fotó: B.I.A.

Hát persze, a tragédia a kilométeres tv nézés, az átkozott! (Feltételezem a szingli nyugdíjas embertársaim zöme azonos módon harcol az unalom ellen). A komplexusosan felolvasott ATV hírek után jön az Egyenes beszéd, sokszor ugyanazokkal a poros ellenzéki pártfunkcikkal, akik ledarálják a napi penzumot. Ekkor rutinosan, átsasszézok a Netflixre abban a reményben, hogy rábukkanok egy európai filmre, amelyben ritkábban hullanak a hullák.

Éjfél után egykor-kettőkor kerülök ágyba. Ekkor már nem csak könnyezik, hanem ég a jó és vadul viszket a rossz szemem, a jó szemcseppet kap, a rossz egy kenőcsöt, amit persze hetekig elfelejtek rákenni, bár a napi kezelés megakadályozná a fájó duzzadást. Ez viszont már a felejtés univerzumához visz el bennünket, erről is később. A jónak van még egy határozottan zavaró kezdeményezése, felületét néha annyira elfedik a könnyek, hogy látásom e gyöngyfüggönyön alig tud áthatolni. Magyarázza szemorvosom, hogy a szemhéjam kifelé fordult a korral, ami akadályozza a természetes könnytermelést lefolyni csatornán, a kézenfekvő megoldás egyszerű kis plasztikai műtét lenne. Erre a pár hónapra, már ne haragudj, mondom nem vetem alá magam a szikének. Huncut szemei (mert neki megvan mind a kettő, nem hiába szemorvos), és a kapcsolt szövege: megértem öregem, megértem, de a műtét nem érinti a szemgolyót, persze te döntesz. Ragaszkodom álláspontomhoz. Azóta, amikor ismét Niagarát játszik a jó, elgondolkozom a műtéten, de noblesse oblige, nem hívom fel a dokit.

A küklopsz életmód kétes örömei közé tartozik a távolság felmérésének kiszámíthatatlan következménye, különösen a lakásomban tradicionálisan felszolgált török kávé esetében, amikor a dzsezve (az a rézkütyü, amelyben Arábiában és a Balkánon kávét készítenek) és a csésze tervezett találkozása sikertelennek bizonyul. Szégyenemet és dühömet ilyenkor poétikusnak nem mondható szerb káromkodásokkal igyekszem levezetni. Néha arról győzködőm magam, fogadjam el korillő bölcsességgel az evidenciát: a természet törvényei megmásíthatatlanok. Az újrakezdett meditációs gyakorlatok talán segítenek az El Camino[2] ritmusát ismét felvenni.

—-

A szemmel egy szinten ott csüngenek oldalt a tacskó fülek. Hogy hogysem, véletlenül, belőlük is van egy jó meg egy rossz. A bal, a rossz, sztorija kisfiú koromat idézi fel, még szülővárosomban, Szófiában, 1930-31-et írunk. Középfültő-gyulladás. Antibiotikum ismeretlen, ergo koponyalékelés. A műtét lakásunkban zajlik le, mint annak idején a város egyik legtisztább helyén. Hetente kétszeri vizit az orvos bácsinál, aki kitisztítja a sebet és újra átköti, turbán. Anyám, a Kövér, kezdi elunni a szituációt, összepakol és felhoz Pestre, ahol a híres professzor szerint operálható a gyerek, az ára azonban süketség a bal fülére. A Kövérnek egyáltalán nem vonzó ez a perspektíva, irány Bécs, ahol Dr Bondi, a plasztikai műtétek élharcosa már több sikeres műtétet hajtott végre. (Azért emlékszem az orvos családnevére, mert én Bandi névre hallgattam még akkor.) Annyira természetesnek tartottam a doktor bácsik manipulálását a testemen, hogy a bécsi klinikán gyalog mentem a műtőbe, felmásztam a műtőasztalra és kíváncsian nézegettem a tükröket a fejem felett lógó nagy korongban. A szükséges bőrdarabot a felső combból nyerték a seb takarásához, azóta tartom magam seggfejnek.

Mindez azért számít ma, mivel a közel egy évszázados esemény okán a rossz fül hallójárata leszűkült és nehezen sikerült megfelelő hallókészüléket belepászítani. Meg járás közben az egyensúly is megszenvedi hallószerveim mini-Odüsszeiáját. Hála Bondi doktornak életem során azért szorongás nélkül élvezhettem az úszás örömeit, bár mostanában a zenei hangok is csak torzulva érkeznek a dobhártyámhoz, ami bizony fájdalmas tapasztalat.

—–

Nem hagyhatom el a koponya és tartozékairól szóló narratívát a nélkül, hogy ne említsem a furcsa tényt, mely szerint a fellelhető természetadta nyílásokon túl kobakomon 5, írd és mond öt, sebhellyel dicsekedhetek. Beleértve az orrom alattit vágást – már nem emlékszem a sérülés sztorijára – a fennmaradt 4 koponyaműtét sebhelyét vagy szőrzet fedi, vagy a természet a fül mögé bújtatta, egy kivétellel, a terjeszkedő homlokomon egy fúrás helye ékeskedik a szabad ég alatt. A koponya horpadásai diszkrétek, a háromból kettőt sűrű fürtjeim fedik.

Kissé belezavarodtam a topográfiába, a lényeg: 2016-ban nyarán, Tapolca belvárosában, a Kossuth Lajos utcát a Tavas barlanggal összekötő sötét átjáróban olyan szerencsétlenül ütöttem be a koponyámat estemben, hogy háromszor egymás után vesztettem el tudatomat, amíg a jelenlévő embertársaim nem pofoztak vissza az élők sorába. Majd mentők és megnyugtató CT az ajkai kórházban. Ez a malőr egyben életem leggazdagabb, egyedülálló élményét hozta magával. A harmadik tudatvesztés alkalmával finom fátyolfelhőkben találtam magam az űrben lebegve, leírhatatlan boldogság és szabadságélmény közepette, mely intenzitása egyben akkut félelmet váltott ki olyannyira, hogy – gondolom a pofonok is hozzájárulhattak – feléledtem. Ez a halálközeli élmény, (mások fényről számolnak be az alagút végén), biztosan hozzájárult esetemben a halálfélelmem radikális csitulásához. Ám nem egyedül a pofonok, a Vipassana buddhista gyakorlat ismeri a halálmeditációt és már évek óta, ha nem is rendszeresen, beiktatom a szeánszba. Mivel gyengém a provokáció, nem mulasztok el alkalmat, hogy ne ismételjem untalan az arany mondást: Még nem találkoztunk olyannal, aki ne halt volna meg! A zsidó-keresztény kultúrkörben egyáltalán nem szalonképes a halállal előhozakodni. Rómában ez meg bűnnel egyenlő, mert ilyenkor tízből kilencen mutató és kisujjukat a föld felé szögezik, a Kaszás távoltartása reményében. Mexikóban a halottak napja ünnep, kedves kis plasztik csontvázakat ajándékoznak egymásnak, halálfélelmükben a tréfás gúnyolódás dívik, a temetőkben reggelig szól a muzsika, szeretteik sírhantja körül fogyasztja a tequilát a nép.

Az ajkai CT-ről kiderült később, vérem lassú szivárgása időközben tócsává duzzadt a koponyakéreg és az agyhártya közt. A turpisság 2018 nyarán derült ki, amikor a hátamon lebegve a sekély, csendes tengervízben Lesbos partján, egyszerre csak lehetetlenné vált a lábamra állni. Az Amerikai úti kórházban műtött meg egy elismert agysebész, a ki 17 évvel később már asszisztensével fúratta a lyukat a buksimba, miközben a műtőben a könnyed karácsonyi hangulatot viccekkel tarkította a csapat hahotája közben. Csakhogy, amint az gyorsan kiderült, még ott lötyögött egy apró maradék a hártyán, amely ismételt szívásért kiáltott. A nagymester ekkor alig palástolt zavarában, kézbe vette ügyemet és újra szív(at)tak, most már a végleges gyógyulásig. Azért kerültem ismét az Amerikai útra, mert környezetem furcsaságokat észlelt magatartásomon, állítólag mindenkinek megszállottan magyaráztam – nyilvánvalóan valamilyen titokzatosan súgott előérzett folytán, hogy nem akarok meghülyülni. Az ekkori CT azonban azonnal jelezte a bajt, így rögvest visszakerültem műtéseim Alma Matere kebelébe.

—-

Lefelé haladva a korpuszon, a bal karom újabban a bőrrák privilegizált lókusza. A bőrdoki szerint a korral járó száradási folyamat általános jelenség, nem ritka a bőrrák kialakulása, időben történő eltávolítása ajánlott. Az utolsó másfél év során hármat is kimetszettek a bal alkaron. Őszintén szólva eléggé hidegen hagy az ügy, csak kezd uncsivá válni: három hétig nem lehet rendesen tusolni, meg ezek a kötések és átkötések, illetve a varrat eltávolítása a sebből, valóban unalmas események. Ez legyen a legnagyobb baj, szól a népi bölcsesség, az ijesztő és esztétikátlan tény azonban a váratlan helyeken megjelenő ráncok. A kezek, igen alig ismer rájuk az ember, meg a duzzadt vénák. Sznobizmusom azzal nyugtat, hogy a színük kék, nyilván arisztokrata vagyok. Bár a napokban megérkezett, DNS-re támaszkodó őskutatási eredmények határozottan cáfolják e feltételezést. Sok széplélek zengi a mély ráncok himnuszát, a becsületben megőszültek megható szimbólumát. Engedtessék meg ellenvéleményem kifejtését: amikor ébredéskor kinyújtom csupasz karomat az éjjeliszekrény-lámpa bekattintására megdöbbenek a látványon. A ráncok, mintha folyók és patakok csörgedeznének lefelé a csuklómtól a könyökig és tovább az izomszegény felkaron át a vállamig. Amikor végre sikerül felrukkolni a fekvő helyzetből és az ágyszéli ülőig eljutni, felfedezem a combomon mind sűrűbben felbukkanó ráncokat, a combomon! Lehet, túlzott fontosságot tulajdonítok a bőrminőség állapotának – öreg barátnőm, Nóri, a felháborodást megjátszva rója fel egykori megjegyzésemet, miszerint nem baj, ha a nő idős, csak szép sima legyen a bőre.

—-

16 éves koromban, amikor hirtelen nagyot nőttem, a plovdivi francia papi kollégium menzáján elég gyatra volt az ellátás, elkapott a tüdőbaj primo infekciója. A következő visszaesés az ostromot megelőző évben történt, az utolsó 31 éves koromban.’56 bukásának traumája sem volt idegen párizsi emigrációm kezdetén e pszichoszomatikus betegség újraéledésétől, amely egy teljes év szanatóriumi kezelést követelt meg. Azóta szerencsére ezen a fronton mély a csend mind máig, amit a II. kerületi tüdőgondozó főorvosának is köszönhetek, aki 1986-ben történt hazajövetelem után úgy vélte, jobb félni, mint megijedni és napi két alkalommal 3-3 puff beszívását rendelte el két orvosságból, amit én fegyelmezetten be is tartok. Az elővigyázatosság azonban nem akadályozta meg, hogy egy tüdőgyulladás ne döntsön ágynak. János, fogadott fiam, egyik orvos barátnőjét, Reginát, későbbi pótmamámat, cipelte betegágyamhoz, hogy kezeljen ki a végezetesnek tűnő állapotomból. Sikerült is, ahogyan a mellékelt ábra bizonyítja. Regina kiváló diagnoszta és abba az eltűnőben lévő orvos kategóriába sorolandó, akinek a napi gyógyítómunkáját a hippokratészi eskü szelleme és gyakorlata határozza meg és nem a bankszámlája. Egy alkalommal kibukott a számon: Regina úgy törődik velem, mint azt jóanyám tette anno, amire ő: bár két felnőtt fiam sokkal fiatalabb magánál, maga lesz a kisfiam, hiszen utolsónak érkezett a családba. Hála a tüdőgyulladásnak azóta Mamának hívom, Regina meg kisfiamnak szólít.

—-

Igen, a reflux. Évtizedek óta kínoz különösen évszakváltás idején. Újabban kiderült, meteopata lettem. Gondolom, ez a jelenség sem idegen az öregedési folyamattól, mint annyi más, csakhogy azért okoz minden krízis alkalommal meglepetést, mivel rendszeresen elfelejtem az előzőt. Azt már régen megállapítottam, gyenge a memóriám, túlzottan szelektív. Vannak területek, toposzok, amelyekre memóriastruktúrámban rejlő felejtés kiemelkedően jellemző, ehhez tartozik a testem, s annak bajai. Olyan kitartóan nem veszek tudomást szegényekről, mintha tőlem teljesen függetlenül léteznének. Pedig a fenét, mindinkább gyötör. Érdemes lenne ennek miértjében vájkálni, mármint a specifikus szelektivitás okaiban. Már jeleztem a gyerekkori koponyalékelést és a vele kapcsolatban kialakult elidegenedést a természetes betegségtudattól. Gyökerét tulajdonképp szerencsémnek tulajdonítom. Mondom is sűrűn: úgy raktak ősze, hogy egész életem során üldözött a szerencse. Ha nem is minden vonatkozásban, de a testemhez való viszonyomban kétségtelenül. Már az eddig felsorolt és még a felsorolandó betegségek garmadája elég okot adnának arra, hogy egy rájuk odafigyelő szokás kialakuljon, de ez nem következett be. A sors elkényeztetett. De vissza a refluxhoz. Beletörődtem. Annak ellenére, hogy már a köhögős válfaj uralkodott el, akármennyire kellemetlenek, lehangolóak képesek lenni a krízisek, (Buddhát plagizálva, a lélek locusa a gyomor) általában rövid életűek, ami szintén megkönnyíti a feledést. Azért senkinek sem kívánok szorosabb ismeretséget kötni a refluxszal…

—-

Közhely, hogy az élet ciklikus, így az aggkor sokban tükrözi a kisbaba állapotot. Egy vonatkozásban tapasztalatom határozottan igazolja ezt, jelesen a pipi-kaka toposz. Esetemben a nyálazás még rátesz egy lapáttal. A prosztatarenyheség az öregedő férfiak unalomig hallott korjelensége. Kezelésére különböző stratégiák láttak napvilágot, köztük a badarság is, amely a korlátolt folyadékbevitel mellett foglal állást, az ürítés szükséglet-ritmusának csökkentése végett, különösen az éjszakai órákban. Felkelni vagy kacsázni? – valóságos shakespeare-i dilemma! Jómagam a második mellett török lándzsát valamennyi, most részleteiben nem taglalandó és olykor kétes értékű, előnye miatt. A 24 óra lefolyásának esszenciális problémája a visszaalvás lehetősége dacára annak, hogy mi, matuzsálemkorúak, per forza alacsony habzású életmódot folytatunk, ha valamiben milliomosok vagyunk, az az idő. A hajdani 8-10 óra folyamatos és regeneráló alvás ma már kiméra számomra. Ami a toposz másik tételét illeti, utolsó éveimet a két pólusa váltakozó dominanciájának dialektikáját vagyok kénytelen elszenvedni. Amikor az egyik kerül hatalomra, a különböző hashajtók széles választéka ad átmeneti választ, az ellenpólus megjelenésekor meg a széntabletták habzsolása a kiút. Egyik sem közelíti meg a kívánt egyensúlyt. Mama tanácsa oldotta meg, mint annyiszor, a dilemmát. Egy vízben oldó viszonylag drága por napi lenyelése meghozta végre a mennyei békét és megszüntette e kellemetlen turbulenciákat. Ez nem a reklám helye, akit érdekel hívjon fel, szívesen elárulom a márka nevét.

Nem szeretném túldimenzionálni az esetet, de amikor másodszor vagy harmadszor valamilyen nedvességet éreztem lecsurogni deres szakállamon, rá kellett jönnöm babakorba estem vissza. Megtanultam villámgyors mozdulattal letörölni, mintha a szakállamat simogatnám. Jobb híján. Azért mégis sokkolt az ügy.

—-

Lefelé haladva a futószerkezet összetevői: a comb, a térd, a sípcsont, a vádli, a boka, a lábfej, a lábujjak, a talp mintha egymástól független életteret követelnének. A derékről nincs mit mesélni, mivel jólnevelt magatartást tanúsít egyelőre, hálás is vagyok neki ezért. A lábak univerzuma, sajnos, sokkal több gondolt okoz. A járásról és középparaszti jellegéről (állandóan ingadozik) már ejtettem szót, centrális szerepe azonban részletes beszámolóra tart igényt. Pontosabban a nagy nehézség, a folyamat kezdőpontjával: az ülésből, fekvésből történő függőleges irányváltoztatás problematikájával kell szembenézni. Vagy annyira sikerül előrehajolni, hogy a test súlypontja változásával elkezdődjék a colstok effektus, tehát lassan az ég irányában egyenként egyenesednek ki a test összetevői, vagy a közvetlen közelben tartózkodó valamilyen stabil tárgyra támaszkodva, (szék, könyvszekrény, asztal vagy az utált bot), így az erősebb karod használatával sikerül „felpattanni” és elindulni. Ha ekkor meginogsz, hiszen ez történik meg leginkább, akkor apró, csoszogó lépésekkel indulsz a cél felé. Néha sikerül rábeszélni magad, hogy engedd el az ösztönösen összehúzott vállaidat, és határozottan sarkodra lépve, a múltból visszavarázsolt lépéssel, eljuss – mondjuk – a fürdőszobába. Lassan rájössz arra, így is lehet közlekedni, sőt kimész az utcára és bevásárolsz a sarki Aldiban. Ekkor jelennek meg az oldalsasszék, amelyekről már volt szó. Sőt, a szomszédban lakó kedves barátnőd – különösen, amikor kellemesen süt a nap – rábeszél egy 2-2,5 kilométeres sétára, ami növeli életkedvedet és a boldog jövő irányába fordítja ifjú orcádat.

A gebaszt azért a láb anatómiájának előbb felsorolt részeinek váratlan akciói táplálják. Egyszerre csak a deréktól lefele (vagy vice versa, a talptól felfelé) induló ínak okozta veszett fájdalom jelenik meg, máskor bal lábad középső ujjai tartósan a zsibbadtság állapotát élvezik, pedig az ágyban fekszel. Kiemelt élvezet az is, amikor fájó görcs zuhan a vádlidra! Önvédelmi ösztönöd ekkor működésbe lép, a megemelt lábfejet maximálisan megfeszíted úgy, hogy az arcod felé irányuljon, ez viszonylag gyorsan csillapítja a fájdalmat, és ha szerencsés vagy, az éjszaka folyamán nem ismétlődik meg újra. A térdekről alig panaszkodom, csak ritkán fájnak. Most, hogy sorra kerültek a narrációban, még egy gyerekkori műtét emléke ugrott be. A jobb térdnél észlelhetővé vált egy növekvő dudor, csontkinövés. Nem fájt, nem zavart, azonban a balkáni néphiedelem ezt a jelenséget az ördög fia ismertetőjelének tartja, amiért a srácok állandóan ördögfinak becéztek. Ettől függetlenül szüleim a doktor bácsira hallgattak, aki a kinövés eltávolítását javasolta. Az esemény most már a nemrég létrehozott modern klinikán, méghozzá a magyar (Várkonyi doktor?) klinikáján zajlott le, aki anno a koponyalékelést is elvégezte. Fogalmam sincs hogyan került egy magyar sebész Szófiába, csupán arra emlékszem, hogy összejártak szüleimmel nyilván azért is, mert Rezső, az apám a Magyar Egylet elnöke volt. Most, hogy öregem keresztnevét említem be kell vallom nagy titkot, második keresztnevem szintén Rezső … Egek!

—-

Az írás kezdetén az agyat említettem, igyekszem tartozásomnak eleget tenni. Mielőtt tovább lépnénk azonban szólnom kell egy becsípődésről, amit közel félévszázada cipelek magamban egy itthoni nyelvhasználat miatt. Gyanítom az Átkos hatására, ami nem testi az mentális, agybéli. Punktum. Az egyetemeken, a boldog Rákosi években, a pszichológiát degenerált burzsoá tudományágnak tartották, tilos volt tanítani. Az agy biológiai funkcióiról fogalmam sincs, ámulattal figyelem, ami az agykutatásban zajlik. Tehát nem a matuzsálemkorú agy, hanem annak pszichológiai vetületéről szólt az írás eddig is.

A múlt hét közepétől vad haraggal jelent meg szeretett refluxom. Régi pajtás ő, évi rendszerességgel a tavasz és az ősz kezdetével szokta tiszteletét tenni nálam. Úgy érkezik, mint a villámcsapás, az egyik perctől a másikra. Idén a köhögős verzió bújt elő, eltérő módon a naptári tél közepén (nem is tudom valaki emlékszik-e még a tél elnevezésű évszakra?). A Reflux, jólnevelt úrigyerek lévén általában 4-5 napig vendégeskedik, mielőtt búcsúzás nélkül angolosan tovább állná. Kellemetlen, nyűgös pár nap ez, ilyenkor nem tanácsos kávét inni, nem beszélve a viszkiről, ekkor senki se várja el tőlem, hogy kedvesen mosolyogjak. Morcosan duzzogok, nem jó élni! Ellenségemnek sem kívánom, amit a héten megéltem. Fáradtan ébredtem, csoszogósan telt a nap, alhatnékom ledorongolt (lefeküdni azonban semmi szín alatt, hiszen attól reflux a reflux, hogy visszafolyik az a kevés étel is, amit lenyeltél) mindenem fájt. Feladva mélyen gyökerező autonómiámat, megkértem Bandi barátomat, vásároljon be ezt azt a sarki Aldiban, mert erőm elpárolgott, elhagyott. Nem tudtam mit egyek, hogy ne provokáljam a szörnyet. Étvágyam sem volt, azt azonban tudva tudtam, naponta többször kell valamivel táplálni őt, hogy némileg kibékítsem. Valóságos dilemma. Naphosszat ültem a fotelben, a legsötétebb gondolatok közepette. Ez lenne a vég? Különben is már régen lejárt a gyári szavatosság, mit akarok még e földtekén? Évtizedekre nyúlnak vissza intim csevegéseim Thanatosz mesterrel, ami megnyugtatóan hat rám. A csevegésnek meg a meditációnak eredményeként változtam valamiben: jobb ember lett belőlem. Nem jó, jobb. Jobban tartom a távolságot önmagamtól, jobban figyelek a körülöttem lévőkre, megtanultam a gyűlöletről, hogy főleg engem fertőz, a másikon meg nem segít. Egészséges szkepszis alakult ki bennem. Ne úgy tekints a dolgokra amilyennek szeretnéd látni őket – mondja a 2500 éves Buddha – hanem úgy ahogyan a valóságban léteznek. Kurva nehéz!

—-

Még a memóriáról, szelektivitásáról. Nevek, személyek, helyek, fogalmak…érzések, életszakok. A jelenségnek kétségtelenül van testi oka. Obszolencia, szoktam mondani, ami hungarianul kopást, elavulást jelent, főleg tárgyakra vonatkozik. Esetemben – ehhez nem szükséges matuzsálemeskedni – már előbb elkezdődött, de most már irritáló méreteket ölt. Nagyon hasonlít az ujjak finommechanikai ellustulásához, naponta 8-10 alkalommal a tárgyak, csak úgy, a gravitáció hatására(?), a földön leledzenek. Többször ismeretlen formát vesznek fel, darabokra törnek. A bogyók szó szerint elgurulnak. Nem részletezem. De, amikor csak harmadnapjára hívom vissza török barátomat, mert emléke előbújt agyam monitorján, megdöbbenek, hiszen régebben ilyesmi lehetetlen volt, a barátság a szentség kategóriájába tartozik.

A fenomén pszichológia szemszögből nézve még rejtélyesebb. Miért emlékezem abszolút pontossággal anyám születésnapi dátumára és szeretett nővéremére csak a hónapra, az évre sem biztonsággal? Családunkban a születésnapok rítusának kialakult protokollja volt. Nem részletezném a főbb pontokat, tény azonban, hogy ez a nap az illető családtag számára az év emlékezetes napja maradt. Igaz, sok volt belőlük saját életemben, de az egyik, bűntudattal összefüggésben, továbbra is éléneken él bennem, míg a múlt évin kívül csak a 90.-re emlékezem, már azért is mert Párizsban ünnepeltük. A többire? Meg az álmokra? Bevallom esetemben ez korfüggetlen. A ……..– ezzel a szóval, fogalommal rendszeresen harcban állok, a nyelvem végén sétál, de sosem jön be azonnal – igen, a cenzúra (talán önmagát is cenzúrázza?), tehát a fránya fajzat megakadályozza (védőfal?), hogy az álmok meséje

a tudatomhoz férkőzzék, és ezzel sok színtől és élménytől lop meg.

Biztosan szorongásoktól is.

—-

Végül egy hipotézisről számolnék be. Az évek gyarapodásával arányosan fogalmazódik meg bennem a kérdés, vajon mi az oka annak, hogy közel százéves lévén még mindig piszkítom, az amúgy sem kristálytiszta levegőt, és Margit Szlobodanka, Bébi nővérem, 55 éves korában hagyott el bennünket. A taxisofőröket, ha csak tehetem, elkápráztatom a könnyedén odavetett 98 évemmel, amire a legváltozatosabb reakciókat provokálom ki. A rendszeresen ismétlődő kérdésük, vajon mi a titok: sportoltam, egészségesen éltem, a genetika? Közlöm velük, hogy 50 éves koromig napi negyven Gitannes-t szívtam, elkötelezett tisztelője voltam és maradtam a viszki névre hallgató skót italnak, háromszor voltam tüdőbajos, néha röplabdáztam, ezzel szemben öt feleséget boldogítottam életem során. De, hogy valamilyen racionális válaszszerűséget fogalmazzak meg számukra, közlöm: az emigrációm harminc éve során inkább mediterrán konyha termékeit fogyasztottam és nem – az imádott – egészségtelen magyart, és bár stresszesen éltem, nem a szocialistának nevezett fajtáját kellett naponta megtapasztalnom. Meggyőződéssel állítom, a szerencse fia vagyok: egész életem során üldözött engem.

A hipotézisről röviden: az emberi faj megalkotta az igazságosság fogalmát, amit az Univerzum nem ismer. Káosz a törvénye. Nem osztom a teremtő narratíváját, bizonyíték hiányában. Az életenergia lenne az a komplex fiziológiai, pszichológiai és kreatív képességek egyvelege, amellyel az Univerzum megajándékozott bennünket, élőlényeket. Ennek elosztása a nyolcmilliárd ma élő testvérünk között, a lehető legigazságtalanabb. Amikor eljön a búcsú ideje, az életenergia a termodinamika második törvénye szerint elhagyja testünket és visszatér a Mega-Akku kifogyhatatlan energiatárába. Az Érosz – Thanatosz örök körfogása, a szüntelen változás ez számunkra, emberekre. Úgy tűnik a szerencsekerék igazságtalanul(?) nagy adagot rótt rám. Halleluja.

PS. Ha tévednék, bocs.

[1] Mr. Magoo a hatvanas évek elején megjelent rajzfilmek csetlő-botló középkorú, vészesen rövidlátó, kopasz öregúr, akinek minifigurája éveken át röhögtetett.

[2] Referencia a Santiago de Compostellába vezető, trendivé vált zarándokútra