Vájtabb fülű olvasóink talán már ennyiből is kihámozhatják, hogy a relatíve gazdag merítés itt főleg hősünk önéletrajzi elemeiből nyerte témáinak zömét, mégpedig szinte szellemi ébredésének ókorától kezdve napjainkig, ami egy igen tekintélyes ív, úgy években, mint hajszínben, kilókban, illetve a társadalmi ranglétra összes grádicsain fel- és lehágva. Ilyen értelemben beszélhetünk irodalmi paraboláról, melynek nyelvezete hol szofisztikáltan nemzetközi, hol meg az általunk különösen kedvelt, valaha modernnek volt mondható narancsos, gonzó-újságírói (itt a könyvismertetés szerény szerzője egy hatalmas, keserű könnycseppet törölt ki a szeme sarkából).
Mert valóban, Vagesz barátunk, s erre bőven tesz célzást a könyv némely szövege is, miután kipróbálta magát a szociológia, a távol-keleti összehasonlító kultúrantropológia és a nemileg vele ellentétes oldalon álló nyugat-német fúvószenekari előadók szexuális felvilágosodottsági fejlettségkutatása terén, az ismert okok folytán érdeklődése előbb a politika, közelebbről a külpolitika, majd a belpolitika, végül pedig az újságírás és -szerkesztés, valamint a filmrendezés felé fordult, s e tereken keresett magának és tehetségének kielégülést.
A korszellemnek és akkori életkorának megfelelően politikai tevékenységét a nyolcvanas évek végi anti-Kiszben, a Fideszben kezdte, amiről a mai olvasó kedvéért meg kell jegyezni, hogy az akkor még nem állampárt volt, s a mozgalom élére magát odaküzdő Orbán Viktor pedig teljes joggal állíthatta magáról, hogy ő vagyontalan. A korabeli politikai helyzet a mainál annyival volt csak pozitívabb, hogy időnként őt is bevitték az őrszobára, és bár erről pozitíve nem tudok, még az is elképzelhető, hogy ilyen esetekben kapott esetleg néhány pofont.
Sajnos ezek az idők azóta elmúltak, és beütött a teljes sajtószabadság, ami még nem is lett volna olyan nagy tragédia, hiszen ma ünnepelt szerzőnk ennek is köszönhetően előbb a Magyar Narancs alapító törzsgárdájában, majd pedig – egy rövidebb New York Times-beli kitérő után – a lap főszerkesztői székében vívhatta ki a művelt olvasóközönség szélesebb rétegeinek osztatlan csodálatát és nagyrabecsülését (vagy fordítva). Közben magyarra fordította Hunter S. Thompson főbb műveit, és maga is megismerkedett a szerzővel, valamint egészségre fokozottan ártalmas életmódjának intim részleteivel.
Vágvölgyi halált megvető bátorságáról a Thompsonnal való találkozáson túl a délszláv háborúról közölt helyszíni riportjai és Orbán Viktorral lebonyolított manhattani sétái is híven tanúskodnak, s egyszer Kövér háta mögött is megjegyezte csendesen, hogy az illető hülye.
Ekkortól datálva Vágvölgyi politikai karrierje némileg megtört, de cserébe teljes figyelmével a politikai és kulturális publicisztika, a globális filmművészet, a japán Vörös Brigádok terroristáinak megtérése, valamint száz más, itt most terjedelmi, illetve ifjúságvédelmi okokból nem tárgyalt terület felé fordulhatott. Mindezen egzisztenciális, kulturális, nyelvi, szexuiális és addiktológiai tanulmányainak irodalmi lenyomata részben megtalálható a jelenleg tárgyalt opuszban, az Edith Liebermann semmi kis életében, ami ha nem is fejlődésregény, bár miért ne lehetne akár az is, még akkor is, ha elsőként szembeötlő konkrét műfaja időrendbe szedett novellák gyűjteménye is. Az időrend nem feltétlenül a kis cizellált remekművecskék keletkezési sorrendjére, inkább a bennük vázolt kalandok, filmek, sztorik, kitalált mesék időbeni egymás utáni rendezésére vonatkozik. Bár e két kritérium persze néha keresztezi is egymást, szóval esetenként nem feltétlenül kiszínezett, irodalmilag megszépített kvázi-valóságról olvashatunk, hanem szinte helyszíni, egyidejű tudósítást, friss élményt, talán néha némileg éretlen, de mégis ízletes, vitamindús gyümölcsét a szerző baromi érdekes hétköznapjainak.
Nem lenne szép a recenzenstől, ha visszaélve kivételezett helyzetével és az olvasók érdemtelenül magára volt figyelmével most regényhosszúságúra nyújtaná irodalmi ismertetését, attól a nem titkolt reménytől hajtva, hogy jelen művét nagydoktori disszertációként a Magyar Tudományos Akadémia megfelelő szerveihez benyújthassa, ezért már csak arra hívnám fel a mélyen tisztelt művelt olvasóközönség figyelmét, hogy a Cser Kiadónál októberben megjelent mintegy 250 oldalas, ám rendkívül kedvező árú könyvművészeti alkotás hátsó borítóján maga Spiró György méltatja a szerzőt és művét, amihez hasonlóan okos szavakat tőlem most már ne is várjanak, s a fentiek valóságtartalmáról győződjenek csak meg saját maguk.
