berlusconi
♦ CAN TOGAY | NAPLÓ
Valamikor a kétezres évek elején Rómában jártamkor egy taxisofőrrel hosszabb beszélgetésbe elegyedtem. Beszéltünk erről, arról, majd a „politikára terelődött a szó”.
Róma annyira finoman boldogító hely, ellenállhatatlanul felülír minden középeurópai mélabút, hogy még időznék az elbeszélésben is ott, halogatnám a párbeszéd felidézését. Inkább emlékeznék erre-arra; Giordano Bruno szobrára, a római körforgalmak biztonságos káoszára a házak mosott színű falaira, vagy a többi pillanatra, ami életre kel bennem, mint a levendulásban a felrebbenő pillangók.
Felidézném az időtlen nyugalmat, ami elfog a város ütemétől. Vagy emlékeznék az olaszokra úgy általában, hiszen számos olasz között töltöttem gyermekkorom éveit.
Kép: GARULLOí&OTTOCENTO: Itália álma, installáció, 2012
Ott volt például Sergio, a legnagyobb fiú a házból, nem is fiú, fiatalember, de mivel beállt focizni, hokizni és főleg pingpongozni is közénk, annak számított. Szerettem meghallani fütyörészését, ahogy letrappolt a lépcsőn vagy végigvonult a folyosón bevásárlószatyrát lóbálva. Hogy miket fütyült, nem emlékszem, de bármit is, hangos volt és örömdúsan cifrázta. Jó volt meglátni göndör, Tom Jones-ra hajazó fejét, terebélyes alakját, ahogy szaporázva szedte a lépcsőfokokat, vagy lódította lábait.
„Csáó Dzsáni!” köszönt oda. „Szia, Szerdzsó!”, feleltem. Ilyenkor egy kicsit olasszá váltam és az vidám dolog volt.
„Csáo Dzsáni!” a matróztrikós Rino bácsi is így köszönt szélesen vigyorogva és a fejem búbját is megborzolta elhaladtában.
Rino sokfelé lakott a házban, de legtovább a másodikon az egyik saroklakásban. Csengőgombja fölé egy rajz volt kiragasztva becenevével. Míg a nagy R-betű fölső hurkában vigyorgó pontocska-arc ragyogott, addig az R elülső szára végignyúlt a név alatt. Rino -hirdette.
Rino bácsinak volt egy Fiat 850-es Coupéja, hosszú ideig az volt az utca egyetlen olasz márkájú autója. Betlen Jani haverom úgy emlékszik vissza rá, mint akitől, ha kéglit kért kölcsön, Rino sajnálkozva mindunatalan arra hivatkozott, „hogy tegnap lett volna jó!”
Most váratlanul Felipe bácsi jut eszembe, de elhessegetem a gondoltot, mert Felipe bácsi spanyol volt, róla máskor. Talán csak annyit, ha már idetolakszik, hogy a „fil” törökül elefántot jelent, ezért, ha anyám Felipe bácsiékhoz küldött valami miatt, mindig fellebegett bennem egy elefánt képe és az ahhoz fűződő kellemes érzetek. A polgárháborús veterán Felipe bácsi felesége, Lurdes néni annyira spanyol volt, hogy az ember úgy vélte, bármelyik pillanatban megtorpanhat menet közben, hogy visszafogott finom léptekkel flamencoba kezdjen a ház gangjának kövein.
Gianni bácsi viszont olasz volt. Nevünk hasonló csengése miatt előfordult, hogy ha valaki -mondjuk a házmesterné – elkiáltotta magát a körfolyosók tövéből, mert teszem azt, küldemény érkezett Gianni nevére, akkor én is kiszaladtam a földszinti ajtónk elé. Ilyenkor Gianni leszólt az emeletről: „Ciao, Dzsáni! Éz nékem vana lévél!”
Gianniról az is járta, hogy „Piroska a fülébe harapott”. Ez bennünket, gyerekeket lázba hozott, annál is inkább, mert Piroska néninek nagyon pirosra volt rúzsozva az ajka és a kezén a körmök is vörösen virítottak. Így még izgalmasabb volt elképzelni, ahogy Gianni bácsi fülébe harap.
Olykor az ötödikről veszekedés hangjai hasítottak a ház vasárnap délelőttjeibe és elkeveredtek a pingpong labda visszhangos pattogásával. Talán ilyen alkalom volt, amikor Piroska beleharapott Gianni fülébe? Nem tudom. De láttam magam előtt Gianni fülét, Piroska néni magasra tupírozott kontyát, piros ajkát és ragyogó fogsorát, amint belekap a fülkagyló porcos ívébe.
Azokban az időkben nem csak Budapesten, Prágában is voltak olasz emigránsok. Sokan Mussolini ellen harcoltak annak idején partizánként, lőtték a fekete ingeseket.
Aztán a háború befejeztével tovább lőtték őket, de akkorra az már megint szándékos emberölésnek minősült. Ezek a partizánok aztán a vasfüggöny mögött találtak menedéket. Hogy Giannira és Rinora is illik-e ez az esetleírás, nem tudom. De azt igen, hogy a házban lakó, és családunkkal szoros barátságot ápoló nagyasszony, Bianca apja, Vittorio a Trockij elleni első két, kudarcot vallott merénylet kitervelője és végrehajtója volt.
Bianca tanított meg bennünket pizzát sütni, a legjobb spagetti sugókat is ő készítette.
Sok olaszt említhetnék még. Brunot, aki szemben lakott és fellázadt a Magyar Rádió házkezelő adminisztrátorai ellen, akik megtiltották a lakóknak, hogy a függőfolyosón kötélen szárítsák a ruhákat – ekkor értettem meg teljes mélységében azt az olasz gesztust, amelynek során az ember a jobbkéz öt ujját összeérintve csuklóból meglóbálja a kezét, felvonja szemöldökét, így jelzi sokatmondó tekintet kíséretében véleményét az adott helyzetről, egyben magát is elhelyezve abban, miszerint „hát hülye vagyok én?”
Lucas barátom és Costanza barátnőm anyjáról is mesélhetnék, ő Nerviben lakott egy öt emeletes épület tetőteraszára épített kis házban.
De ezt most mind hagyom és visszatérek az olasz taxisofőrhöz:
Választások előtt volt Olaszország. Kíváncsi voltam, hogyan áll ezekhez az én sofőröm. Hogy egyből a lényegre térjek, megkérdeztem, mi a véleménye Silvio Berlusconiról.
Valahol a Capitolium közelében jártunk és mire a taxis abbahagyta a Berlusconira vonatkozó szitokáradatot már elég messze jutottunk onnan. Berlusconi így, Berlusconi úgy, hogy ilyen meg olyan, hogy ennyire meg annyira, hogy borzalom, hogy rettenet …és így tovább.
Amikor elhallgatott, csend telepedett kettőnk közé a kocsiba. Megilletődötten hallgattam és alig mertem feltenni a kézenfekvő kérdést, hogy akkor kire fog szavazni, ki az ő választottja… A taxis egy pillanatra hátranézett, „hogy ki?” – ismételte meg a kérdést, majd megvonta a vállát, úgy mondta: „Hát, Berlusconi!”
Ennyit Berlusconiról halála kapcsán. És ennyit az olasz politikáról. Most már új neveket tanulnunk, kíváncsi vagyok, melyiket jegyezzük meg ennyire.
írásaim
♦ CAN TOGAY