130 éve "veszélyesek"
– A MAJDNEM ELFELEDETT NAGYBÁNYAI ISKOLA –
♦ VILLÁSEK RÓBERT | MŰVÉSZET
Amikor 1896 tavaszán egy maroknyi, az akadémizmus szárazságából kiábrándult fiatal festő leszállt a vonatról Nagybányán, aligha sejtették, hogy a magyar művészettörténelem legfontosabb fejezetét kezdik el megírni. Akkor és ott nem egyszerűen egy festőtelep jött létre, hanem egy olyan művészeti robbanás, amelynek erejét máig sem mértük fel pontosan. Százharminc év telt el azóta – és miközben Európa művészeti központjairól könyvtárakat írunk tele, hajlamosak vagyunk saját legnagyobb teljesítményünket ennyivel elintézni: „volt egyszer egy Nagybányai Iskola”.
Pedig ez nem iskola volt. Ez egy rendszer elleni támadás: szabadságharc.
A történet középpontjában Hollósy Simon állt. Tanítványai „Öreg”-nek hívtak – miközben mindössze harminckilenc éves volt. A szellemi tekintélye miatt lett „öreg”. Ugyanis azzal a szellemi tőkével érkezett, amit híres müncheni magániskolájában halmozott fel: európai horizontot hozott a fülledt hazai légkörbe. Nem technikát tanított, hanem látást. És ezzel együtt egy olyan attitűdöt, amely alapjaiban kérdőjelezte meg az akadémiai festészet létjogosultságát. „Sosem szabad bedőlnünk a pillanatnyi ízlésnek, és a nagyobb haszonért cserébe feláldozni az igazi művészetet.” – Ez a mondata nem esztétikai álláspont volt, hanem hadüzenet.
Amikor Hollósy és tanítványai – Ferenczy Károly, Thorma János, Réti István, Iványi-Grünwald Béla – megérkeztek Nagybányára, egy fiatal, anyagilag bizonytalan, de szellemileg radikális közösséget alkottak. Nem volt pénzük. Nem volt intézményi hátterük. Nem voltak kapcsolataik Budapesten. Csak szabadságuk.
És egy bányaváros, amely – részben Réti István és Thorma János helyi kötődéseinek, részben a művészetpártoló városvezetésnek és Gellért Endre polgármesternek köszönhetően – műtermeket, szállást és működési feltételeket biztosított. Ez volt a magyar művészettörténet egyik első és legsikeresebb önkormányzati kulturális szponzorációja. Ritka történelmi pillanat: a periféria központtá vált.
A körülmények azonban kemények voltak. A legtöbb festőtanonc szegény volt, helyi családok adtak nekik kosztot és szállást, nem volt pénzük modellekre. A képeken látható alakok – bányászok, helyi roma közösségek tagjai, gyerekek – gyakran órákon át ültek mozdulatlanul, aprópénzért vagy egy tál ételért. A nagybányai festészet nemcsak esztétikai, – társadalmi teljesítmény is: egy olyan világ képei, amely maga is része volt a létrejöttüknek – ettől annyira hitelesek. A hely később szinte ideálisnak bizonyult a művészek és a város számára is, ahol fellendültek a vendéglátóhelyek a későbbiekben megjelenő művészetkedvelő turisták és a tehetősebb művészek miatt is, ezért évről-évre visszatértek ide tavasztól őszig.
A budapesti bemutatkozás idején a reakció nem késett. Az indulás intézményi bojkott volt, nem diadalmenet. A kor művészeti életét meghatározó alakok – a konzervatív kritikát irányító Keleti Gusztáv, vagy az ünnepelt Benczúr Gyula és Lotz Károly – mögött ott állt az egész intézményrendszer. A Műcsarnok zsűrije több nagybányai művet visszautasított, másokat „befejezetlen vázlatként” minősített és ha nehezen is, de befogadott alkotásokat mintegy adminisztratív szabotázsként – a legkisebb, legsötétebb termekbe, túl magasra vagy túl alacsonyra akasztották, hogy a látogatók elsétáljanak mellettük. A korabeli sajtó egy része gúnyosan „napfoltfestőknek” nevezte őket, másutt arról írtak, hogy „a rajz tudatlanságát emelik programmá”. Nem egy kritika szerint ezek a képek „nem művek, hanem félkész benyomások”. Nem azért gyűlölték, mert rossznak tartották őket, hanem mert veszélyesnek. A nagybányai festészet ugyanis nemcsak stílust váltott – hatalmat vont el. Ezért nem jutottak be könnyen a hivatalos kiállításokra. Ezért kellett alternatív fórumokat keresniük és ezért vált számukra a Nemzeti Szalon kulcsfontosságú színtérré.
1987-ben a kollektív kiállításuk Budapesten átütő sikerrel zárult. A kritika el volt ragadtatva a képekből áradó frissességtől, a tehetős pesti nagypolgári gyűjtők pedig elkezdték megvásárolni a festményeket. Amikor aztán Ferenczy képei díjakat nyertek Párizsban és Münchenben, az akadémia – amely korábban elutasította őket – kénytelen volt kapitulálni és elfogadni azt, amit addig tagadott. Ezek után a nagybányai plein air stílus hivatalosan is a magyar nemzeti művészet csúcsa lett.
A legnagyobb törés azonban belülről és nem kívülről jött. 1901-ben Hollósy kivált. Zseniális pedagógus volt, de végtelenül impulzív, bohém és szervezésre alkalmatlan. Nem egyetlen botrány vagy sértés miatt – bár a feszültségek erősek voltak és állítólag egy pofon is megpecsételte a sorsát –, inkább mert két világ már nem tudott együtt létezni. Hollósy a folyamatos lázadást képviselte, laza, hierarchia nélküli művésztársaságot akart. A rendszerrel szembeni örök ellenállást. Ferenczy, Iványi-Grünwald, Réti és Thorma viszont felismerték, hogy ami létrejött, azt fenn kell tartani – állandó iskolát, fix tanárokat, szabályzatot és struktúrákat akartak. Hollósy úgy érezte, saját gyermeke növi ki és a többiek (különösen Ferenczy dominanciája) háttérbe szorítják az ő tekintélyét, így Técsőre ment, ott folytatta a „korrigálást”, immár kevesebb létszámú diákkal. A „tűz” kivált. Nagybánya pedig rendszerré emelkedett.
1902-től a szabadiskola olyan művészeti központtá nőtte ki magát, amelynek méreteit ma alig tudjuk elképzelni. Voltak nyarak, amikor több mint kétszáz növendék dolgozott egyszerre a telepen. Ez nemcsak Magyarországon volt példátlan. Európai léptékkel is kivételes. A fiatal festők nem a diplomáért jöttek – inkább a mesterekért. És ami itt történt, az valóban grandiózus volt: Európa számos országából érkeztek ide növendékek, de még az Egyesült Államokból és Japánból is. Sajnos alapos feljegyzések és dokumentumok nem maradtak fenn ezekből az időkből, így pontos létszámot lehetetlen meghatározni. Mindez egy bányavárosban, Magyarországon.
Közel negyven éven át ez volt a magyar festészet központja. Innen indult szinte minden jelentős irány. És mégis: a történet egyik legnagyobb paradoxona, hogy a nagybányaiakat végül nem legyőzték, inkább befogadták. Ebben kulcsszerepet játszott Szinyei Merse Pál és Lyka Károly.
A történet azonban nem zárült le diadallal. 1906-ban, a Párizsból hazatérő Czóbel Béla, Perlrott-Csaba Vilmos és Galimberti Sándor nyomán feltűnő „neósok” megjelenése újabb belső konfliktusokat hozott. A radikális modernizmus, a tiszta színek és torzított formák világa sokkolta az alapítókat. A tegnap lázadói hirtelen konzervatívvá váltak. Nagybánya önmagával került vitába és 1910-re a szakadás elkerülhetetlenné vált.
A történelem pedig közben végezte a maga munkáját.
Az első világháború, a Monarchia szétesése, majd az impériumváltás után Nagybánya már nem ugyanabban a kulturális térben létezett. Román fennhatóság alatt, kisebbségi sorsban kellett megküzdeni a puszta túlélésért. Mégis fennmaradt – egészen addig, amíg a klasszikus nagybányai generáció el nem tűnt. 1937-et, az utolsó alapító, Thorma János halálát ezért tekintjük határnak: ekkorra a folytonosság megszakadt, a szellemi mag szétesett és a modernizmus új irányai végleg átrendezték a művészeti mezőt és aztán a második világháború ezt végérvényesen lezárta. A román hatóságoknak is nagy szerepük volt ebben: radikálisan átszervezték az iskola struktúráját, megszüntették a hagyományos, önálló jogállású művésztelepi formát és megpróbálták román nemzeti irányba fordítani.
A hagyomány azonban nem tűnt el. Szétterjedt. Megjelent más művésztelepekben és közösségekben: Szentendrén, Hódmezővásárhelyen, Kecskeméten, vagy éppen Kárpátalján. De ezek már nem tudtak ugyanazzá válni. A nagybányai pillanat egyszeri volt. Bár a mai napig rendeznek itt művésztelepeket és fogadnak hazai és nemzetközi művészeket, ez már nem az, ami az „aranykorban” volt.
A hazai műtárgypiacon a 90-es és a kétezres évek elején hosszú reneszánsza volt a Nagybányai Iskolának. Sok kisebb művész értékelődött fel, a plein air és a realista festészet valódi figyelmet kapott. Majd a piac átalakult és egyre inkább a háború utáni avantgárd kezdett dominálni — és a figyelem lassan, szinte észrevétlenül fordult el attól, ami addig értéket képviselt.
Ma több külföldi kiállítás ünnepli a nagybányai iskola 130. évfordulóját. Párizsban Ferenczy Károly retrospektíve nyílt a Petit Palais-ban, Máramarosszigeten pedig Hollósy kiállítása látható. A világ tehát értékeli — csak mi magunk fordítunk egyre kevesebb figyelmet arra, ami a miénk. Pedig ahogy az olaszok büszkék a reneszánszukra, úgy a franciák büszkék az impresszionistáikra. Monet és Renoir neve nemzeti identitás, turisztikai mágnes, a kollektív büszkeség alapköve Franciaországban. Nálunk Ferenczy, Hollósy vagy Thorma inkább csak unalmas tananyag a művészettörténeti tankönyvek margóján.
És itt legfájóbb a kérdés: hogy lehet az, hogy egy ilyen óriási művészeti mozgalomról ma már alig beszélünk? Miért értékeljük le a plein air festészetet, miközben pontosan tudjuk, hogy mennyivel nagyobb fizikai és szellemi teljesítmény, mint egy kontrollált műtermi munka? Miért tekintjük „régi dolognak” azt, ami valójában a magyar művészet egyik legnagyobb újítása volt — és amely sosem fog igazán kimenni a divatból?
Ha őszinték akarunk lenni, ki kell mondani: mi vagyunk a probléma. Az, hogy könnyebben igazodunk a külföldről importált, múlékony trendekhez, mint hogy megértsük a saját hagyományunkat. Hogy a „kortárs” és a „konceptuális” címke fontosabb lett, mint a látás minősége.
Pedig Hollósy mondata ma talán jelentősebb, mint valaha: „Sosem szabad bedőlnünk a pillanatnyi ízlésnek…”
Kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy volt egy Nagybányája. Közel negyven éven át ez a bányaváros volt a magyar művészeti szellem origója. Nem divathullám volt — kulturális gigász, szellemi értelemben vett brutalista emlékmű: monumentális, sziklaszilárd és megkerülhetetlen. Olyan mozgalom, amelynek látásmódját évtizedeken át mindenki követte, aki ecsetet fogott a kezébe Közép-Európában.
Nagybánya nem a múlt egy darabkája. Sokkal inkább a mérce. Amíg nem emeljük be ezt az örökséget a mindennapi nemzeti büszkeségünk legközepébe — addig nemcsak a múltunkat halványítjuk el. Félő, hogy azt a képességünket is elveszítjük, hogy a jelenben felismerjük: mi a valódi, világra szóló teljesítmény
írásaim
♦ VILLÁSEK RÓBERT