a fák jogai 2000 éve, és ma
♦ CSERNA HAJNALKA | ESSZÉ
Bő egy héttel ezelőtt, az először megrendezett Nemzeti Faültetés Napján elültettünk 150 facsemetét a Gellérthegyen. Meg még 300-at a Hajógyári-szigeten, és amúgy több tízezret ültettek országszerte jóérzésű emberek a 10 millió Fa által életre hívott alkalomból. Nagyszerű, katartikus érzés volt!
Az eufórián túl azonban felmerül, hogy mekkora fenntartási teher lesz ez majd az aszályban, és egyébként majd mi lesz a fák sorsa hónapok, évek múltán. Na, nem károgni akarok, a magam részéről mindent meg fogok tenni, hogy a gellérthegyi csemeték élete hosszú és boldog legyen, de napirenden van a fásszárú növényeket védő kormányrendelet aktualizálása, ami első nekifutásra nem lett annyira megnyugtató.
Volt idő, amikor a fáknak több joguk volt, mint a nőknek! Akár örülhetnék is, hogy ma már ez nem így van, de igazából nincs okunk rá. Nézzük, milyen védelmet kaptak a fák az ókori Rómában? Erre az időszakra tehető, hogy az uratlan erdők területe megfogyatkozott, a haszonszerzés érdekében az értékes faállománnyal rendelkező területeket birtokba vették. Akkoriban kizárólag gazdasági, ipari szempontból óvták az erdőket, gyümölcsösöket. A fákat. Ökológiai hasznuk csak az elmúlt évtizedekben, a klímaváltozás tudatosulásával került előtérbe. A szabályozás kezdetein, a XII Táblás törvényekben a Római Köztársaság Kr. e. 5. században (!) fákra, ill. haszonnövényekre vonatkozó jogszabályai:
– „A 15 lábnál magasabban a fa ágait szükséges köröskörül levágni.”
– „Ha egy fát a szél a szomszéd telekről a tiedre dönt, joggal perelhetsz annak eltávolításáért.”
– „A más telkére/ről áthulló gyümölcsöt össze szabad szedni.”
A fák és a növényzet előrelátó gondozása tehát mindenki számára elvárt kötelezettség volt, ami alapvetően a tulajdonjog körében nyert szabályozást. Ugyanakkor az idegen dologbeli jogok körében, a társadalmi együttélést szabályozó szomszédjogi rendelkezések szerint, ha a fát nem én ültettem, és nem is az én telkemen fekszik, a gyümölcsén mégis tulajdont tudok szerezni. A XII Táblás törvény a bűncselekményeken belül a rongálás tényével és annak speciális eseteivel is foglalkozik, így a más tulajdonában lévő fa szándékos, jogellenes kivágásával is, de a szomszédjogok körében a fákkal kapcsolatos szabályozás itt is megjelenik:
– „Ha a termés a te fádról az én telkemre hull, és én odahajtván barmomat feletetem azt, sem legeltetés miatt nincs kereseted, mivel nem a tiéden legelt, sem állatkárból nincs kereseted.”
– „Ne csalogasd át másnak a termését.”
A legfontosabb haszonnövény, a gabona termésének védelmére a legszigorúbb a szabályozás:
-„Valamely ekével szerzett termés éjjeli lelegeltetése vagy levágása serdült korú tettesnél a XII Táblás törvény szerint főbenjáró vétség. Az ilyet Ceresnek áldozva felakasztották; a serdületlent a praetor megítélése szerint megostorozták és a kárt kétszeresen kellett megtérítenie.”
-„Aki más fáját jogtalanul kivágta, fizessen minden egyesért 25 rezet.”
A rómaiak a fák kivágását, fákkal kapcsolatos károkozást igen széleskörűen szabályozták. Meglepő, de a XII Táblás törvényekben valóban több szó esik a fák jogairól, mint például a nőkéről. A több mint kétezer év alatt a nők jogállása hatalmas változáson ment keresztül. Napjainkban az európai szabályozás jellemzően nem tesz különbséget a nemek között, bár ebben vannak aktuálisan is (!) sajnálatos visszalépések konzervatív irányba. A fák joga viszont, különböző politikai és gazdasági érdekek mentén inkább csorbult az évszázadok során.
Rómában a szőlő és egyes gyümölcstermő fák, elsősorban füge és gránátalma, valamint az olajfák voltak a legfontosabb, védendő haszonnövények, a erdők a termőképesség szempontjából soványnak minősülő földterületeket foglalhatták el. A fák szaporításának ismertetése kapcsán nyilvánvaló, hogy az ókorban már ismerték az oltást, a faiskolázást és a trágyázást, így a talaj jelentőségét is. Cato időszámításunk előtti 2.(!) században íródott De agri cultura című művéből: ”Faiskolát ilyen módon csinálj: a lehető legjobb, legnyíltabb fekvésű, legjobban trágyázott helyen legyen; földje lehetőleg teljesen ugyanolyan fajta legyen, mint az, ahova majd a csemetéket kiülteted, s ne kelljen a csemetéket túlságosan messze vinni a faiskolától. Ezt a talajt két ásónyom mélyen forgasd meg, tisztogasd meg a kövektől, jól kerítsd körül, és sorok szerint ültesd be. A csemetéket egymástól minden irányba másfél láb távolságra ültesd el, lábbal nyomd bele a földbe.”
A rómaiak nem kizárólag a károkozást szankcionálták, hanem a nem megfelelő fenntartást, a növényzet elhanyagolását is. A társadalom ősi erkölcsi szabályai szerint a jó gazda a szántóföldjét, a szőlőjét, a gyümölcsösét gondosan ápolta, művelte. A censorok ezt is ellenőrizték, és a hanyag gazdát büntetésül az aerariusok csoportjába sorolták.
Azonban nemcsak a tulajdonos, hanem a bérlő, ill. a haszonélvező (fenntartó és kezelő) számára ugyanezeket az előírásokat tartják irányadónak. A haszonélvezőnek nem volt szabad kivágnia a fákat, sőt, köteles volt új fákat ültetni a kipusztultak helyére. A haszonélvező a fa gyümölcsét szedheti saját maga számára vagy eladásra, amíg a bérlet, illetve haszonélvezet tart. A haszonélvező érdeke volt, hogy a gyümölcsöztetés lehetősége sokáig fennálljon, ez mélyebb ismeretek elsajátítását tette szükségessé, megalapozta többek közt a kezdeti „növényrendszertant”, a fajok, fajták besorolását tulajdonságaik szerint és több gyakorlati útmutató, tanköltemény született a fenntartási munkálatokról. Ismereteket szerezhetünk a kétezer évvel ezelőtti erdők honos állományának fajtaösszetételéről is. A nemkívánatos fajokat ritkították, a hasznos fák újulatait kiemelték, iskolázták, elültették máshol.
A római mezőgazdasági kézikönyvekből kiderül, hogy a villák alapfelszereléséhez jellemzően kisebb erdők, ill. faültetvények is hozzátartoztak, amelyek különböző típusúak lehettek. Megkülönböztethetjük egymástól például a silva abrustát, amely gyümölcsöst jelent, a silva caeduát (az erdő, amelyik gyökereiből újra kinő) és a silva glandariát, amely a sertésnek szolgáló takarmány biztosítására szolgált. Tisztában voltak tehát azzal, hogy melyek azok a fafajok, amelyek újulataikból viszonylag rövid idő alatt képesek újra kitermelhetővé válni, gazdasági hasznot hozni, kérdés, hogy milyen mértékben, hiszen kitermelésük szükségszerűen az anyadolog sérelmével járt, és a forrás akkor is véges volt. Ez már egy alaposabb tervezést megkívánó feladatot jelentett, hiszen a kitermeléstől számítva sokkal hosszabb időnek kell eltelnie a regenerálódásig. Szükség volt a tudatos erdőművelési, kezelési tervek kidolgozására. Hamar felismerték, hogy az erdőt teljes egészében nem lehet tarra vágni, hiszen az újulatok megerősödéséhez szükségesek a dajkafák, melyek védik a csemetéket a nap perzselésétől, és a talajt sem engedik kiszáradni. Nem is beszélve a lehullott lomb és az aljnövényzet képezte televényről, amely védte a talajt, és a fák tápanyagutánpótlásáról gondoskodott.
A silva caeadua-ban tehát a haszonélvező – manapság fenntartónak vagy területkezelőnek is hívhatjuk -, időről-időre kivághatott fákat. Azonban ha a tulajdonosnak kára keletkezett a fa idő előtti kivágásából, akkor a haszonélvező köteles volt megtéríteni azt. A források tanúsága szerint az ilyen erdőket, ültetvényeket hosszú távú tőkebefektetésnek tekintették, azaz ebben az esetben az elmaradt haszon okozta kárértékkel is szükséges volt számolni. Ez a tényező napjaink szabályozásából végleg kiveszni látszik. Ennek alapján a most használt faértékszámítási módszereknek figyelembe kellene vennie azt a tényt, hogy kivágott fa esetében, főként, ha az egy erősen terhelt városi környezetben álló jelentős „zöld közszereplő”, amennyiben állapota és a termőhely elvben lehetővé tenné a vágásérettségi kor elérését, mekkora mértékű az elmaradt haszon? Ami egyrészt ipari értékét tekintve is releváns, hiszen az éves növekményt nagy biztonsággal meg lehet becsülni, de a klímaváltozással sokkal fontosabb, hogy a lombtérfogat növekedésével mekkora ökológiai szolgáltatástól esik el a fa környezete, amit szintén lehetne „forintosítani”.
A magas növésű fák(ból álló erdők) az ókorban például szigorúbb védelem alatt álltak, hogy megakadályozzák, hogy kisebb fatárgyak előállításának céljából magas, s ez által értékes fákat vágjanak ki. A nagyon magas fák ugyanis tőkének számítottak, s azért nem lehetett kivágni őket, mert a haszonélvezet/haszonbérlet idejének lejártára nem volt várható, hogy ugyanolyan magasra megnőnek a helyette ültetett fák. Az interdictum a kártérítés fizetésére irányult. Fák kivágása esetén a kártérítés mértékének meghatározásakor a fák által nyújtott esztétikai élvezet és egyéb „kellemes érzés értékét” is figyelembe kellett venni.
Mindezek mellett a klasszikus korban a fák és a szőlőtőkék kivágása crimennek, vagyis közüldözés alá eső bűncselekménynek is minősülhetett. Azokat, akik fákat és szőlőtőkéket vágtak ki, latrokként is büntetik, így a végtagcsonkolás sem volt ritka szankció. A fák védelmében alkalmazott keresetek száma is minimum hatféle lehetett, annak alapján, hogy milyen fát, milyen kár ért, és ki követte el?
Megállapíthatjuk tehát, hogy a rómaiaknak a városi fára, illetve erdőre, erdőalkotóra több szavuk is volt. Megkülönböztették egymástól a gyümölcsöst a fakitermelésre szolgáló erdőt, a fasorok, ligetek fáit, illetve a takarmányt adó fákat. Bár az erdőt manapság külön törvény védi, és főleg a települések közterületein álló fák érdekében emelünk szót egyre hangosabban, a kodifikátorok számára úgy tűnik az is nagy nehézséget okoz, hogy a fa fogalmát meghatározzák. Manapság a fásszárúak védelmében alkotott jogszabályok legfeljebb az inváziós (és esetleg a gyümölcstermő) fákat kezelik külön, de általánosságban ez sem jellemző. Talán érdemes lenne az ókori minták alapján valamiféle csoportosítást újra alkalmazni, ha nem is ugyanazon szempontok szerint, hiszen a városi fák között is jelentős különbségek vannak az ápolási protokoll tekintetében, és a termőhely is meghatározza egy-egy fa vagy fasor kezelését. A szankcionálás esetén jelenleg az eljárásjogi szigorításokon van a nagyobb hangsúly, a fa értékének, állapotának megítéléséhez a hatályos jogszabály sajnos nem támaszt extra kompetenciákat. Jogszabályok csak a politikai és gazdasági érdekek mentén születnek k, melyekben a főszerep csak látszólag a fáké. A modernkori szabályozás több szempontból is visszalépésnek számít tehát, különös tekintettel arra, hogy kb. 2000 évünk lett volna arra, hogy másképpen legyen.
(A szerző kertész, a BKE Főkert, Gellérthegy divíziójának vezetője)