koktélpartira, ahová nekik nem volt kedvük elmenni, és maguk helyett engem delegáltak. Ahol úgy sejtettem, hogy megleszek amerikai nyelvtudás nélkül is, oda elzarándokoltam, enni meg inni pedig addigra már angolul is megtanultam. (Különben a helyi sznobokra jellemző módon inkább sikerem volt mindenütt az angol-nem-tudással, mert aki úgy érezte, az villoghatott az ismerősei előtt, hogy ő milyen jól tud franciául – még ha én nem is mindig értettem, mit karattyolnak. Persze, lehet, hogy közben észrevétlenül hollandra váltottak.)
Hanem a nővéremnek volt egy kis félig japán barátnője, úgy nagyjából velem egykorú, és azt beszervezte nekem garde-mademoiselle-nek. A csaj rettentő laza volt, eléggé beszélt franciául, és minden vágya az volt, hogy Párizsba költözhessen. Egy este elkísért engem valami művészklubba, ahol ugyan nem a sznobság volt a fő téma, hanem a különféle kevert italok, meg a vadul szívott jointok, de igyekeztem – legalábbis a folyékony fogyasztási cikkek területén – állni a nemzetközi versenyt, és megvédeni a magyarok, illetve a franciák becsületét. Közben elég jól össze is haverkodtunk, úgyhogy megbeszéltük, hogy másnap este elkísérem valami Palace nevű diszkóba, ami akkor a legdivatosabb New York-i mulató volt, legalábbis a magunkfajta fél-értelmiségiek és fél-művészek körében. (A csaj ugyanazt csinálta New Yorkban, mint én Párizsban, vagyis valamilyen óriási kőkorszaki számítógépen hirdetéseket meg könyveket tervezett és tördelt, meg mindenféle grafikai lapokat. Így aztán ez lett az egyik közös társalgási témánk is.)
Másnap a nővérem ellátott ingyen meghívóval, meg még valami minimális zsebpénzt is csúsztatott a zsebembe, és egy limuzintaxival elindultunk a Broadwayre. Olyan igazi nyújtott izével, ami nem sárga, hanem simléderes sapkás sofőr vezeti, de így sem volt tíz dollárnál drágább. Olyan éjjel tizenegy lehetett, hótorlaszok meg minden, de a klub előtt olyan tömeg feketéllett, hogy azt hittem, ide cipőkanállal sem férünk be. Annyiban tévedtem, hogy ez a hodály háromemeletes volt, minimum három színpadon ment az élőzene (meg nem mondom, hogy a kezdő Madonna vagy Prince vagy kik léptek ott fel akkor még teljesen ismeretlenül), vagy hat bárban ültek már az emberek, akiknek csak egy vágyuk volt: hogy az ismeretlenül idecsöppent párizsi vidéki rokont meghívhassák mojitóra, gintonikra és margaritára. Az italokat szerényen elfogadtam, amíg képes voltam rá, meg is köszöntem, de a durvább drogokat gyáván visszautasítottam. Lassan már mind az ötezer vendéget keresztnévről ismertem – bár néha kevertem őket, mint az italokat is – a fokozatosan megtelő mulatóban.
Nem tudom hányig maradtunk, nem tudom, hogy kerültem haza, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán túléltem-e ezt az estét, de ilyen élményben sem addig, sem azóta nem volt részem, és még mindig úgy érzem, hogy az az este igényt tarthat az életem egyik fénypontja megtisztelő címre.
A következő napokat lábadozással töltöttem, de egyszer még megvacsoráztunk egy francia étteremben a félvér japán csajjal, és megbeszéltük, hogy helyet cserélünk: én átadom neki a párizsi bérlakásomat és az unalmas munkámat – ahová egyébként pár éve úgy kerültem, hogy azt hazudtam: tudok angolul –, ő pedig elhelyez engem a New Yorki-i melójában és lakásában, boldoguljon mindenki, ahogy tud.
Hanem bármennyire is belepte a hó a JFK repteret, bármennyi estét elkocsmáztunk is közben a zord időjárás szeszélyeire ügyet sem vetve, egyszer csak eljött a fájó búcsú pillanata, letelt a két hét, indulni kellett haza.
Egyszer majd elmesélem azt is, mi mindent ügyetlenkedtünk össze aztán Párizsban, amíg meginterjúvoltunk Mérayt, az apámat, Kende Pétert és Kemény Istvánt, végül pedig gatyába próbáltuk rázni az egészet egy lengyel solidarnoscos videovágó srác és Havas Jutka végtelenül türelmes segítségével, hogyan ittuk el a munka végén még megmaradt négyezer frankunkat az Au Pied de Cochon világhírű(en drága) éttermében – most erre nem vitt rá a lélek.
A filmmel azután végighakniztam az európai magyar emigráns-világot Münchentől Stockholmig, Londonig és Brüsszelig, nem kifelejtve Bécset sem. Aztán a legyártott kazettákat a Minden-osztogatás módszerével megpróbáltam hazajuttatni, amiben akkoriban éppen magyar-francia export-importtal foglalkozó haverom, Marczisovszky Jani is sokat segített.