a kritikátlanság kritikája
– HARMINC ÉV MŰKRITIKÁJA, A SZTÁRCSINÁLÁS ÉS A MAGYAR MŰVÉSZT SZABADSÁGA –
♦ DÁRDAI ZSUZSA | ESSZÉ
Rieder Gábor Facebook-bejegyzése nyomán ismét előkerült a régi kérdés: szükség van-e negatív kritikára? Használ-e a művésznek, vagy inkább megsebzi, esetleg derékba töri a pályáját? Rieder szerint kevés példa van arra, hogy az elmarasztaló kritika jobb művészi teljesítményre ösztönözne. Én másként gondolom. A kritika nem a művész terápiája. A kritika a szabad gondolkodás nyilvános gyakorlása. Egyik legfontosabb feladata, hogy észrevegye a hamisat. Amikor az alkotói autonómia helyére a megfelelés, a művészi szükségszerűség helyére a siker keresése, az önálló szellemi munka helyére a piac, a kapcsolatrendszer vagy az intézményi tekintély lép. Nem a pénzkeresés a bűn, hanem az, ha a pénz és az elismerés kezdi diktálni a művészetet.
Műkritikusként engem a kritikusok is érdekelnek. Ki írja a művészettörténetet? Ki dönt arról, hogy egy művész jelentős? Hogyan születik a művészi tekintély, és milyen szerepet játszanak ebben az értelmezők? Tom Wolfe Festett malaszt című könyve alapvető olvasmányom. A modern művészeti világ sztárcsináló mechanizmusáról, a kritikusok és teoretikusok hatalmáról írt szatirikus mű meghatározó hatással volt a gondolkodásomra. Innen figyeltem a magyar művészeti életet is, Hegyi Lóránd „Frissen festve” koncepcióját, az általa képviselt művészek nemzetközi megjelenését, a kritikai értékítéletek egymásra épülését.
Rieder Gábor azt kérdezte tőlem, ki jelölje ki a műkritika feladatát. Kijelölni nem lehet, az belülről érlelődik – mondtam. A kritikusi meggyőződés belső szabadságból születő autonóm alkotás. Ezt tanultam Kassák Lajostól, Fajó Jánostól, Carmelo Arden Quintől és SAXON Szász Jánostól. Mindannyiuk munkásságára jellemző a kérlelhetetlen alkotói önállóság, valamint műhelyek, mozgalmak és közösségek teremtése. Mert az alkotói autonómia nem zárja ki a közösségért vállalt felelősséget.
A Magyar Narancs 1997. február 6-i számában Fehéren feketén címmel írtam egy kritikaszösszenetet Fehér László Fészek Galériában rendezett kiállításáról. Zavart a festészetét körülvevő szinte egyöntetű kritikai hódolat, a sztárcsinálás mechanizmusa. Nemcsak azt néztem, mit fest a művész, hanem azt is, kik és milyen érvekkel emelik őt a magyar művészeti élet meghatározó alakjai közé. Indulatos írás lett, a Magyar Narancs akkori radikális hangján szólt. Ma már látom, hogy a szövegben több volt a személyes megjegyzés, mint az indokolt műelemzés. A hangnemért Fehér Lászlótól személyesen bocsánatot kértem.
A kritikámra Szegő György válaszolt, és a szakmai vita olyan fars erkölcsi értelmezését zúdította rám, amely mélyen megrendített. 1997. március 27-én Saxon Szász János képzőművész válaszolt neki a Magyar Narancsban. A műkritika szabadsága mellett állt ki, és emlékeztetett arra, hogy Szegő éppen „az emberi jogok elkötelezett védelmezőjét” támadja súlyos erkölcsi célzásaival. Évekre elhallgattam. Ma már nem a személyes meghurcolásom érdekel, hanem az, hogy harminc év alatt vajon mi történt a magyar művészetkritikával, a művészeti értékek kijelölésével és az alkotói autonómiával.
Ha a független magyar műkritikáról beszélek, Perneczky Géza a mérce. Az utolsó nagy, valóban autonóm művészettörténész-kritikusok egyike, akinek szellemi függetlensége nem intézményi pozíciókból, hanem tudásából, látásmódjából, értékfelismeréséből és személyes szabadságából fakad. Perneczky példája azért is fontos, mert a magyar művészeti nyilvánosság egyik legsúlyosabb problémájára világít rá: miként őrizhető meg a kritikai gondolkodás szabadsága ott, ahol az intézményi és anyagi függőségek egyre szorosabbra fonódnak?
És itt érkezünk el az MMA és a SZIMA különös történetéhez. Mindkettő 1992-ben jött létre. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát Kosáry Domokos kezdeményezésére a Magyar Tudományos Akadémia alapította, a művészet történeti képviseletének helyreállítására. Önálló, társult intézmény, saját alapszabállyal, választott tisztségviselőkkel. Tagjai mindmáig nem kapnak javadalmazást. A Magyar Művészeti Akadémiát Makovecz Imre kezdeményezésére 22 művész alapította egyesületként, majd 2011-ben az állam sitty-sutty köztestületté emelte. A művészek önkéntes társulásából államilag felhatalmazott hatalmi központ lett. A törvényi felhatalmazás azonban önmagában nem igazolja az akadémiai rang szakmai és történeti hitelességét.
Az MMA intézményeket, ingatlanokat, közfeladatokat és jelentős költségvetési forrásokat kapott. A két szervezet lehetőségei között megdöbbentő az aránytalanság. Az MMA nemcsak a lehetőségeket, a levegőt is elszívja a SZIMA elől. És nemcsak előle: a független művészeti műhelyek, galériák, kezdeményezések és kritikai fórumok elől is. A művészeti autonómiához tér kell. Olyan nyilvánosság, amelyben a teljesítménynek nem feltétele valamely hatalmi központhoz való közelség. Végső soron arról van szó, kinek van hatalma a művészeti értékrend alakítására.
A 2026-os kormányváltás után lehetőség nyílt a művészeti intézményrendszer újragondolására, az aránytalanságok orvoslására. A kormány ígéretet tett a torzult viszonyok rendezésére, de a SZIMA októberi nyilatkozata szerint ebből egyelőre semmi nem valósult meg. A 2027-es költségvetés eddig nyilvánosságra hozott terveiből egyelőre nem látszik, hogyan kívánják rendezni a SZIMA helyzetét, miközben az MMA továbbra is jelentős költségvetési forrásokkal rendelkezik. Nem elég lecserélni a szervezeti egységek vezetőit, ha a közpénzek elosztásának, a szakmai kiválasztásnak és az ellenőrzésnek a rendszere változatlan marad. Hogy ez mennyire nem elméleti kérdés, azt a Nemzeti Kulturális Alap körül kirobbant ügy is mutatja. A nyomozás 17,3 milliárd forintnyi támogatás felhasználását érinti. A gyanú szerint a formális szakmai döntéshozatal és a tényleges pénzelosztás elvált egymástól. A büntetőjogi felelősség megállapítása a bíróság feladata, de a történtek már most felvetik a támogatási rendszer ellenőrzésének súlyos hiányosságait.
És itt van a művészeti értékkijelölés másik aktuális példája, a Magyar Nemzeti Bank kortárs képzőművészeti kollekciója. A Matolcsy György vezette jegybank 2020 és 2024 között mintegy ötmilliárd forintért 1422 kortárs műalkotást vásárolt. Az állomány értékét 2025 decemberében már több mint hatmilliárd forintban jelölték meg. A vásárlásokat segítő tanácsadók között ott volt Keserü Katalin, Fabényi Julia, Spengler Katalin, később Petrányi Zsolt és Rieder Gábor is. Rieder 2025 januárjában az MNB saját honlapján beszélt arról, hogy felkérték a műtárgyállomány gyarapítására vonatkozó bizottság tanácsadójának. Feladata többek között az volt, hogy javaslatot tegyen a hiányzó művészek beemelésére és a fiatal alkotók kiválasztására. Saját szavai szerint a vásárlási rendszer már bejáratott volt, a galériák ismerték a feltételeket. (?)
Ugyanebben az interjúban a kollekció rendkívüli méretét a magyar művészet történetében szinte egyedülállónak nevezte. Azt is hangsúlyozta, hogy a fiatal művészek beválogatása különösen nagy felelősség, hiszen évtizedek múlva derül ki, valóban jelentős alkotókká váltak-e. Ebben igaza van. Éppen ezért kell megvizsgálni a döntések szakmai és pénzügyi hátterét. Ki választotta ki a művészeket? Ki tett javaslatot az egyes művek megvásárlására? Milyen értékbecslések alapján állapították meg a vételárakat? Milyen szerepet játszottak a közvetítő galériák? Milyen összeférhetetlenségi szabályok vonatkoztak a tanácsadókra? Milyen dokumentumok alapján ellenőrizhető a kiválasztás?
Egy ilyen műegyüttesbe bekerülni ugyanis nem pusztán műtárgyeladást jelent. Intézményi elismerést, piaci értéknövekedést, művészettörténeti rangot is eredményez. A tanácsadók tehát nem egyszerűen képeket választanak ki: a művészeti kánont alakítják. Éppen ezért fontos Rieder Gábor kettős szerepe. A negatív kritikáról vitázó műkritikus maga is olyan intézményi döntések részese volt, amelyek egyes művészeket jelentős elismeréshez juttathattak, másokat pedig kívül hagytak ezen a körön. Ez nem személyes vád, hanem a kritikai függetlenség és a kurátori felelősség alapvető kérdése.
Az MNB ügye időközben újabb fordulatot vett. Matolcsy György volt jegybankelnököt 2026. október 21-én őrizetbe vették a jegybanki alapítványok gazdálkodásával kapcsolatos büntetőeljárásban. Ez az eljárás nem azonos a műtárgyvásárlásokkal, és nem bizonyít azokkal kapcsolatos visszaélést. Ám ha az MNB közpénzből létrehozott alapítványi vagyonát ilyen súlyos vizsgálatnak vetik alá, a műtárgybeszerzések milliárdos tételei sem maradhatnak átláthatatlanok. Az elszámoltatásnak ezen a területen is meg kell történnie teljes szakmai és pénzügyi nyilvánosság formájában. Nyilvánosságra kell hozni a megvásárolt művek jegyzékét, vételárát, az eladók és közvetítők adatait, a döntési dokumentumokat, a tanácsadói megbízások feltételeit. Független szakértői értékelésre van szükség. A közvagyon további sorsáról csak átlátható szakmai döntéssel szabad határozni.
És ugyanilyen nyilvánosságra van szükség az MMA vagyona, intézményrendszere és közfeladatai esetében is. Köztestületi privilégiumait meg kell szüntetni. A Műcsarnokot vissza kell adni a magyar művészeknek. Méltó működési feltételeket kell teremteni a SZIMA számára, nem tologatni ezt a távoli, bizonytalan jövőbe. Az NKA-t független, rotációs szakmai testületekkel, nyilvános döntésekkel kell működtetni. A képzőművészetnek pedig az új kulturális kormányzatban is önálló, hozzáértő szakmai képviseletre van szüksége. Nem egy új politikai klientúrát kell építeni a régi helyére, hanem olyan intézményrendszert, amelyben a művészi teljesítménynek nem feltétele semmiféle hatalmi központhoz való közelség. Harminc évvel ezelőtt, Fehér László kiállításáról írt kritikámban azt kérdeztem: „Melyiket higgyem el?” Ma már az egész magyar művészeti közéletre vonatkoztatom ezt a kérdést. Kassák, Fajó, Arden Quin és SAXON művészete nekem azt bizonyítja, hogy az alkotói autonómia nem a közösségtől való elfordulás, hanem az önrendelkezésből fakadó felelősség. Ezért kapcsolódik össze bennem a művészet szabadsága az emberi méltóság és az emberi jogok tiszteletével.
A műkritika szabadsága pedig csak akkor valódi, ha nemcsak a művészt lehet bírálni, hanem azokat a kritikusokat, kurátorokat, akadémiákat, intézményeket és pénzügyi döntéseket is, amelyek a művészeti tekintélyt alakítják