Nemrégiben aztán már arról értesültem, hogy a kihalt tűzhányók környékén elindult a vulkánfolyoirat.hu. Rögtön eszembe is jutott, hogy írjak bele – mégpedig az akragaszi Empedoklészről, a preszókratikus filozófusról, aki a hagyomány szerint a szülővárosa környéki tűzhányó, az Etna kráterébe vetette magát, s úgy halt meg.

Vagy nem halt meg – hanem éppen a halhatatlanságát igyekezett ily módon bizonyítani, az eddigi jelek szerint sikerrel. Nem véletlen, hogy nemcsak természettudósnak, orvosnak, filozófusnak, varázslónak, hanem egy kicsit istennek/isteni személynek, afféle – az akkori hellének által ugyan nem használt, ám Empedoklészre a halála után mégis ráaggatott kifejezéssel – „prófétának” is tekintették.

A Stanford Encyclopedia of Philosophy szerint valószínű, de nem biztos (!), hogy nem ugrott bele az Etnába. Hegel a filozófiatörténetében azt írja róla, hogy minden bizonnyal ugrott – ha másért nem, azért, hogy ezzel isteni mivoltát bizonyítsa.

Empedoklész, azt mondhatnánk, hogy a Szókratész előtti görög filozófusok tipikus esete volt: hiszen a többi preszókratikushoz hasonlóan ő is írt könyvet Peri phüszeósz (A természetről) címmel, s természetesen ő is hexamaterben. S az ő műveiből is csak töredékek maradtak fenn.

Csupán fragmentumok maradtak meg Katharmoi (Tisztulások) című művéből is, persze azok is hexameterben. Eredetileg mindkét mű több mint 5000 sorból állt, de még így, hogy csak töredékek maradtak meg belőlük, éppen Empedoklész lett az a Szókratész előtti görög filozófus, akitől a legtöbb szöveg maradt az utókorra.

Arisztotelész nemcsak a szónoklástan atyjának nevezi, de neki ítéli a prioritást abban is, hogy a világon létező dolgok szerinte négy elemből: a földből, a vízből, a levegőből és a tűzből komponálódnak össze, mégpedig két hatóerő, az elemeket összevonzó Philotész (a szeretet) és az azokat széttaszító Neikosz (a viszály) révén.

Empedoklész szerint e négy elem kevercse volna a világ, amelynek sorsa mindig aszerint alakul, hogy éppen a vonzás vagy a taszítás volt az erősebb egy adott idő-intervallumban.

Arisztotelész a Metafizikájában arra is kitért, hogy Empedoklész előtt három filozófus már őselvnek, arkhénak nyilvánított egy-egy elemet: a milétoszi Thalész a vizet, a szintén milétoszi Anaximenész a levegőt, az epheszoszi (szintén kis-ázsiai) Hérakleitosz pedig a tüzet. Empedoklész ebből a három őselemből, valamint az általa hozzáadott negyedik elemből, a „földből” állította össze saját rendszerét.

Mégpedig úgy, hogy ezeket nem is a saját nevükön, hanem a hozzájuk társított Zeusz, Héra, Aidóneusz és Nésztisz istenneveken említette. Ha Zeuszt mondott, a tűzre gondolt, ha Hérát, akkor a levegőre – de vajon ki lehetett a fejében, amikor Aidóneuszt, illetve Nésztiszt mondott? Nos, amikor Aidóneuszt, akkor Hádészra, az alvilág urára, vagyis a földre, s amikor Nésztiszt mondott, akkor persze, hogy Perszephonéra, az alvilág úrnőjére, vagyis a vízre gondolt.

De mégis muszáj elmondanom itt: valójában Empedoklész semmiben sem volt „tipikus” preszókratkus filozófus. Egyedül Püthagorasszal osztozott abban, hogy mind ő saját magát, mind a követői őt nemcsak orvosnak, természettudósnak, filozófusnak, de szent embernek sőt isteni lénynek is tartották, illetve, hogy – mai szóval – szektájuk is volt. Sokan püthagóreusnak tekintik Empdoklészt, noha csak másfél éves volt, amikor Püthagorász meghalt. Tanítványaitól viszont elvárta, hogy szigorú erkölcsi szabályok szerint éljenek, s mind a hús, a bab és a babérlevél fogyasztásától, mind pedig a hetero szextől lehetőleg tartózkodjanak.

Volt pár unortodox nézete is – például nemcsak a lélek halhatatlanságáról, de a lélekvándorlás valóságáról is meg volt győződve. Ezért írhatta a Tiszulásokban: „mert én egykor voltam már fiú is, lány is, bokor, madár, és néma tengeri hal.” Ezt a csodálatos mondatát Jorge Luis Borges argentín író több írásában is idézte, s ezzel népszerűsítette.

De kilógott Empedoklész a peszókratikus filozófusok közül abban is, hogy nemcsak a világ összetételéről, hanem „varázslóként” is filozofált. Állítólag tudott csodákat művelni, képes volt irányítani a szeleket, s egyszer feltámasztott egy nőt, akit már egy hónapon át halottnak hittek. A legmeglepőbb tette mégis a halála volt.

Miután az Etnába ugrott, állítólag megtalálták a saruját a kráter peremén, amit a hellének kétféleképpen magyaráztak: az egyik magyarázat szerint a lábbelije fennakadt egy bokorban (ami isteni mivoltának lett volna a bizonyítéka), a másik szerint viszont amikor a kráterbe ugrott, az Etna vetette ki magából a saruját, annak bizonyítékául, hogy mégsem volt isten.

„Mintha csak

most kezdenék élni, máshogyan van minden, s csak most vagyok én most!” – mondatja hősével Friedrich Hölderlin Empdoklész halála című darabjának első változatában, az utolsó megszólalásakor, az Etnán, melyet ezután még a filozófus további szavai követtek:

„Jövök. Meghalni? csak egy lépés a

sötét, s mégis, szemem, látni szeretnél!

Kiszolgáltál, állásod véget ért!

Most hadd merüljön éjszakai árnyba

kicsit a fejem. De nézd csak! örömláng

süt vakmerő szívemből! Vacogó

vágyakozás! Csak nem halálomon gyúl

ki végül életem? És épp te nyújtod,

Természet, a habzó mérges kehelyt,

hogy dalnokod még hörpinthessen egy

kortyot a végső részeg mámorokból!

Megnyugodtam, már nem keresek itt mást,

mint áldozathelyet. Boldog vagyok.

Ó, Írisz íve zuhogó vizek

fölött, ha ezüstös felhőt sziporkáz

a hullám, – olyan az én örömöm.”

(A Hölderlin idézetet – a költő összes többi fennmaradt Empedoklész szövegével együtt – Báthori Csaba fordította, és 2011-ben jelent meg.)