♦ KOVÁCS DÁVID GÁBOR | NAPLÓ

Róma után szinte egyből Szent György-hegyen kötöttünk ki a szokásos nyári egyhetes apástáborunkban, ahol a múlt heti városi, keresztény-római életfilozofálgatás után immár teljesen más kérdések merülnek fel. Ez a hely “szanatórium” a léleknek. Aki idecsöppen, itt is akar maradni. Szinte megállt itt az idő és a csillagok időtlen tempójában halad tovább.

Aki olvasott már Thoreau-t (én most épp újraolvasom), érti, miről beszélek (de ha nem, a Holt Költők Társaságából akkor is ismerős lehet). Henry David Thoreau neve szorosan összefonódik ezzel az ún. transzcendentalista életfilozófiával. Thoreau a „Walden” című művében a saját példáján keresztül mutatta be, hogy a természetbe való „kivonulás” nem csupán menekülés, hanem tudatos választás, amely során az ember visszatalál az egyszerű, lényegi élethez: “Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet, nehogy a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.”

A transzcendentalisták szerint a természet az önismeret és a személyes szabadság forrása: általa az ember valódi kapcsolatba kerül létezésének alapjaival, kiszabadul a társadalom elvárásai és a civilizáció gépies ritmusából. Thoreau két éven át élt egyedül a Walden-tó partján egy saját maga építette kunyhóban, hogy elvonuljon a civilizációtól, megszabaduljon a társadalmi konvencióktól, és szembenézzen az élet lényegével. Ez a visszavonulás az ő filozófiájában nem menekülés, hanem tudatos döntés az egyszerűség, a minimalizmus és a valódi élet megélésére. Thoreau annak a gondolatnak a képviselője, hogy a természet közelsége elengedhetetlen a lelki és szellemi megújuláshoz.