látlak a tükörben lakheszisz
ELSŐ KÖNYV: JULI
♦ LOVASSY G. | REGÉYNRÉSZLET
A szürkületben nem látszottak a körvonalak. Amikor elhagyta a vasútállomás lerobbant váróját arra gondolt, vajon mi várja otthon? Az idő pont olyan volt, amilyen a hangulata. Szürke, homályos, csak a kivehetetlen árnyak voltak biztosak. Azon kívül nincs semmi. Fogalma sem volt mit is keres itt tulajdonképpen. Minek jött ide, ahonnan az épeszű ember csak menekül. Ahogy menekült ő is, néhány éve. De hát gyerek volt. Nem is értette mit miért csinál. Csak az ösztönei vezették, hogy a fővárosban biztosan minden sokkal egyszerűbb. Lesz majd munka meg folyó víz, meg közért, ahol mindent lehet kapni, ahol majd lesz párizsi, meg kifli amikor csak akarja, és nem kell másnap reggelig várni, ha délután négykor akar összekapart kis pénzéből nyomorult zsömlét venni. Meg biztosan lesz olyan WC, ahol nem kell látnia a család összes szennyét, ha véletlenül megfordul amikor végzett. Hát végül is ezek tényleg voltak a fővárosban – meg sok minden más is, amire most nem szívesen gondolt, de mégis el kellett, hogy mosolyodjon rajta. Alig telt el pár év, alig lett idősebb – még most sem felnőtt, és mégis mennyi minden változott a fejében.
Fotó: Csikós Attila
Több kérdés került bele, és csak nagyon-nagyon kevés válasz. Nem lett okosabb. Ezen kellett mosolyognia. Valami furcsa szűrt napfény próbált áttörni a februári délutánon, egészen megmelengette a lelkét, olyan volt, mint valami jel. Hogy minden rendben lesz, valaki figyel rá. Az a pici napfény árnyékot vetett a vékony betonjárdán, a cipők apró koppanásai pedig adták a jelenéshez a ritmust. Árnyéka vékony volt, és magas. Pedig ő nem volt igazán vékony. De jólesően vette tudomásul, hogy az árnyéka is csinos, ahogy ő is csinos, azt mondják. Még egy darabig. Ezen is elmosolyodott – ha tudná a falu, hát nem dicsérne meg a plébános az biztos. A napfény csíkja eltűnt, eltűnt az árnyék, eltűnt a mosoly is belőle ahogy befordult a falu egyik legzűrösebb utcájába. Ahol az otthon volt, és még mindig nem tudta mi fog történni amikor belép az ajtón. Ettől újra elbizonytalanodott, de már mindegy volt. Megállt az összetákolt fa kerítés előtt és nem bírta lenyomni a kilincset. Csak állt és nézte a kis házból kiszűrődő fényeket. Mintha látta volna anyja apró alakját amint valamit pakol a kredencben, de a függöny nem hagyta, hogy biztos legyen a pillanatban. Csak állt ott mégis, és olyan élénket hasított belé az emlék, hogy szinte hallotta a gyerek sikolyokat, ahogy rohannak a kerti WC-be, anyjuk csak kergeti őket befelé, hogy apjuk ne találja meg őket, ha végre hazaért. Tudták, hogy már befordult a sarkon, hallották ahogy nótázik. Szép, mély – érces férfihangon – „elment a rózsám, itt hagyta a szívem” – tudták, hogy baj van. Tudták, hogy apjuk megint túl sok időt töltött Etánál a kocsmába és keveset a tetőn. Apjuk csak így hívta, ha dolgozott nagy ritkán – „megyek a tetőre”. Ács volt. Nagyon jó ács. Precíz, pontos, amíg dolgozott sosem ivott – értette a fát, értette a dolgát. Imádták érte a faluban. Na persze nem lehetett nem imádni. Az egyetlen ács volt, és mivel húzta a lábát, egyre ritkábban ment a tetőre. Megnyerő, alázatos modorú, mosolygós égszínkék szemmel. Józanul ő volt a világ legkedvesebb embere. Folyton érezni lehetett rajta a frissen vágott fa szagát, az enyv ragadós illatát. Kár, hogy egyre ritkábban és ritkábban volt józan. Ki tudja mi mikor történt, csak megtörtént. Már nem volt mosolygós a szeme, már nem volt jó az illata. Már csak a nótái voltak, és az az agresszív düh, ami az arca összes nevetős ráncát valami démoni torz álarccá változtatta. És akkor ők futottak. Hol a kerti budiba, hol a padlásra, hol rokonokhoz. Mind a négyen rohantak amerre láttak. Anyjuk, a kicsi – törékeny jobb sorsra érdemes anyjuk – meg csak próbálta túlélni az estét. Valahogy ágyba ráncigálni az öreget, és kibírni reggelig. A pofonok sajogtak az arcán, a háta fájt ahogy apjuk valamit hozzávágott, és nem érezte a térdeit sem, annyit térdepelt már előtte. De mint a falusi asszonyok általában nem tehetett semmit. Még szájára venné a falu. A négy gyereknek meg enni kell adni. Jó ember ez, nyugtatta magát, jó ember ez. Most is itt a kapu előtt tisztán hallja: „jó ember ez”.
Benyitott. Az udvaron sötét. Jószág itt már jó ideje nem volt. Nem volt rá pénz. Kutya sem, Betyár rég elment – azt mondják megőrült. Kuvasz volt, ez lett a sorsa. Le kellett lőni. Néhány kóbor macska persze bejárt, azok hová nem járnak be, de mivel tőlük nem volt mit ellopni, se vaj se tejföl, nem maradtak sokáig.
Még halványan azért emlékezett a másik házra. Fehér, nagy – szép vörös cseréppel a tetején. Mindig szappan illat áradt a helyiségekben. Azóta is, ha megérzi azt az orrfacsaró illatot a tisztaság jut eszébe. Sok piros virág, sok kék függöny, valahogy minden piros fehér és kék. Sosem volt csend. Betyár ugatott, a sok tyúk mondta a magáét, hallani lehetett ahogy Sógor a malac jóllakottan röfög. Ott a szomszédokkal is jóban voltak. Átjártak a gyerekek, anya pogácsát vitt amikor sütött, apáék kártyáztak, és mindig sütött a nap. Nem emlékezett, hogy volt-e ott tél, vagy ősz. Mindig sütött a nap. Jó volt rá emlékezni. Jó volt érezni, hogy vannak jó emlékei. Jó.
Mielőtt benyitott a házba, még hátranézett. Nem látott sokat. A másik viskó az utca túloldalán sötétlett, a cigányok, akik lakták, biztos még járják a falut. Ők az ószeresek. Az is csak egy munka. Aztán csak lenyomta a kilincset.
Amikor belépett megcsapta az olcsó cefre szaga. Nem az anyja állt a kredencnél, hanem az apja. Egy görbe öregember. A szeme csipás és zavarodott. Meggyőződése volt, hogy meg sem ismerte. Apa – Juli vagyok. Akkor az öreg szemében egy pillanatra láng gyúlt, „kis tollusom” ennyit mondott, és fogatlan száját torz mosolyra húzta. Csak állt az ajtóban és nem tudta mit tegyen, mit mondjon. Anya hol van? Kérdezte végül. Apja csak intett a fejével az egy szem szoba felé.
Az ajtóból, ahol még mindig állt, rálátott az ablak elé tolt ágyra. A nem épp tiszta ágyneműben felsejlettek egy ember körvonalai. Nem látta az arcát, de nyilván az anyja volt. Hangosan szuszogva aludt. Pontosan tudta, ez a szuszogás nem jóízű álmot jelez. Ájult a bortól. Még csak 7 óra lehetett, de az anyja már kiütötte magát. Hát – legalább most már tudta nagyjából mire számíthat.
Letetette a csomagját a döngölt padlóra, nem érdekelte, hogy koszos lesz a szatyor, már mindegy volt, 300km után a vonaton, már a szatyornak is mindegy. Leült a padra az étkező asztal mellé és várt. Nem igazán tudta mire. Apja még mindig a kredencben kutakodott, gondolta egyszer csak megtalálja, amit keres. Figyelte az öreg hátát ahogy görnyed, amikor az alsó szekrényben kotorászik, aztán tulajdonképpen teljesen váratlanul felemelkedik és a vitrinben kezd el keresgélni. Aztán vissza – aztán megint fel. Azok a furcsa madár alakú eszközök jutottak eszébe, amit fizika órán mutatott nekik a tanár. Amik mintha innának. Maguktól. Le-föl. Most sem tudta a fizika melyik törvényét kellett volna látnia bennük, és már nem is érdekelte, sosem szerette úgy a fizikát, mint a kémiát. Most pedig az emlékük is pusztán egy gyors képbe sűrült, amire apja mozgása emlékeztette őt.
Az öreg hátán is lehetett látni a lassan előszivárgó dühöt. Annyira kereste azt a valamit, ezért az, hogy nem találta, abban pillanatban a világ legnagyobb problémáját jelentette. Ismerte apja dühét. Túl jól ismerte. Abban bízott, hogy már nem 10 éves, meg tudja magát védeni. Amikor idáig eljutott – szinte észrevétlen hirtelenséggel robbant fel minden. Apja a kályhára odatett zománc kancsót gyors mozdulattal lesodorta, üvöltve rontva neki a szobaajtónak, és előrenyújtott karral markolt bele alvó anyja hajába, és rángatta ki az ágyból végig a koszos padlón, ki a konyhába. Anyja épp, hogy csak magánál volt, még sikítani is elfelejtett vélhetően a meglepetéstől. Észre sem vette őt, ahogy felugrik, a földre tett szatyorba megbotlik és mellé esik a földre a konyha közepén. Apja azonnal ütötte, vágta, rúgta az öregasszonyt a földön, és üvöltve követelte, hogy azonnal mondja meg hol van a pénze! Nem gondolkodott, csak próbálta valahogy elkapni az öreg lábát, hogy legalább a rugdosást abba hagyja. Megszűnt az idő – csak a csatazaj hallatszott valahonnan messziről – már nem érzett semmit, csak a jól ismert ösztönök dolgoztak megint. Ahogy az öreg lábát el tudta kapni az egyik lendítésnél, a másik lába megcsúszott és hanyatt elterül a szoba és a konyha találkozásánál. Beverhette a fejét, mert nem mozdult. Lassan feltápászkodott, négykézláb odament az apja testéhez, érezte a lehelettét. Szóval él. Azzal megfordul ahogy tudott a szűk helyen – nem volt kedve lábra állni, úgy ahogy volt négykézláb visszakúszott az anyja összegömbölyödött testéhez. Amikor látta, hogy ő is lélegzik, végre felült, hátát az asztal lábának támasztotta, lehunyta a szemét és sóhajtott egy óriásit. Nem tudta meddig ült ott, de végül összeszedte magát, amikor kinyitotta a szemét az első, amit meglátott anyja szúrós kimondhatatlanul kék – összehúzott tekintete volt. Szinte sziszegte, miközben továbbra is magzati pózban feküdt a földön
– „Minek jöttél ide, mit keresel itt”?
Csak annyit tudott kinyögni, szervusz anya. Aztán lassan felkelt. A zománckancsót letette az egyik hokedlire, víz egy csepp sem volt benne, hirtelen beléhasított a tudat, hogy ebben a házban nincs vezetékes víz, bizony ennyi volt, reggelig itt nem lesz fürdés, pedig nagyon lemosta volna magáról már a vonat szagát.
Ahogy felkelt, anyja is felült, de felállni segíteni kellett neki. Nem csak a pofonoktól volt bizonytalan a járásra. Aztán az asszony leült az asztalhoz, és töltött magának a palackból a koszos pohárba. Miután az első jótékony kortyot lenyelte, egy árnyalatnyival sem kedvesebben újra megkérdezte:
– „Mit keresel itt”?
– Gondoltam, meglátogatom a szüleimet.
Anyja kásásan felnevetett.
– Hehh… ugyan már – kit akarsz átejteni te szerencsétlen egyikőtök sem nyitja ránk az ajtót. Csak úgy…
Akkor hirtelen nyögést hallottak a szoba felől – odakapták a fejüket, mindkettőjük szemében félelem volt. Nagyon hasonlított akkor az a két szempár egymásra. Apja feltápászkodott, és mintha az előbbi események meg sem történtek volna, odavánszorgott az anyja mellé a padra. Ő is töltött, de nem szólt egy szót sem. Olyanok voltak így egymás mellett mint egy kifacsarodott régi kép. Még szépek is lehettek volna, a kép róluk egy hasonló ház tiszta szobájának a falán. Két öreg ember – egymás mellett. A valaha volt jóban, és a jelen mocskában. Mindketten őt nézték. Az anyja gyanakvó – az apja gyengéd kék tekintettel. Akkor valami megmagyarázhatatlannak tűnő melegséget érzett irántuk. Eltűnt a zaj, a mocsok, a kis viskó minden szennye. Csak a két öreg szempár volt. Az anyja és az apja. Akkor megszólalt végre.
– „Terhes vagyok”.
És akkor nem történt semmi. A két öreg egymásra nézett, aztán rá, aztán töltöttek ismét. És senki nem szólt egy szót sem. Úgy érezte megfullad. Eltűnt a melegség, helyette dühös volt és szomorú. Felkapta a szatyrot, a kabátját – amire anyja ugyan ráült, de az ötven kilós asszony alól nem volt gond kirántani, és feltépte az ajtót. Még visszanézett, hogy hátha, hátha kap valami bíztatást, hátha – talán az apjától, de semmi. Hallotta ahogy anyja még utána ordít –
– „És ki az apja? azt tudod legalább te szerencsétlen!?”
De már nem válaszolt. Szinte rohant végig a sötétben, a ködben, az utcán amihez nem kötötte semmi, el onnan abból a házból attól a két embertől, akikhez úgy látszik csak a fájdalom és a keserűség köti. Nem várt tőlük mást. Mégis fájt. Fogalma sem volt hová rohan, csak csípte az esti szél az arcán a könnyeket.
– O –
Amikor kifordult a sarkon elbizonytalanodott, most akkor tényleg hová? A bátyja a másik faluban, odáig nem tud gyalogolni ebben a cipőben. Akkor Vilmáékhoz. Talán befogadnak éjszakára, aztán holnap visszamegy Pestre. Nyilván kár volt idejönni, de meg kellett próbálnia. Most, hogy már tudta merre tart, meggyorsította a lépteit, mert fázni kezdett. A templom mellett lefordult, át a főtéren – el a kocsma mellett, aztán balra a temető, ő jobbra fordult és megállt egy frissen mázolt zöld kapu előtt. Itt nem hezitált, nem kellett. Lenyomta a kilincset. Tudta, hogy erősen kell lenyomni, amikor gyerekként ide menekült még nehezen ment, de most már könnyen engedett a fém a rá nehezedő nyomásnak. A nyári konyha sötét volt, de a nagy házból kiszűrődött a fény, ment a TV. Bekopogott a nagy ajtón. Hallotta ahogy valaki csoszog az előszobában, aztán felkapcsolódott a villany, kinyílt az ajtó és ott áll Ferkó bá. Hogy imádta ezt a ráncos arcot! Eddig nem is gondolta, hogy ennyire hiányzik neki a nagybátyja. Az anyja testvére volt, és mindent megtestesített, amit ő gondolt egy apáról. Védelmező volt, nem kérdezett soha semmit, csak átölelte, ahogy most is és ennyi pont elég volt. Hátra szólt a válla felett, a szobaajtóból figyelő asszonynak. Vilma, vendégünk van, hozz valamit enni – úgy látom fáradt. És elnevette magát. Ahogy nevetett az asszony is, és rohant, hogy megszorongassa a kezét. Vilma sosem ölelgette, furcsa, hogy a férfi sokkal inkább ki tudta mutatni a szeretetét, az asszony csak ennyit akart, fogni a kezét. De abban a kézszorításban benne volt minden szeretete. Nem volt saját gyerekük, nem kellett. Ő és a testvérei, úgy jártak hozzájuk mintha haza mennének, és ők meg is tettek értük mindent. Mindent, amit tudtak, amit helyesnek ítéltek. Ez nem volt sok, de egy cseppnyi szeretet átsegítette őket a legnehezebb időszakokon. Mindannyian leültek a konyhában. Végre melegben volt, tisztaság vette körül, és az almás pite édes illata. Ők is leültek, szemben vele, de mégis mennyivel több békét jelentett ez a két ember, mint az a másik kettő, ott a senki földjén a kunyhóban. Aztán látta ahogy Ferkó bá szeme megrezzen, óvatosan a halántékához nyúlt, megsimította, és amikor elvette a kezét mindhárman látták, hogy véres.
– „voltál anyádéknál?”
Sokkal inkább volt kijelentés, mint kérdés. Így nem is kellett rá válaszolni. Vilma, hogy megtörje a csendet halkan megkérdezte
– „minek jöttél ide angyalom?”
Szinte ugyanaz a kérdés, és mégis. Egy pillanatig sem érzett dühöt, nem késztette védekezésre. Csak kitört belőle a keserű zokogás. És mondta. Mert terhes vagyok, mert alig múltam 18, mert azt sem tudom mit keresek Pesten, mert a gyerekem apja nem szeret, el akar venni, de én nem akarok hozzá menni. Mert rossz ember. Szép, de belül rothad, mint az almáink amikor megáznak a ládában, mert Mari csak nevet rajtam, és csak azt hajtogatja, hogy bezzeg ő milyen jó férfit talált magának! És még zokogva is viccesen tudta utánozni nővére gesztusait.
– Tudtátok, hogy ő is terhes? Előrébb jár mint én. Mert..
És itt elakadt a szava. Már nem tudta, nem is akarta folytatni. Érezte, hogy a vele szemben ülő két ember érti minden fájdalmát. Vilma lassan felkelt, odament hozzá és talán életében először átölelte, ő pedig belesüppedt az asszony könyökhajlatába, és azt kívánta sose érjen véget ez a pillanat. Ferkó bá felállt, eltolta magától az asztalt, és kiment. Hallotta ahogy a fürdőben megereszti a vizet. Amikor visszajött ő még mindig Vilma karjait szorította, a férfi hangtalanul kivette a hűtőből a vajat, a parizert, és a paprikát, elővette a kenyeret, a tányért. Akkurátusan megvajazta a kenyeret, rátette a felvágottat, felvágta – megsózta a paprikát, és letette az asztalra.
– Engedd el Vilma hadd egyen. Ilyenkor enni kell.
Majd bement a szobába, hallotta ahogy nagyapja fotelja nyikordul egyet (Ferkó bá nem kért mást az örökségből csak ennyit, azt a fotelt, amiben apja a fél életét töltötte). Vilma közben teát főzött, kamillateát. Rakott bele mézet, citromot, és letette a bögrét a tányér mellé. Kezébe ejtette az állát és figyelt.
Akkor, mint a templom tornyában az öreg harang, valahonnan messziről a gyomrából furcsa, morgás-kongás szerű hang tört fel. Nem is emlékezett mikor evett utoljára. Nevetniük kellett. Vilma annyit azért hozzátett – Ferkó az isten áldjon meg hogy mindig igazad van. És ő evett végre, aztán fürdött, élvezte a zöld alma habfürdő ismerős illatát. Mire végzett már megágyaztak neki a kisszobában. Nem volt meleg, azt a szobát nem fűtik, nem használják, de a dunyha alatt nem is kellett több neki ennél a pillanatnál.
Már majdnem elaludt, amikor hallotta, hogy valaki bejön a szobába, és leül az ágy szélére. Ki sem kellett nyitnia a szemét, tudta, hogy Vilma az. Az asszonynak mindig rózsa és tej illata volt. Amióta az eszét tudja így emlékszik rá. Rózsa és tej. Egészen furcsa kombináció. Csukva tartotta a szemét, de tudta, hogy Vilma nénje is tudja, hogy nem alszik még. Egy hullámos tincset kisimított a halántékán lévő sebből.
– „Nem voltak ám mindig ilyenek” suttogta. „észrevetted, hogy az összes gyerek közül egyedül neked lett szőke a hajad? Apád mindig kiscsirkémnek, kis tollusomnak hívott miatta. Szeret téged. Egyedül te emlékezteted a saját családjára. A többiek mint Kézdy gyerekek. Édesanyád sötét familíája.
Juli erre kinyitotta a szemét.
– „Milyenek voltak?”
– „Semmire sem emlékszel?”
– „Hát nem nagyon” mondta miközben felült az ágyban. – „arra hogy a másik ház nagy volt. És tiszta, és fehér. Hogy néha elmentünk a templomba. Nem voltak ott sokan, amikor bevonultunk hatan, ünneplőben, mindenki minket nézett. Meg hogy voltak állatok. Hogy anya sokat sütött süteményt. Hogy sokat voltunk a nagyanyuséknál. És akkor még sokat nevettek. Mindketten. És olyan szépen néztek egymásra. De lehet, hogy ezt már csak képzelem.”
Visszacsusszant a dunyha alá, karját a feje alá tette, és kérdőn nézett Vilmára.
– „Nem, tényleg nagyon szerették egymást”
Azzal a nő felállt és az elfüggönyözött ablakhoz lépett. Kint korom sötét volt már, mégis kibámult a semmibe.
– „Tudod anyád nagyon szép nő volt, és büszke. És okos. Okosabb mint az összes lány együtt a faluban. Tudtad, hogy egy osztályba jártunk? Amikor gyerekek voltunk, sokat játszottunk együtt. Együtt mentünk a patak partjára, meglestük a cigányokat ahogy a vályogtéglát vetik, kergettünk nyulat a bozótosban, nekem adta a babáját. – Elmosolyodott. – Aztán amikor néhány év múlva Ferkó udvarolni kezdett nekem, mintha elvágták volna. Soha nem lett már ugyanolyan. Egyszer beszélt velem már csak, úgy igazán, amikor elmondta, hogy hozzá fog menni titokban apátokhoz. Pedig a kis Gyula még úton sem volt. Nem értettem miért csinálja. De nem hallgatott rám. Nyilván nem. Senkire – soha nem hallgatott. Szerintem elmondani is csak azért mondta el, mert nem volt más akivel megoszthatta volna. Titok volt, barátai nem voltak, a családja meg – hát tudod milyen volt nagyanyus. Hallani sem akart róla. Gyula mindig balhés volt. Szép szál legény, de balhés. Az egész családja valahogy nem volt idevaló. A három ács – a két fiú hamar félárva lett, az apjuk meg – hát gondolhatod, te már nem ismerted az öreg Oláh bácsit, de félt tőle a fél falu. Nagy hangja volt, nagy széles vállai, és mindig úgy ment végig a falun, mintha az övé lenne. Pedig jaj, dehogy volt az övé, szegények voltak, de a két fiú mindig tisztességen járt, enniük is volt mit, az öreg volt az egyedüli ács a környéken, sok munkája volt, de valahogy nem jutottak soha egyről a kettőre.” – Vilmából furcsa mód dőlt a szó – „Nem házasodott újra, biztos nem volt egyszerű neki a két rosszcsont fiúcskával. És azok nem változtak akkor sem amikor felnőttek. – megint elmosolyodott – De apád nem akart soha rosszat, csak mindig fájt neki valami. Hol a tanácselnök, hol a párt, hol isten – és főleg, ha ivott kicsit, hát nem rejtette véka alá mit gondol. De eszes fiú volt ő is, nem csoda, hogy édesanyád szeretett vele lenni. Olyan szép ember volt, csak mindig dühös. „
– „Miért nem akarta akkor engedni nagyanyus, hogy összeházasodjanak? Tisztességesek voltak, tiszták, okosak, mi baja volt?”
Vilma felé fordult az ablakból. A sötétben csak az árnyéka látszott, de azért tudta hogy most őt nézi.
– „Hát tudod, hogy mi nem volt a baja azt könnyebb lenne megmondani. Szerintem a legnagyobb baja az volt, hogy Bori nem azt csinálta, amit ő akart. Amit ő parancsolt neki. Hogy egy olyan legényt szeret, aki nagyanyus szerint nem való-, nem elég jó egy Kézdy lánynak. Tudod nagyanyus még mindig azt szerette gondolni, hogy ők a legjobbak a faluban. Pedig a kocsma, a gazdaság, a föld akkor már sem volt sehol sem. Elvitte az állam, bekerült a TSZ-be. Persze mindenki tudta, hogy jól élnek, még sokan emlékeztek rá milyen volt a család régen – és mindenki tisztelte is őket. De megkopott fény volt ez már, kivéve nagyanyusnak.”
Vilma leült a szoba egyetlen székére és onnan folytatta tovább.
– „Emlékszem hányszor meg hányszor hallgattam végig a történeteit. Amikor már nem volt tiszta a feje, arra akkor is pontosan emlékezett, hogy milyen volt, amikor a fél falu az övék volt. Gyűlölt mindent és mindenkit, aki erre nem emlékezett ugyanilyen pontosan. Az, hogy menet közben megváltozott a világ, sosem érdekelte. Nem és nem volt hajlandó tudomásul venni. Mindenkit elmart maga mellől a végére. Gondolhatod, hogy ebbe a világba a nagyhangú Oláh Gyula nem fért bele. Ráadásul apád csak azért sem volt hajlandó behódolni neki. Egyszer emlékszem a fél utca nézte ahogy apád üvöltözik be a kertkapun, nagyanyus meg állt talpig feketében az udvaron pár méterre tőle és csak nézte, rezzenéstelen arccal. Ijesztő volt. Addigra a nagyapa már nem élt. Azt mondják beleőrült amikor elvették mindenét. A csűrben találták meg. Egyszerűen összeeshetett. Elvitte magához a jó isten. Ha lehet onnantól kezdve nagyanyus még rosszabb lett. Nem volt semmi az öreglány.” – Itt Juli nevetett fel, vicces volt ezt Vilma szájából hallani. – „de akárhogy is kitagadta Borit, amikor elszökött Gyulával, azért nem vette el mindenét. Meglett a szép ház, és amikor ti sorban jöttetek megengedte, hogy odavigyen benneteket látogatóba. Persze mindig éreztette, hogy ti vagytok azok az unokái, akik mások. Ha a többi is ott volt, akkor mindig ti kaptatok utoljára enni, titeket még a neveteket sem szólított soha, meg ilyenek – azzal sóhajtott és felállt, majd újra visszaült. Láthatóan volt még mit mondania. – „De ez nem zavarta sem anyádat, sem Gyulát. Büszkék voltak a családjukra. Rátok, a szerelmükre, hogy nem hagyták magukat.”
– „Akkor mi történt, hogy lett ilyen ez az egész?”
Juli egyszerűen nem értette. Hogy lehet, hogy valami, ami ennyire szép, ennyire szétesik? Ő is érezte most azt a büszkeséget, azt hitte az ilyesmi sosem múlhat el, ennek nem így kellett volna történnie!
– „Nem tudom lányom, pontosan mit történhetett. Senki nem beszél róla. Apád mindig szerette meginni azt a pár pohár bort. És nem volt rá jó hatással. Kezdetben tényleg csak pár pohár volt. Olyankor, mondtam, már dühös lett és szomorú. Sokszor töltötte ki a dühét anyátokon. Meg sokszor másokon. Olyankor csak mondta a magáét, és persze sok jóindulatú ember ezt sosem felejtette el jelenteni. Istenem hányszor jött át véresen, hogy megint elkapták a csendőrök és jól összeverték az utcán. Meg aztán féltékeny is volt, istenem de mennyire. Bori csak lehajtott fejjel mehetett végén az falun. Tudtad, hogy pár évre még munkaszolgálatra is elvitték? Talán valahová a Balatonhoz, nem is emlékszem. Úgy jött haza, hogy sántított. Állítólag megszökött és átlőtték a lábát. Na onnantól kezdve már nem mehetett fel a tetőre. Anyádra maradt minden. A gyerekek, a ház, eljárt a földekre, hogy valami kerüljön az asztalra. Cudar egy világ volt. Szerintem benne – mármint Boriban ott tört el valami, amikor az anyjához kellett fordulni segítségért. Már nem lehetett hozzá túl büszke. Gondold el, mit érezhetett. Amikor minden alkalommal amikor lisztért, vagy pénzért ment a szülői házba, ha kapott is, nem tette zsebre amit mellé el kellett viselnie. – „Én megmondtam”. Az öregasszony mindig ezt sziszegte neki. Látom ahogy, mint egy fekete varjú, összehúzott szemmel nevet az arcába. „Én megmondtam, az a semmirekellő, semmi ember, az kellett neked! Most akkor adj azt a pulyáidnak enni, amit akarsz, én nem adok semmit soha többé.” De persze adott, és anyád ment, és lesütötte a szemét közben. De ment. Aztán egyszer nem ment többé. Nem tudom mit követett el az öreg boszorka, de soha nem láttunk többé titeket a házban. A faluban is csak ritkán. Eladtátok a nagy házat, és beköltöztetek abba a… „ itt elakadt a szava. Sóhajtott de azért folytatta. – Tudod Bori akkor már szerintem könnyebben viselte ha ő is ivott, de ki viselte volna jobban.”
Erre már Juli is jól emlékezett. Amikor átmentek a másik házba. Nem értette. Még ő is kicsi volt. Nem értette, hogy akkor most innentől kezdve itt fognak lakni? Az egész viskó akkora volt, mint a régi házban egy szoba. Büdös volt. És nem volt kemence, és lyukas volt a tető. Emlékezett az első éjszakára amikor mind a négyen egy ágyban feküdtek, és ő szorosan átölelte Marit és addig sírt míg el nem aludt. Megborzongott. Attól az emléktől, és mindattól ami utána jött.
Vilma folytatta
– „Addigra már az öreg Oláh sem élt, Gyula öccse valahová a városba költözött, sosem jött vissza, már meg sem ismerném Palit, az öccsét, olyan régen volt. Szóval egyedül maradtatok. Bori testvérei amíg anyjuk élt nem mertek segíteni, egyszerűen rettegtek tőle. Ferkó is már csak akkor próbált legalább téged segíteni amennyire tudott, amikor már nagyanyus nem is tudta hol van. Gizit meg hagyjuk. Most, hogy ezt történt… és itt csend lett egy pillanatra, – aztán folytatta – szóval mindegy is, Gizi az csak Gizi, egyre jobban hasonlít az anyjára. Szomorú történet ez lányom. Ki tudja, talán, ha anyád nem ennyire büszke, ha tudja hol a helye – ha Gyula – hát, ha ő nem olyan-amilyen, ha az anyjuk nem hal meg olyan korán, ha és ha… de ezen már kár rágódni ugye, ami elmúlt, elmúlt. Vagy el fog múlni. Na… most már aludj.”
Azzal felállt és az ajtó felé indult. Lenyomta a kilincset, de egy pillanatra még megállt, nem lépett ki a nyitott ajtón. Az előszobából beszálló fényben alakja jókora árnyékot vetett. Nem tudta eldönteni, visszafordult-e, ránézett-e, vagy csak lehajtott fejjel mintha magának mondta volna.
– „ Juli. Vigyázz. Ne kövesd el a múlt hibáit. Annak a gyereknek nem biztos hogy meg kell… „
De itt félbeszakadt amit mondani akart. Kiment, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
Még néhány percig a plafont bámulta. Nem értette mire gondolt Vilma ezzel az utolsó mondattal. Nem volt buta. Tudta, hogy a gyereket el is lehet veszíteni. De az, hogy erre pont Vilma emlékeztesse? Akinek sosem volt? Akiről mindig úgy gondolta, hogy ettől szenved, és mindent megtett volna, hogy ő is érezhesse milyen anyának lenni? Hogy pont ő, aki pont ezért mi a fenét tudhat arról milyen érzés is ez? Milyen döntés is ez?
Hogy azért a valamiért ott a hasadban, már most bármit megtennél? Nem is akart rá gondolni, hogy mit is akarhatott ezzel Vilma. Nem tudta elképzelni, hogy miért mondta neki, és hogy egyáltalán erre hogyan gondolhatott. El is tűnt a fejéből az a mondat – de amik maradtak, azokkal kapcsolatban sem tudta pontosan mit érez vagy mit gondol.
Alig emlékezett arra a régi fehér házas életére. Csak ez, a mostani volt neki. Erre emlékezett tisztán. A szagra, a nyomorra, hogy mindig csak menekülnek, szégyenkeznek. Nem voltak emlékei arról, hogy anyja akár egyszer is megölelte volna. Csak a szúrós kék szemét látta maga előtt, ahogy most is ült az asztalnál borral a kezében. Na erre emlékezett. És mégis, valami furcsa ragaszkodással, szerette őket. Nem értette miért. Nem értette, hogy lehet, hogy mégis azt érzi, hogy ez így természetes, hogy ezzel jár az élet. Becsukta a szemét, az oldalára fordult.
Mély, álomtalannak hitt éjszaka volt.
Csikorgó zajra ébredt, mintha az ablak alatt valaki le-föl tologatna egy régit taligát. De nem akarta kinyitni a szemét. Ismerős hangokat hallott a konyhából, nem akarta felismerni. Nem akarta, mert nem akarta, hogy véget érjen az éjszaka békéje. Várt. Amikor a kiabálás abbamaradt, végre kimerészkedett a szobából. A kő hidegen sütött a talpa alatt, és hirtelen remegni kezdett, ahogy óvatosan közelített a meleget árasztó konyha felé. A nyikorgás már egy ideje abba maradt, minden csendes volt. Ahogy benyitott, látta még egy pillanatra, ahogy Vilma átöleli Ferkó bát, és megsimogatja az arcát. Ne legyél ideges. Árt a szívednek. Aztán ahogy hátralépett meglátta Julit az ajtóban. Vékony hálóingén keresztül még semmi látszott a hasán. Lapos volt mint rég, de mindketten értették szavak nélkül is ahogy odatéved a tekintete, aztán mint akit megleptek gyorsan elkapja a lány testéről.
– Gyere drágám – mondta, főztem kávét, hozok neked egy köntöst meg papucsot, meg ne fázz nekem.
Amikor kiment, Ferkó bá leült a konyhaasztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát. Nagyon szerette őt ebben a pillanatban. Csak halkan mert megszólalni.
– „Apa volt itt”? A férfi lassan felemelte a fejét és biccentett.
– „Mit akart”?
– „Téged keresett, dühös volt, azt hittem kitépi a kaput a helyéről”
Ezen mosolyogtak, az apja még fénykorában sem tudott volna kitépni egy kaput a helyéről, most meg…
– „Gondolom megnyugodott, hogy itt vagyok”.
– „Persze, de nem tudtam megállni, hogy ne szóljak neki a halántékodon lévő sebről. Semmire nem emlékezett, és mint ilyenkor mindig még neki állt feljebb. Tudod… – mit szólok én bele, hagyjam a családját meg ilyenek. Bár ő hagyta volna békén a családját 15 éve… akkor ma nem tartanánk itt.”
Aztán legyintett és ő is töltött magának a kávéból. Mire Vilma visszaért a köntössel és a papuccsal, már megnyugodott, és mosolyogni is tudott. Aztán még mindig háttal állva, a kávé kiöntő felé fordulva, szigorúan a falat nézve csak kibökte.
– Lányom azért kell erről beszélni ugye tudod. Miről? kérdezte – hát a gyerekről, mondta.
Hirtelen annyira valóságos lett minden. Pest, Jani, Mari a nővére, az iskola, az albérlet, és a nyomorult világa.
– „Tudod, hogy nem ítélkezem” mondta Ferkó bá azon a mindig selymes hangon amit úgy szeretett. De azt is tudod, hogy én nem vagyok az apád, soha nem szóltam bele abba, hogy élnek anyáddal. Ahogy abba sem fogok te mit csinálsz magaddal ott fenn. Nincs dolgom vele. Itt vagyok, mindig is itt voltam, ha kellettem, de nem dönthetek helyetted, helyettetek. Vilmával mi már öregek vagyunk, lassan dolgozni sem tudunk a földön, nincs alma, nincs dohány. Már nem tudjuk megtermelni. A nyugdíj meg aprócska. Segíteni én, hogy segíthetnék azon kívül, hogy adom a vállam, ha kell.
Mostanra már szemben álltak egymással – A lány csak megölelte és megpróbálta a karja minden melegével és erejével megnyugtatni, hogy nem vár tőle semmit.
De ő csak mondta tovább kibontakozva az ölelésből
– „Értsd meg. Te is gyerek vagy még. Hogyan tudnál gondoskodni egy másik gyerekről, ez a család nem olyan amelyik segíteni tud, a testvéreid nem olyanok, ki lesz melletted?” – és vette a következő nagy levegőt, hogy folytassa, de akkor egy pillanatra megállt, és Julira nézett. Mintha megérezte volna – és a hangtalan zokogás elnémította.
– „Nem kell segítség, megoldom magam”.
Mondta hirtelen jött meggyőződéssel a lány. Kiment a konyhából. Felöltözött, összeszedte minden kis cókmókját, és elköszönt a két embertől. Akiket szeretett, de tudta, hogy Ferkó bá és Vilma nénje soha egész életükben semmit nem tettek, amiről azt gondolták, hogy az anyját rossz színben tüntetné fel. Hagyták, hogy az legyen, aminek lennie kell. Segítettek, amiben tudtak, ahogy csak tudtak, de egyikőjükért sem vállaltak fel ennél többet. Nem is kért tőlük többet. Ezért is hálás volt.
Amikor elbúcsúztak, elmondta nekik, hogy még átmegy Gyulához a bátyjához, hogy ne mondhassa, tt volt és még csak be sem köszönt. Aztán majd a négyes vonattal visszautazik Pestre. Pont azt látta a szemükben, amit mindig is. Tulajdonképpeni megnyugvást, hogy megint menedéket nyújtottak, hogy ők megtették, amit tudtak. Innen már nem az ő dolguk.
– O –
Megint kisütött a nap. Februárban gyönyörű amikor süt a nap! Még hideg volt, a feje is sajgott az ütéstől, amit apjától kapott, de mégis volt valami ebben a napsütésben, ami boldogsággal töltötte el. Erősnek érezte magát, és szinte szökdelt a buszmegállóig, ahol alig kellett várnia pár percet, meg is jött a nagy fehér busz, ami átvitte a következő faluba a bátyjához.
Gyuláéknak szép nagy háza volt. Kellett is nekik a hely a sok gyereknek. Gyula felesége sötét bőrű, sötét hajú-sötét szemű, olyan mindene sötét asszony volt. Gyula alig 15 évesen szöktette meg a faluból, ahol most is éltek. Bújkáltak pár napig náluk is. Juli emlékezett arra a pár napra, nagyon viccesnek és kalandosnak találta akkor ezt az egész lányszöktetősdit. Aztán persze jöttek Maca szülei, meg a testvérei, azok is voltak vagy nyolcan, és visszavitték a lányt. De megengedték, hogy Gyula járjon majd hozzájuk.
Amikor Macát rángatták ki az ajtón, az apja azt ordította neki, hogy „Te is úgy akarsz járni mint ezek?” Akkor nem értette, vajon Maca miért járna úgy, mint ők, és pontosan mit is jelent az az ÚGY, de mindegy is volt. Gyulának aztán vagy két évig kellett bizonyítania a családnak, hogy komolyan gondolja amikor végre hozzáadták. Azóta meg csak jönnek a lányok sorban. Vannak már öten, de Juli mindig biztos volt benne, hogy a fiúig meg sem állnak.
Amilyen nagy volt a ház, olyan elhanyagolt. Maca sosem a rendről volt híres. Nem érdekelte. Anyja ezért rengetegszer veszekedett vele, de a lányt ez nem nagyon érdekelte. Úgy általában nem érdekelte semmi. Ő azzal, hogy szült öt gyereket Gyulának úgy érezte már megtette amit meg kell tennie egy nőnek. A többi a férfi dolga. Ezért Gyula éjt nappallá téve dolgozott. A földeken, a gyárban, a gyümölcsösben. Már most harminc körül is egy fáradt öregember volt. Elképzelni sem tudta, hogy milyen lesz majd az arca valóban öregen. Talán meg sem éri.
Nem messze laktak a buszmegállótól, a nap még sütött – úgyhogy a boldogságos pillanat is megmaradt. Felugrált a pár lépcsőfokon a bejáratig, ami tárva-nyitva állt, egy függöny lebegett csak az ajtó helyén, talán szellőztettek.
Bement – bekiabált, hátha válaszol valaki, de mire felocsúdhatott volna ott állt előtte az öccse.
Szóhoz sem jutott – fogalma sem volt róla, hogy Tamás itt van, bár végül is hol lehetett volna. Tegnap a szülei házában eszébe sem jutott, hogy keresse a kisfiút. Hirtelen hányingere lett. Öklendezve futott ki a kertbe. Nem értette, hogy a baba a hasában jelzi, hogy egy kávénál többnek kéne a gyomrában lennie, vagy a tény, hogy az öt éves öccsét tegnap még csak nem is kereste, és eszébe sem jutott – és mindaz a szégyen, ami ezzel jár kényszerítette rá hogy a diófának támaszkodva adja ki magából mindazt ami az elmúlt pár órában a szervezetébe került.
Maca már dübörgött is végig a kerten. Nyomába az öt lány és a csetlő botló öt éves gyerek. Amikor meglátta Julit a fának dőlve megtorpant. Láthatóan meglepődött. Annyit tudott csak kinyögni, hogy
– Ja csak te vagy? Ez a kölyök csak nyávogott, hogy idegen néni, idegen néni…
Erősen gesztikulált a kezével amikor próbálta minél drámaibban elmutogatni a kisfiú félelmét az „idegen nénitől”, majd sarkon is fordult és nyomában a gyereksereggel elindult a ház felé. Tomi még vissza-vissza nézett, belőle pedig el szállt minden boldogság.
Leült a fa alá kitett ócska székre, szüksége volt pár percre egyedül akármennyire is kezdte csípni a bőrét a frissen feltámadt februári szél.
A kisfiúra gondolt, arra, hogy amikor megszületett mennyire szégyellték, hogy az ötven éves anyja ismét szül. Fogalmuk sem volt róla hogy egyáltalán ez hogy lehet. Nem sokkal előtte ment fel Mari Pestre, de persze Marit ez sem zavarta, élte tovább az életét, megrántotta a vállát, mint mindenre. Laci épp katona, Gyula sem volt már otthon, Timike meg még pici volt ahhoz, hogy felmérje mi is történik.
Így maradt ő egyedül szégyenében. Azt sem tudta, hogy az anyja terhes, semmi nem látszott rajta, amilyen állapotban volt legtöbbször, hát az is csoda, hogy kihordta azt a gyereket, aztán amikor egyszer arra ment haza, hogy tiszta vér minden és az anyja a szoba padlóján fekszik, Timike ordít mellette az apja sehol, rémülten szaladt a szomszédba az öreg Jusztinához, hogy jöjjön segítsen.
Az öreg cigányasszonyt nagyon szerette, olyan sok mindent tudott, olyan titokzatos volt, ahogy keverte a füveit, és olyan furcsákat mondott mindig. Amikor átrohant vele a kunyhójukba, és meglátta a földön fekvő eszméletlen asszonyt, csak rápillantott, és annyit mondott, hogy hozzon meleg vizet. Csak odamondott valamit Timikének, aki azonnal abbahagyta a sírást és már csak hüppögött, ő meg odatette a kancsót a kályhára, Jusztina üvöltött neki, hogy hozzon lepedőt, vagy törülközőt, igyekezzen, ő meg rohangált össze-vissza, de vitte, amit tudott. Semmi másra nem emlékszik. A következő emléke, hogy anyja már az ágyban fekszik, és valami nyírvákoló csomag van mellette. Anyja nem volt magánál – fal fehér volt az arca. Jusztina elment és annyit mondott az ajtóból „Keresd meg apádat”. Ő meg ott maradt az alig kétéves Timikével, azzal a vörös bőrű valamivel, és a haldokló anyjával, bár ezt akkor még nem tudta. Pár perc múlva – behúzta maga mögött az ajtót és ment Tecához. Tudta, hogy apját ott találja. Alig múlt 12 éves, de tudta, hogy nagy a baj. Amikor benyitott a kocsmába apja a pultnál állt. Örült, mert ismerte a testtartását, és még nem volt igazán részeg.
Amikor meglátta őt, felderült az arca – kis tollusom – nem lehet ide jönnöd, nem szabad! Mi kell, nyalóka? Nem is értette, hogy jutott ez most az apja eszébe, csak megrázta a fejét, és meghúzta a férfi ingujját.
Ahogy felnyúlt a karjához látta, hogy anyja vére odaszáradt a ruhájára és beteríti a sötét folt a kézfejét. Akkor elkezdett sírni és csak rángatta apja kezét, hogy menjenek. A férfi talán meglepetésében, de nem ellenkezett. Még az utcán is csak húzta magával amennyire egy ekkora lánykától telt. A férfi pedig egyre csak kérdezte, hogy mi a baj, hová megyünk? Ahogy befordultak a szűk utcára, ahol a házuk állt, a férfi dühös lett és megmakacsolta magát. Megvetette a lábát és ez épp elég volt, hogy megtörjön a lendület – az ingujj elszakadt, a férfi pedig az elé eső gyereket jól szájon is vágta. „
– Azt mondtam állj meg! Most nézd meg mit csináltál” – és a szakadt ingre mutatott – „anyád küldött utánam a kocsmába? Na eridj, ha haza értünk szíjat hasítok annak is a hátából, mit képzel”
azzal akkorát lökött a gyereken, hogy az elesett, pont egy pocsolyába. Mindene sáros lett. A haja, a ruhája, a felhorzsolódott térde. Ahogy a vékony szőke kislány térdepelt a pocsolyában, csak az járt a fejében, hogy legalább a víz lemosta anyja vérét a kezéről. Mire felnézett apja épp befordult a kertkapun. Utána rohant. Amikor ő is a házba ért, apját térdelve az ágy mellett találta és zokogott. Csak hajtogatta – hogy ne hallj meg kincsem, ne hallj meg. Nem hagyhatsz itt engem – ilyeneket. Timike megszeppenve állt még mindig a szoba közepén, pelenkája a földet súrolta.
Nehéz hetek jöttek. Járt ki az orvos, anyja egyre erősebb lett, a vörös csomag egyre kevesebbet sírt. Apja jó pár hétig egy kortyot sem ivott. Volt meleg vacsora, és jó volt Timikével elaludni esténként a csendben. Átjött Gyula is meg Maca is, valahogy olyan családias volt minden. Boldog volt. Még akkor is ha tudta, hogy mindenki róluk beszél a faluban. Összesúgtak mögötte, sajnálkozva néztek rá a boltban, még a pap bácsi is megkérdezte amikor csak találkoztak, hogy, hogy érzi magát. Tudta, hogy ami történik velük az nem jó. Nem szép. Ő mégis boldog volt.
Nem tudta megmondani mennyi idő telt el. De egyszer, amikor hazaért az iskolából, anyja a konyhaasztalnál ült. Tomi, mert a kis vörös csomagnak már neve is lett, a bölcsőben üvöltött, Timike pedig kint ült az egyik almafa alatt egyedül. Anyja tekintete szúrt, mint mindig, előtte pedig ott állt egy félig teli boros üveg meg egy teli pohár. Láthatóan nem érdekelte, hogy a kicsi sír, hogy a másik kicsi egyedül van kint. Amikor belépett és meglátta ahogy ott ül, végtelen szomorúságot és dühöt érzett iránta. Lesodorta az asztalról a teli poharat, egyenesen anyja arcába. A nő most öregnek és fáradtnak tűnt, még ahhoz is hogy visszavágjon a gyereknek. Hirtelen a kislány megijedt attól, amit tett, és elkezdte gyorsan feltakarítani az üvegcserepeket. Mire az apja hazaért, az anyja már aludt. Ez így ment néhány hétig, az anyja nap végére úgy berúgott, hogy járni sem bírt. Nagy nehezen elvitte az ágyig, lefektette. A kicsinek adott tejet, Timikének valami vacsorát, és várta az apját. Aztán egyszer csak az apja már nem jött akkor, amikor szokott. Várt estig. Várta egész éjjel, de sehol nem volt.
Reggel felkeltette az anyját, aki, amikor látta, hogy az ura nem jött haza az éjjel, szó nélkül elindult valahová. Ő aznap nem ment iskolába, nem hagyhatta a két kisgyereket magára, és megint csak várt.
Valamikor késő délután megérkeztek. Mindketten be voltak állva rendesen, nem nagyon lehetett eldönteni, hogy ki támogat kit. Apja szeme be volt dagadva, az ajka felrepedt, és száraz vér borította az inge elejét.
Nem kérdezett, nem kérdezhetett semmit. Nem is érdekelte. Rémült volt, és nem tudta mit tegyen. Átrohant, mint mindig Ferkó bá-hoz. Ott aludt. Másnap együtt mentek vissza a házhoz. Kiderült, hogy apját előző este jól helyben hagyták a kocsmában, az árokparton elájult, anyja ott talált rá. Együtt visszamentek persze Tecához, és amijük volt, el is itták. Ferkó bá nagyon erélyes volt velük. Valami olyasmit mondott, hogy a két kicsit nem viheti el, de Juli mától náluk lakik, amíg középiskolás nem lesz. És hogy reméli, hogy olyan messze megy tőlük kollégiumba amilyen messze csak lehet. Mert nem ronthatják el az ő életét is annyira, mint a magukét.
Így lett. Másfél évig ott lakott Ferkó bánál. Élénken él az emlékezetében, amikor kéz a kézben mentek át a főtéren, a templom mellett aztán el a temetőnél, és Ferkó bá talán azért, hogy megnyugtassa, mesélt neki a múltról. Hogy nem mindig voltak ők ám ilyenek. Hogy az anyja mennyire szép volt, és okos, hogy bárkit megkaphatott volna. De neki csak az Oláh Gyula kellett. Bárhogy is tiltották a fiatal ácstól, ő nem látott mást csak a két szép szemét, és ahogy dalolni tudott! Jaj, abba minden lány szerelmes lett. Meg azt az érzékeny lelkét, hogy sírt, amikor Gyuszi megszületett. Pont a kocsma mellett mentek el, amikor azt mondta, hogy látod – nézz fel és hidd el Kézdy Borbála bárkit megkaphatott volna. És mesélt a szép házról, hogy milyen tisztaság volt ott mindig, hogy Bori mindig azt képzelte, hogy majd az ő gyerekei sokra fogják vinni, ezért olvasott nekik, templomba járatta őket. Ilyeneket mesélt Ferkó bá – és ő nem értette miért kell felnézni a kocsma falára, nem látott ő ott semmit, halványan emlékezett csak a szép házra, meg Betyárra. Kislány volt, arra vágyott, hogy végre nyugalom legyen és béke. Jó illat, és tiszta ágy. Nem sok minden változott.
Akkoriban szinte mindennap hazament, megnézni a gyerekeket és bármilyen furcsa, de hiányoztak neki a szülei is, bár sosem kapott tőlük mást csak a rossz ízű megjegyzéseket, hogy bizony neki már felvitte az isten a dolgát, minek is jár oda, nincs ott semmi keresnivalója. Hagyja őket békén, menjen csak a gazdag rokonhoz, ők már neki úgysem számítanak. Máig nem érti miért kapta ezt, miért hiányoztak, és miért fájt minden szavuk? Hiszen nem, nem voltak ők jó emberek. Látta ahogy a két kicsivel senki nem törődik, csak nőnek, mint a dudva. És semmi nem változik. Az utcán összesúgnak mögötte, a boltban, sajnálkozva néznek, a pap bácsi is túl sokat kérdezi, hogy, hogy van. Aztán ő felkerült Pestre a vegyipari technikumba, Marival lakott, és igyekezett elfelejteni mindent, ami az életét jelentette.
Egészen mostanáig, nem is gondolkodott ezen.
És most itt van Gyulánál, és a kisöccse, akit a világra segített, meg sem ismeri. Számára egy idegen néni. És neki még csak nem is hiányzott tegnap este a gyerek. Hirtelen rájött, hogy Timike sem. Azt sem tudta, hol a kislány. Ez rettentően megijesztette. Ült a diófa alatt, és arra gondolt, hogy lehetne ő anya, ha ennek a két gyereknek a hiánya fel sem tűnt neki? Milyen ember ő… milyen asszony lenne így belőle? Milyen anya lehetne ő belőle?
Hallotta, hogy valaki nyitja a kertkaput, és lassan közeledik. Érezte, hogy nem Maca vagy valamelyik gyerek, annál súlyosabbak voltak a léptei, ahogy közelebb ért felismerte az ő nagy mackó bátyját. Sosem értette, hogy lett Gyula ekkora? Anya és apa sem volt nagy darab, sőt – de valahogy Gyula nagyobb lett mindenkinél. Az ő nagy, mamlasz, békés bátyja. Az első gyerek. Valószínű, hogy neki még nagyon sok szép emléke is van. Mert ő még abba a tiszta világba érkezett amikor minden fehér volt és jószagú. Utána jött Laci, Mari, ő Juli, és a kicsik Timi és Tomi.
A két utolsó gyerek neve valószínű, hogy csak azért lett ilyen mókás, hogy könnyebb legyen megjegyezni, egyébként senkit nem érdekelt, hogy hívják őket. Ő volt középen. A szépre már nem nagyon emlékszik, a csúnyára meg jobban, mint a kicsik. Furcsa az élet.
Gyula nem szólt egy szót sem csak leült mellé, és egy kavicsot kezdett rugdosni. Nem rúgta messzire, inkább csak játszott vele, mint macska az egérrel. Lökdöste ide-oda. Nem kérdezett, nem állított. Mint mindig tőle várta, hogy megszólaljon. De ő sem tudta mit kéne mondania. Tizennyolc, és mindjárt anya, és valószínű, hogy feleség. Ide jött – vissza a faluba, ahol nem volt évek óta, de nem tudja minek, és nem tudja mit csináljon. Nem tudja mi lesz, ha visszamegy Pestre, és azt sem, mi lenne, ha itt maradna. Nem. Itt nem akart maradni.
Látta ahogy Maca áll a ház mellett a szeme fölé tartja a kezét, hogy az a kis februári nap se érje, és minden mozdulatával sürgeti Gyulát. Menjen már. Hagyja már ezt a családi nyavajgást, hiszen dolga van. Tudta, hogy Maca nem szereti, de hát Maca igazából senkit nem szeret. Maximum, ha az érdekei úgy diktálják, tud kedves lenni. De az se tart túl sokáig. Gyulával is úgy bánt, mint egy munkással, akivel egy ágyban alszik, de ennyi és nem több. Az ő életében mindenkinek megvolt a dolga, amivel így, vagy úgy tudta őt, Macát segíteni.
De a hangja nem ért el hozzájuk, ha kiabált is valamit, Gyula meg most úgy csinált, mint aki nem veszi észre. Nála biztos ez fejlődött ki az elmúlt években, a hogyan nem kell bizonyos dolgokról tudomást venni állapot. Róla most nem tudott nem tudomást venni, mert belekarolt és hozzábújt. Jó volt érezni az izmos férfi kart, ami nem húzódik arrébb az érintésétől, biztonságot sugall és nem tartoznak hozzá kérdések.
Azért csak elkezdte mondani.
– „Voltam anyáéknál, balhé volt megint”. Gyula csak hümmögött. „Aztán Ferkó báéknál aludtam”, Gyula csak hümmögött. „Most itt vagyok, mert megyek vissza Pestre és előtte látni akartalak…”. Gyula csak hümmögött. „és terhes vagyok”. Gyula karja egy pillanatra megrezzent.
De eltelt jó pár perc, mire megszólalt:
– „Mi lesz az iskolával? már majdnem végeztél”.
Most ő rezzent meg. Erre az elmúlt hetekben egy másodpercig sem gondolt. Most mindennél nagyobb erővel hasított belé a gondolat, hogy megváltozik az élete. És erre egyszerűen nem volt felkészülve. Nem akart rá gondolni, nem akarta még rosszabbul érezni magát. Egy nagy gödörbe készült beleesni, és még egyensúlyozott a szélén. Egy apró szellő és eldől merre esik. Bele vagy sem. Nem tudta melyiket akarja jobban, ezért egyszerűen nem vett róla tudomást. Sóhajtott egyet, de nem válaszolt. Helyette visszakérdezett:
– „Hogy-hogy Tomi itt van? És hol van Timike?”
Gyula felugrott. Olyan hirtelen szakította ki magát a karjaiból, hogy majdnem leesett a székről, ha nincs mögötte a diófa, biztosan hátraesik. Annyira meglepte a bátyjától szokatlan reakció, hogy csak bámult rá. Fel alá járkált, mint egy vadállat a ketrecében, a követ, amit eddig lökdösött, messzire berúgta az almafák közé, és csak annyit mondott
– „Hát hol legyen ez a szerencsétlen gyerek? Ott? Velük? Úgy? Hát ki viselné gondját? Őt nem veszik magukhoz a méltóságos Ferkó báék, így neki csak én maradtam!”
Még mindig csak bámult rá, az a sok szó, ami kijött Gyula száján meglepte.
– „És Timi, hát kérlek szépen ő intézetben! Vagy várj, már nincs is ott” – kiáltotta gúnyosan, – mert Gizi néniék kihozták. Most anyáék hetente egyszer felügyelet mellett láthatják, de többé oda nem megy vissza az a gyerek sem.
Nem tudott rá mit reagálni. Egyszerűen megint nem értett semmit. Ő is felált mert már nem akart felnézni a bátyjára, de nem tudta mit kezdjen magával. Ezért nekidőlt a fának, és ringatta magát. Nem merte megkérdezni, hogy miért került Timi intézetbe. Félt a választól, de kérdőn nézett a testvérére, hátha ez elég.
– „Ja hogy nem tudtátok ott Pesten? Miért is tudtátok volna. Az élet szép, biztosan sok szép drága holmitok van, és jártok moziba, meg presszóba vagy mit tudom én hová, – miért is kéne, hogy érdekelje a két őnagyságát, hogy mi zajlik idehaza. Hogy nehéz az élet. Nehéz a föld, nehéz a család. Mindig így volt mindig is így lesz.”
Azzal elindult a ház felé. A lány utána kapott, és még pont elcsípte a könyökét.
– „Gyula állj már meg! Mi történt?”
Akkor a nagy mackó hátrafordult és sírt. Sírt mint egy gyerek. Visszaültek a két székre a diófa alá. Kicsit már alkonyodott, és ebben a fényben Gyula szebb volt, mint bármi amit látott. Jó ember.
Lassan indultak el belőle a szavak, de aztán, mint akinek jó kibeszélni magából ami fáj, megeredt a nyelve. Elmondta, hogy egyik nap rendőrök jöttek, és mivel ő az egyetlen elérhető közvetlen rokon közölték vele, hogy a két kiskorút ezennel elszállították a gyámügyi hivatalba, mert bántalmazás esete forgott fenn. Ő rohant át az anyjáékhoz, ahol az asszony csak ült a konyhaasztalnál, az öreg meg állt az udvaron háttal a kapunak és nem szólt egy szót sem. A föld tele volt üvegszilánkokkal, a konyhaasztal meg csupa vér volt. Az anyját hiába kérdezte nem mondott semmit, az apja nem volt hajlandó bejönni a házba. Átment a szomszédokhoz hátha ők tudják mi történt.
Az öreg Jusztina elmesélte, hogy már hetek óta mindennap hallja, ahogy az a két szerencsétlen gyerek sír, ahogy apád őrjöng, ahogy anyád csak áll és nézi egy darabig, aztán visszaüvölt, és verekednek, és repül a tányér, és repül a szék. Aztán csend lesz. Most viszont nem lett csend, Timi sikított és ezt már nem bírta, átrohant, és látta ahogy a gyerek feje egy merő vér, és ájultan fekszik a földön. A kisfiú meg olyan koszos, hogy alig látszik ki alóla, anyád meg csak ül az asztalnál és a kezében ott van a törött borosüveg nyaka. Timi élettelen teste mellett meg a másik darabja. Apád meg csak áll a szobaajtóban és egy szót sem szól. Az öregasszony hívta a mentőket, azok meg a rendőröket. A két gyereket elvitték, anyádékat ott hagyták, mert nem voltak hajlandóak beszállni a rendőr autóba.
– Tudod fiam, hogy megy ez itt. Nem érdekelte azokat hogy ezek a szerencsétlenek mennek vagy maradnak. Mi Gizi nénjével bementünk persze a gyámügyre, Timit kórházba vitték – menet közben magához tért, összevarták a fejét, pár napig benn tartották, hogy megfigyeljék vagy mi, Tomit azonnal elhozhattam. Nyilván nem akartam ezt a szegény gyereket ott hagyni. Annyi csak a feltétel, hogy többé nem mehet haza. Addig biztosan nem amíg le nem zajlik az a vizsgálat. Timi meg a kórház után Gizihez került. Gizi nagyon dühös. Nem akarja látni anyáékat soha többé. Mondjuk nehéz lesz elkerülni a testvérét a faluban. Itt furcsa módon egy fanyar mosoly jelent meg az arcán. Timi retteg. Nem találkoztam vele sokat, de amikor igen, egy szót sem szól. Anyáékkal nem akar találkozni, ha átmennek, hogy meglátogassák – elszalad hátra a meggyfák közé és egész nap elő sem jön. Ha kérdezik, úgy beszél róluk mintha nem a szülei lennének. A múltkor azt mondta nekem „Gyuszi te olyan vagy mint apád” – nem is értettem. Nem hozhattam őt is ide. A lányok és Tomi mellé. Maca már így is ki van akadva. Jó helye lesz egyelőre Gizinél. Aztán meglátjuk mit hoz a holnap. Na hát így állunk. Ugye nem akarod idehozni a te gyerekedet is ebbe a – megállt egy pillanatra – ebba a sárba.
Egyszerűen nem tudott megszólalni. Úgy érezte valamit nem tett meg amit meg kellett volna. Biztosan ő a hibás. Ahogy Gyula nézett rá, biztosan ő is így gondolta, ahogy ez a mindig szótlan nagy férfi most üvölt vele a diófa alatt. Ez nem normális. Hirtelen átjárta a késő délutáni hideg februári szél. A nap már lemenőben, az a kis meleg, amit adott már sehol nem volt. Rájött, hogy órák óta kint ül, enni se evett semmit, és a vonatot is lekéste. Csak szomorúságot érzett. Dühöt nem. Csendben bement a házba. A következő vonat már csak éjjel megy, valahol lennie kellett addig.
A konyhában óriási volt a hangzavar, a sok gyerek, Maca, mindenki a vacsorához készült. A nő a fejével intett a kályha melletti kanapé felé. Leült, tudta, hogy az asztalhoz nem fér, nincs is ott helye, de bízott benne, hogy egy tányér babot azért neki is ad majd az asszony. Egész nap nem evett, most már érezte a gyomra felől érkező égető sürgetést. Jól esett a kályha melege, lehet, hogy titkon Maca mégis jó ember, és direkt ültette őt ide? Miközben várta az ételt a gyerekek is elhelyezkedtek az asztal körül. Sok-sok lány, és köztük a majdnem ötéves Tomi. Olyan szép kisfiú. Fekete sűrű, égnek álló hajával, gyönyörű hol haragos zöld, hol égszínkék szemével. Már egészen kicsinek is ilyen volt a szeme. Sokszor nem is emlékezett milyen színű. Ha sírt erősen összeszorította, és sokat sírt. Ha nagy ritkán boldog volt, akkor meg lehetetlen tágra nyitotta! Hasonlított Gyulára. Akár az ő fia is lehetne. Akkor Macának nem kéne többé szülni. Meglenne az az egy szem fiú. Ezen elmosolyodott magában. A kisfiú majdnem vele szemben ült. Nyugodtan kanalazta az elé tett ételt, de a tányérja fölül időről időre őt figyelte. Nem tudta elődönteni, hogy kíváncsiságból vagy félelemből. Vajon őriz róla bármilyen apró emléket? Arra biztosan nem emlékszik milyen volt, amikor megszületett. De arra talán igen, hogy ő vigyázott rá, etette amikor anyjának már nem volt kedve, mennyit alatta, babusgatta. Mondjuk arra egészen biztosan ugyanúgy nem emlékszik hány kék-zöld folttal lett gazdagabb ő, mert Tomi sírt, vagy csak útban volt, láb alatt. Gondolatban elhúzta a száját, remélte, hogy csak gondolatban, mert semmi kedve nem volt egy újabb Maca féle vádaskodó vitához. Inkább lehajtott fejjel evett ő is tovább.
Maca jól főzött. Ahonnan jött, egy nőnek ez volt a minimum. A friss kenyérrel kitörölte a tányért, mire felnézett a gyerekek már sehol sem voltak, bár nem tudta mi a rend a házban, azt képzelte, hogy mondjuk fürdésre készülnek, mert az asszonyt sem látta sehol. Csak Gyula ült az asztalnál egy pohár borral. Az üveget nem látta, így bízott benne hogy nem olyan mint a szülei, akik ilyenkor húztak bele igazán. Gyula ebben a pózban, ebben a fényben egészen olyan volt, mint az apja. Csak nagyobb. Az arca szinte ugyanolyan ráncos, ami azért a korát figyelembe véve szomorú. Hiába, a vidék megöli a fiatalságot. A lány lassan felállt, a tányérját halkan a mosogatni való edények közé tette a lavórba. Állt még pár másodpercig a bátyja felett, bizonytalanul megérintette a vállát, elsuttogott egy búcsú mondatot és halkan kiment a februári estébe. Nem akart elköszönni sem Macától sem a gyerekektől. Nem akart újra a kis Tomi szemébe nézni, és eszébe sem jutott, hogy Gyula esetleg kikísérhetné a buszhoz, vagy esetleg még a vonathoz is. Rettenetesen magányosnak érezte magát. Nem is gondolkodott merre kell mennie, mikor jön a busz, hogy fázik-e, csak lehajtotta a fejét és próbált a kezében tartott nejlon szatyor
zörgésének ütemére koncentrálni.
SPACE
(Az Első Könyv folytatását hamarosan közöljük)
írásaim
♦ LOVASSY G.