A hiba nem az ön készülékében van. Juha Leiviskä nevét még a legtájékozottabb építészek közül is kevesen tudják hová tenni. Annak ellenére, hogy az egyetlen finn építész, akinek a dán királynő átadta a Carlsberg díjat (Tadao Ando után és Peter Zumthor előtt), a nagy presztízsű Feltrinelli és Daylight Award-ról nem is beszélve, kétségkívül ő lehetett korának legismeretlenebb világsztárja. Mégis, azok számára, akik ismerhették, nem kétséges: Juha a legnagyobb mesterek egyike. Olyan kivételes jelenség, aki munkáján, de puszta személyén keresztül is a legmagasabb minőséget közvetíti. Ugyanúgy hasztalan volna besorolni bármiféle stílus, vagy iskola szűkös keretei közé, mint Mozart zsenijét, aki nem poszthumusz világhíre miatt, inkább annak dacára képes bennünket közvetlenül megérinteni, időtlen igazságokat és ellenállhatatlan intimitást közvetíteni egyszerre. Leiviskä épületei a legelemibb szinten szólítanak meg. Kevés hozzá foghatóan művelt, (zongoristaként is elismert) alkotót ismerhetünk, aki szájából hitelesen hangzik a felismerés: az építészet közelebbi rokonságban áll a zenével, mint bármiféle más művészettel. Az általa finomhangolt térben az a gyermeki érzés kerít hatalmába, ami bármiféle intellektuális spekulációt lehalkít bennünk és csak azt vesszük észre, hogy milyen jó itt és most.

Nem is kísérlem meg, hogy elfogultság nélkül szóljak Juháról, hiszen harminc éve (talán napra pontosan) mondhatom, hogy közeli barátok voltunk (a földrajzi távolság ellenére). 1993 telén ismertem meg személyesen, amikor a Helsinki egyetem “idegenlégiósaként” pályám talán legmeghatározóbb hónapjait töltöttem (hála az inspiráló Kaszás Károlynak, aki már itthon belénk oltotta Alvar Aalto és őt követő nemzedék építészete iránti rajongást). Ha ki kellene választanom azt az egy építészeti példát, ami a számtalan impulzus közül mélyebben égett tudatomba bármi másnál, az kétségkívül (a Leiviskä-nek nemzetközi hírt szerző) Myyrmäki templom lenne. Nem sok mindenre emlékszem az építész gólyatáborban történtekre, de ez a vasút melletti nyírfaligetben szinte föloldódó épület jelent meg a bevezető előadás legelső diáján. Azóta nem találkoztam ennél természetesebb és poétikusabb bizonyítékával annak, hogy az építészet egy kontinuum, olyan folyamat, amelyben semmi sem önmagában létezik, hanem környezetéhez való viszonyában. Ez az alkotás inspirálta első szakmai írásomat (Reflexiók, Café Babel 1997/3, 129-133.o.), ennek elemzését kaptam feladatként az igazán empatikus bizottság jóvoltából DLA-szigorlatomon és a itt találkoztunk újra Juhával a Mesteriskola emlékezetes kirándulásán 2002-ben.

Idővel újabb rétegei tárultak fel számomra a ‘fény építészének’ páratlan és összetéveszthetetlenül egyéni életművéből. A betlehemi Dar Al Kalima kulturális központ kivételével Finnországban megvalósult épületei széles spektrumot ölelnek föl a funkció és lépték tekintetében, mégis összetéveszthetetlenül Leiviskä érzékenysége sugárzik mindből. A finoman súlyozott keskeny, egymás mellett elsikló faltestek között bejutó fény poétikus eszközzé, építőanyaggá válik a szerző kezében, aki őszinte öniróniával mondta: „egész életemben ugyanazt a házat rajzolom”.

Juhát mindenki szerette. Ehhez a felismeréshez nem volt szükség temetésre. Nem lehetett őt nem szeretni, hiszen mélységes humanizmus jellemezte minden megnyilvánulását, ami munkáiban elementáris őszinteséggel tükröződött. Mint minden időtlen alkotás: nem tagad, nem politizál, nem akar semmiről meggyőzni, egyszerűen teszi a dolgát: megmutatja, hogy mindenféle híresztelés ellenére az építészeti értékek terén alapvetően semmi nem változott az idők során. Ahogy egy beszélgetésünk alkalmával mondta: „az építész feladata, hogy olyan tereket hozzon létre, amelyekben úgy érezzük, szeretnénk még tovább maradni…” Ez nyilvánvalóan sokkal többet takar, mint első hallásra gondolnánk, viszont Juhának volt annyi poétikus érzéke, hogy ezt nem tupírozta tovább. A fények, az egymásba kacsolódó és folyamatként feltáruló térsorok drámáját csak térben és (a zenével hasonlatosan) időben lehet átélni, szavakkal csak körültáncolni tudjuk azt.

Noha úgy gondolom, egy épület lényegéhez tartozik, hogy miből és hogyan épül, Leiviskä tereiben csodálatos módon ez (az épület, mint tárgy) teljesen háttérbe szorul. Noha nagyonis pragmatikusan kezelte a szakmai döntéseket és mindig a finnekre jellemző célszerűség jellemezte, a technikai és szerkezeti kérdések sohasem látszanak elterelni a figyelmet a valódi céltól, ami elsősorban a percepció, sőt -le merem írni- a szépség átélése. Szó sincs azonban érzelgősségről, öncélú, meddő esztétikáról vagy nehezen dekódolható szimbolizmusról, de arról sem, hogy az építészetet energia-kimutatások és karbonlábnyom-számítások illusztrációjává degradáljuk. Itt minden érzékeny ember számára nyilvánvaló értékekről van szó, arányosságról, amelyek jelenlétében egyszerűen úgy érezzük, jó, hogy a világon vagyunk, ami alapvetően nem intellektuális, hanem zsigeri érzés. Ezzel a minőséggel kapcsolatban talán nem túlzás a párhuzam, amit Schiff Andrástól kölcsönzök, aki egy interjúban valahogy így fogalmazott: „ha nem szereted Bach-ot, jobb, ha ezt nem hangoztatod…”

Leiviskä mégsem volt ünnepelt sztár, sőt, hat évtizedes karrierjének utolsó éveiben alig akadt megépült munkája, az utolsó egy tanulási fogyatékossággal élő fiatalok számára épült lakóház Kalasatama-n. Irodáját, amelyet Vilhelm Helanderrel közösen vitt, munkatársaival együtt mégis fenntartotta szakmai díjai (elsősorban a Carlsberg, a legnagyobb értékű építészeti elismerés) honoráriumából. Noha formálisan nem volt vallásgyakorló, életműve gerincét adó, legjelentősebb munkái egyházi megbízásból születtek: templomok és hozzájuk kapcsolódó térrendszerek, amelyek kompozíciói mindig a kontextusból, a tágabb városi összefüggésekből táplálkoztak. Műfaji értelemben is a határtalanság jellemezte: valamennyi alkotását igyekezett a városi léptéktől az apró részletekig megoldani, ami legtöbb esetben a bútorok, a lámpatestek, vagy az orgona megtervezését is jelentette. Utóbbi nem csupán hangszer, de a térképzés finom eszköze is volt számára, ami rendszerint sok szakmai csatát garantált a hangszerkészítőkkel.

Az ő esetében nem közhely azt állítani: önazonos volt. Hagyománytisztelő, de nem a konvenciók embere. Az irodában kék japán munkaköpenyt viselt és holland fapapucsot; egyedül élt, de sohasem volt magányos. Aktív részese volt Helsinki kulturális (különösen zenei) életének, még megrendült egészsége idején sem mondott le a kedd esti kamarakoncertekről. Haláláig gyakorolta Mozart A-moll rondo-ját, aminek kétszeres nagyításban fénymásolt kottáját már évekkel ezelőtt láttam zongoráján, miután látása kezdett rohamosan gyengülni.

Utolsó nagy nyilvános előadását 2015-ben adta díszdoktorrá avatása okán a MOME-n, amikor meghívásomra még egyszer Magyarországra jött, ezzel megtisztelő kivételt téve, hiszen akkoriban már nemigen vállalkozott ekkora utazásra. Akik tanúi voltak a (sajnos csak) 4 óra hosszú előadásának a zsúfolásig telt auditóriumban, megsejthették, hogy ez a számos díjjal kitüntetett akadémikus soha nem veszítette el arány- és humorérzékét. Mindent kontextusában látott, a mozgó nézőpont és változó fények dinamikájában mindenkor emberi perspektívájából. Minden munkáját egy végtelen szimfónia újabb ütemének tekintette, amelynek előzményeire épül és egyben folytatását készíti elő. Jól tudta, mi van a felszín mögött: hogy a barokk lényege a fény, nem a pompa, az igazi építészet ”kenyér, nem torta”, “a kagylóhéj, nem pedig a gyöngy” (ahogy egykori munkatársa, a szintén nemrég eltávozott Darren Stewart Capel írta találóan Leiviskä tavaly megjelent életmű-kötetében, amelyet a Finn Építészeti Múzeum gondozásában, de saját erőből fejezett be).

Azt hiszem nagyszerűségének egyik kulcsa az volt, hogy soha nem veszítette el respektusát a teremtett világ szépsége iránt és elevenen emlékezett legkorábbi, inspiráló élményeire. Visszaemlékezésiben írja barátjáról, Erkki Elomaa-ról: „Ő nyitotta fel szememet arra, hogy a legnagyobb szépség gyakran kicsi, jelentéktelen dolgokban lakik, mint amilyen az érintetlen természet és az épített környezet egyszerű formái közötti párbeszéd.” (Juha Leiviskä 2000-2022. Shared efforts and study trips, 14.o.)

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismehettem és osztozhattam a hozzá legközelebb állókkal együtt a szertartás mélyen emberi pillanataiban. Itt szó nem volt üres formákról vagy közhelyekről…nagyon rég nem éreztem annyira helyénvalónak, fajsúlyosnak és őszintének egy ceremónia valamennyi gesztusát, mint akkor és ott. Fény, zene és szó, a metsző hideg és a koporsó súlyának 1/6-a átélhetővé tették az ésszel felfoghatatlant.

Köszönet jár a Helander-Leiviskä iroda munkatársainak (köztük Elina Lähteenmäki-nek, Rosemarie Schnitzlernek, Jakko Penttilä-nek és Jari Heikkinen barátomnak), hogy Juhához méltó, végtelenül emberi és elegáns eseményt hangszereltek és vezényeltek le lehetővé téve, hogy többen részesei lehessünk a búcsúnak. Nem csupán egy építésztől, de úgy érzem, egy korszaktól is…

Január 13-án a nagyobb nyilvánosság számára a Sandels kulturális központban (opeliuksenkatu 2, Helsinki, szintén Leiviskä-épület) lesz majd megmlékezés.

chrome-extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://thedaylightaward.com/…/The-Daylight-Award-2020…