A lakbér korrekt, csak a hivatalosan megszabott százalékkal növekszik évente, jómagam meg katonatiszti múltam okán, sohasem másodikán utalom át. Bár nem veszem igénybe, a garázsbérletet, ára mintha beragadott volna a havi elszámolásba, a könyvelő panaszkodik is a fránya applikáció elfuserált algoritmusára, év végére azonban minden megoldódik. Úgy tudom a tulaj a 90-es évi országgyűlési képviselője volt, sikeres bizniszemen, akivel a szerződés aláírásakor találkoztunk, kissé merevnek tűnő, udvarias úriembert ismertem meg. Az időközben felmerülő kisebb-nagyobb javítások költségeit precízen ellenőrzi és szó nélkül rendezi.

Az idén várható 40 + fok perspektívája a klíma – utálom – bevezetését javasoltam, amire villámgyorsan rácuppant, sőt jelezte: ezzel is gyarapodik a lakás értéke. Hatékony menedzserhez híven, néhány nap múltán telefonon jelezte a hóvégi beszerelés dátumát, amit örömteli fogadtatásban részesítettem. A költségek harmadát tőlem várja el, tette hozzá könnyedén, hiszen én élvezem majd a klíma áldásait. A váratlan hír elnémított, majd elnyögtem valamit. Nem értettem, az összeg nem horribilis, részesedésem sem vág a földhöz. Mi motiválta a protokollváltást?

Emlék ugrik be. Dakar utcáin hemzsegnek az turistaüldöző árusok színes portékájukkal kézben vagy a hátukon és addig kísérnek, táncolnak körülötted, amíg nem állsz meg, mert végül nem tehetsz mást. Ekkor indul az egyfelvonásos: az alku kulturálisan kötelező fázisa. Ecseteléséhez nem rendelkezem adekvát írói képességgel, higgyék el, izgalmas és fél óráig is eltarthat. Mielőtt az árus odaadná a kütyüt, hallod a rituális mondatot: „un euro cadeau”, vagyis 1 € ajándék! Most már nem a pénzről, az önbecsülésről van szó. Igaz, az eredeti ár feléért adta oda, ilyen az üzlet, de valamilyen szimbolikus nyereség nélkül nem nézhet saját szemébe.