Olaus Magnus és a 16. századi Velence

A térkép készítője, Olaus Magnus nevéhez a kora újkori skandináv világ egyik legfontosabb leírása fűződik. Aztán viszonylag gyorsan el is felejtettem, hogy aztán évekkel később, egyre jobban elhatalmasodó térképmániám akuttá válásakor újra találkozzak vele. Olaus Magnus készítette ugyanis az egyik legelső, de mindenképp legaprólékosabb és legszebb Észak-Európa-ábrázolást, az úgynevezett Carta Marinát. Igen, azt, amiről az Izlandot ábrázoló rész kedvenc térképeim közé került.

Olaus Magnus személyes sorsában egyébként ott sűrűsödik a XVI. század első fele, a reformáció és ellenreformáció, a Vasák (mármint nem én, hanem a svéd dinasztia) felemelkedésének minden örvénylő kavargása. Ez az a viharos időszak, amikor keresztény – vagy keresztyén? – dogmatikák és ideológiák másfél évtized leforgása alatt államvallássá tudtak növekedni. Ennek a kavargó időszaknak lett áldozata és egyben pürroszi győztese Olaus Magnus.

Olaus Magnus egyházi-politikai karrierje iszonyat szórakoztató káosz, ezt most nem részletezem, a lényeg, hogy előbb magas rangú diplomataként, majd az általa támogatott I. Gusztáv kegyeiből kiesve ott ragadt száműzetésben Itáliában. Itt aztán azzal a szomorú ténnyel kellett szembesülnie, hogy a reneszánsz csúcsán túljutó, önmaga kulturális dicsőségétől végképp elaléló, manierizmusba fulladó Itáliában – köztünk szólva – lófaszt se tudnak a skandináv országokról. A pápai állam éppen őrült tempóban próbálta kisajátítani és politikai nagytőkévé alakítani az antik Róma örökségét „az északi barbársággal” szemben, és ebben végtelenül lojális támogatóra lelt az antikvitásért ájultan rajongó „humanista” reneszánszban. Itália, saját belső ellentéteit dialektikusan meghaladva ennek megfelelően egységesen és mélységesen lenézett minden „perifériát”, különösen akkor, hogyha ezek a „perifériák” még éppen el is szakadtak ideológia fennhatósága alól, mint ahogy az mondjuk a rohamos tempóban evangelizáló Svédországgal is történt.

A legjobban erről természetesen – mint mindenről – a minden lében kanál, szószátyár Vasari árulkodik, aki az antikvitás bűvöletében elképesztő mértékben nézte le a gótikát, egészen pontosan bármilyen „északi” művészetet (az egy szem Németalföld kivételével). Vasari számára az „északi”, „germán”, „gótikus” szavak (nem emlékszem pontosan, de a „gótikus” kifejezést mintha talán ő használta volna először, rém pejoratív értelemben) kifejezetten szitokszónak, az ormótlan barbárság jelzőinek számítottak – amennyiben tagadták a klasszikus antik művészet építészeti arányrendszerét.

Olaus Magnust egyébként annyira dühítette a reneszánsz-manierista Itália gótika-képe, hogy a Carta marinát kifejezetten „az én gótikus térképemnek” nevezte, mintegy provokatívan visszakövetelve a „gótikus” kifejezés pozitív jelentéstartalmát.

Az itáliai – és mediterrán – kulturális és politikai önteltségről legjobban a korabeli térképek árulkodtak. Kis túlzással, de a Skandináv-félszigetnek, Skóciának, Írországnak vagy Izlandnak lényegében nem létezett semmiféle térképi ábrázolása. Jobb esetben elnagyolt vonalak, rosszabb esetben pedig furán megrajzolt jegesmedvékkel kitöltött fehér foltok voltak a helyükön a korabeli térképeken. Pedig ezek ebben az időszakban már páratlan, mai részletességgel ábrázolták a Földközi-tenger partvidékét. És, alig három évtizeddel Kolumbusz útja után, már Észak- és Dél-Amerika keleti partvidékéről is pontosabb ismeretei voltak a mediterrán hajósoknak, mint Skandináviáról.

Nem különösebben nehéz elképzelni egyébként, hogy milyen kultúrsokként élhette meg Olaus Magnust Velencét, amely ekkor, az 1530-as évek második felében már kezdett derékig merülni a Géniuszok Vetélkedésébe, azaz Tiziano, Tintoretto és Veronese zseniális, ugyanakkor öntelten nárcisztikus, fél évszázadon át folyó küzdelmébe a kulturális dominanciáért és a társadalmi reprezentáció uralásáért. És amellett, hogy a (túl)érett reneszánsz egyik központja volt, a korabeli térképészet fővárosának is számított.

A Carta marina

A Carta marina térképtörténeti szempontból is nagyon különleges térkép egyébként. Mint neve is utal rá, elméletileg tengeri, hajózási térképnek készült, ahogy, ha jobban megnézzük a teljes térképet (de az izlandi részlet is árulkodik arról), kiderül: ez a térkép bizony a legkevésbé sem tengeri. Persze rajta vannak még a hagyományos középkori tengerészeti térképei, a portolánok jellegzetes irányvonalai és égtájrózsái, de az pontosan látszik, hogy Olaus Magnust már egyáltalán nem érdekelték a partvidékek, még kevésbé a hajózás. Sokkal inkább a szárazföldek és az azokon zajló élet anekdotikus bemutatása.

Persze jó kérdés, hogy akkor miért hívják Carta marinának. Élek a gyanúperrel, hogy ennek korabeli marketing-okai voltak. Egy ilyen térkép elkészítése elképesztően költséges vállalkozás volt. Kereslet a XVI. századi Velencében kétfajta térképre volt: a hasznosítható hajózási térképekre, illetve a városállam dicsőségét hirdető hatalmas, aprólékos perspektivikus várostérképekre, amelyekből aztán Canaletto csodálatos műfaja, a veduta kifejlődött. Minden más gazdaságilag nehezen megtérülő, kockázatos vállalkozásnak számított. Olaus Magnus is az egyik leggazdagabb velencei család, a Querinik egyik pátriárka tagjának, egyben bőkezű mecénásának ajánlotta térképét.

Ugyanis Olaus Magnusnak a legkevésbé sem az volt a célja, hogy tengeri térképeket készítsen. Neki elsősorban az fájt, hogy a rátarti velenceiek semmit sem tudnak Skandináviáról, az ott élő népekről, és azok életvilágáról. Éppen ezért zsúfolta tele anekdotikus ábrázolásokkal az egész térképet – és éppen ettől vált a Carta marina nemcsak mai, hanem úgy általában, mindenkori kedvenc térképemmé.

Egészen fantasztikus, az apró, pici, anekdotikus részletek áradó gazdagsága, amely a Carta marinán betölti a szárazföldi területeket. Sokan azt mondják, Olaus Magnus még magát is rárajzolta a térképre, ahogy nagy hótalpakon átkel a skandináv hegyeken, Svédországból Norvégiába. De mondjuk ezen a Izland-részleten is látszik, hogy milyen fantasztikus részletességgel ábrázolta a mindennapi életet. (Olaus Magnus egyébként telerakta a tengereket is elképesztő állat-szörnyekkel, amelyek aztán iszonyú népszerűek lettek és lényegében évszázadokra meghatározták az európaiak gondolkodását a tengeri élővilágról.)

Izland és a vulkánok

Izlanddal manapság tele vannak a hírek… ez a térkép is pont erről jutott eszembe. Ez a távoli sziget valahogy úgy él egyébként a magunkfajta elnyomorodott közép-európaiak fejében, mint valami idilli, paradicsomi hely, ahol az emberek némileg küszködve, de tökéletes, mély és dialektikus viszonyban élnek a természettel. Ezt a képet zseniálisan építgeti az izlandi turisztikai hivatal és magával ragadóan bájos kampányai.

Igazából Izland az egyik legélhetetlenebb terület a Földön. Számomra valahogy mindig az emberiség öngyilkos hajlamát bizonyította az, hogy a leghihetetlenebb és legkockázatosabb helyeken tudunk elképesztő méretű telepeket létesíteni, lásd például a szinte a Szent András-árokban elhelyezkedő Los Angelest és San Franciscót, vagy gondolj a Tűzgyűrűre: Japánra, Indonéziára.

És hát persze Izlandra. Izland – túlzás nélkül állítható – geológiai értelemben a Föld legkockázatosabb helye. (Amint azt egyébként szinte nap mint nap bizonyítja is.) Maga a sziget(csoport) létezése is anakronizmus. Ez az a hely, ahol a szó szoros értelmében ketté nyílik a bolygó felszínét vékony hártyaként borító, elképesztően sérülékeny litoszféra. Az Atlanti-óceáni-hátságnak a tenger felszíne fölé szinte véletlenül kitüremkedő része.

Az, hogy a kockázatos, az nem kifejezés. A szigetet sújtotta, geológiai mércével mérve nem is olyan rég, alig 250 éve az emberiség egyik legnagyobb vulkáni katasztrófája, a Laki-kitörés, amely, és amelynek következményei az izlandi lakosság negyedét kiirtották. Harminc évvel korábban Voltaire nagy sokkja, a lisszaboni földrengés kispályás zsebhoki volt csupán a Lakihoz képest.

Izland és izlandi kultúra legalább annyira nincs vulkánok nélkül, mint mondjuk magyar kultúra a Duna vagy a Alföld nélkül. Sőt, sokkal inkább nincs. Magyar regényt még el tudunk képzelni végtelen róna híján, de az az izlandi regény, amelyben nem szerepel legalább egy vulkán, méghozzá valami mélyebb jelentéssel – ez értelmezhetetlen.

Vulkán-mitológia

Nem véletlen, ha már Voigt Vilmos megbuktatott, hogy az óskandináv mitológia izlandi eredetű forrásaiban oly erős Midgard, az ég és az alvilág között vékony hártyaként feszülő, törékeny emberi világ képzete. Leheletfinom bioszféra, a jég és a tűz közé szorítva.

Már a Völuspában, ebben az eszelős, véres óizlandi LSD-tripben ott fortyog a vulkán, és külön irodalma van annak, hogy az Eddákban hogyan jelenik meg a vulkanizmus – ez az irodalomkedvelő geológusok és a geológiakedvelő kultúrtörténészek kedvenc terepe: „Feketül a nap fénye / a föld tengerbe tűnik / fogynak az égről / az égő csillagok / tombolnak párák / tüzek poklaként / forróság fojtja / fönn a magasságot”, mondja tempós magyarsággal Tandori Dezső, és ebben a kivételes esetben nem is tér el különösebben az eredetitől.

Olaus Magnus Izland-térképének közepén is ott terpeszkedik három vulkán. Ami még érdekesebb, hogy az ő aprólékos rajza azzal riogatja a derék velenceieket, hogy itt, a vulkánok lábánál nincs más, csak „CHAOS”, ami magyarul sem jelent mást, mint azt, hogy: káosz. Könnyen gondolhatnánk azt, hogy ez a káosz valójában a fortyogó láva, a formát vesztett világ szimbóluma. Imádnivaló a cartogra-filológusok aprólékos kutatása, amivel kibányászták a forrásokből, hogy ez a „CHAOS” voltaképpen a végtelenül kevés korábbi Izland-térképen ugyanitt, a vulkánok lábainál szereplő „thurs” szó többszörösen elferdült változata. A „thurs” pedig az óskandináv mitológia óriásainak, jötunnjainak – egyébként a Völuspában is feltűnő – különösen rohadék, romboló alfaja.

Többek között ezért is kedvenc térképem: imádom, ahogy Olaus Magnus fejében összecsúsznak az északi mítoszok pusztító óriásai a görög-római hagyomány Chaos-ával (vagy csak elegáns kulturális transzfer a könnyebb érthetőség kedvéért?)

Ebből is látszik, hogy – bár sosem járt Izlandon – Olaus Magnus remek forrásokból dolgozott. Elrugaszkodott víziói aprólékos megfigyelésekkel váltakoznak: a pontosan azonosítható, ma is ezt a nevet viselő Hekla vulkán nyugati oldalán egy folyó hömpölyög az óceánba, melyen az „ignis cobures aqua”, azaz „tűzzel borított víz” kifejezés szerepel. Az izlandi típusú, tehát a szétváló, divergens kőzetlemezek között feltörő, szép magyar szóval „iniciális” vulkanizmus jellegzetességei ezek a lassú, de megállíthatatlan, mindent bekebelező lávafolyások.

Amikről az egész az eszembe jutott, ezek a mostani, elképesztően látványos Reykjanes-kitörések is ilyen, összetéveszthetetlen, hosszú árkokból, szétnyíló repedésekből felbugyogó ömlések. (Ennek ellentéte az a fajta, pusztítóan eruptív vulkanizmus, amely az alábukó kőzetlemezek zónáiban születik, és amelyet érdekes módon éppen Itália meg a mediterrán világ mitológiájára volt óriási hatással.)

Egész Izland ilyen hatalmas lávafolyamok által évezredek alatt szétterített hatalmas bazaltpárnákból áll, amelyek felszínén aztán vékony, de a gazdag ásványianyag-tartalom miatt meglepően termékeny földréteget mállaszt a jég és a szüntelen szél. Többek között ez is a magyarázata annak, hogy mi okuk volt az embereknek letelepedni ezen a vidéken. Itt,

Már csak annyit említek meg, hogy Olaus Magnus térképe a maga képregényszerű anekdotizmusával akkora sikert aratott, hogy másfél évtizedre rá könyvet is írt belőle. Egyfajta korai bédekker lett ez, ráadásul a korai bédekkerek legszórakoztatóbbika. A térkép vidám ábrázolásait képeskönyvszerű könyvillusztrációkká formálta, és rövid, egy-két oldalas kis színes novellácskákba és tárcákba öntötte mindazt, amit a skandináv világról tudott. Itália sokáig, szinte egy évszázadon át jóformán kizárólag ebből a könyvecskéből tájékozódott arról, hogy mi is a helyzet az Északi- és Balti-tengeren túl.