A neolitikus létforma a korábbiakhoz képest jóval nagyobb számú populáció eltartását tudta biztosítani, így evolúciós szempontból rendkívül sikeres stratégiának tekinthető. Az előre tervezhető (bár a termesztett fajok alacsony száma miatt sérülékeny) mezőgazdasági termelés és a felhalmozás gyakorlata kiszámíthatóbbá tette az élelmiszerellátást, illetve növelte a populációk termékenységét. A szénhidrátban és kalóriában gazdag étrend, az egyre szorosabbá váló társas kapcsolatok, illetve az új létfenntartó gyakorlatok a populáció jelentős növekedéséhez és a neolitikus életforma feltartóztathatatlan terjedéséhez vezettek.

Az élelemtermelő gazdálkodás és a háziasítás:

A paleolitikum időszakában az emberek különböző élelemszerző stratégiákkal biztosították túlélésüket, melyek még az emberré válás folyamata során alakultak ki. Az évszázezredek alatt a vadász-gyűjtögető módszerek, technikák folyamatosan tökéletesedtek, így a közösségek egyre hatékonyabban használták ki az erőforrásokat, mígnem elérték a környezetük eltartóképességének határait. A mezőgazdaság azonban a földterületek korábbiaknál jóval hatékonyabb kihasználását tette lehetővé, mely bőséges élelemellátást biztosított a közösségek számára.

A környezet egyre intenzívebb kihasználása következtében már az őskőkor vadász-gyűjtögető csoportjai is többször okoztak kisebb lokális ökológiai kríziseket (túlvadászat, szándékos égetések), ám a beavatkozás léptéke és módja alapjaiban változott meg a neolitikummal: rendszeressé váltak a nagyobb területekre kiterjedő égetéses erdőirtások, bizonyos (kártevő) fajok irtása, vagy egyéb környezeti beavatkozások, például a vizes területek szabályozása, parcellák kialakítása.

A neolitikum idején tökéletesedett és vált alapvető jelentőségűvé a háziasítás gyakorlata. Ennek folyományaként az emberi szelekció a természetes szelekció szintjére emelkedett, és e két erő együttesen szabta meg, mely fajok maradhatnak életben és szaporodhatnak az emberi közösségek környezetében. A háziasított fajok szelekciós előnyhöz jutottak vetélytársaikkal szemben, hiszen az ember a szelekció mellett egyúttal védelmet is nyújtott az általa preferált élőlényeknek –a domesztikáció tehát mind az ember, mind a háziasított faj számára evolúciós előnyökkel járt.

A háziasítás során számos élőlény természetes viselkedését átszabták az emberi igények, ahogy például a kutya (Canis lupus familiaris) esetében is történt. Kb. 20–40 ezer éve, azaz még a paleolitikum idején a domesztikáció következtében a farkasok természetes társas közegét, a falkát, felváltotta a kutyák természetes társas közege: az emberi közösség.

A Termékeny Félhold területén történt meg a közel-keleti és európai neolitikum alapvető állat- és növényfajainak háziasítása. A helyben megtalálható vadgabonafajtákból az idők során kialakultak a háziasított variánsok, melyek sok tulajdonságukban eltérnek vad őseiktől: ilyen pl. az alakorbúza (Triticum monococcum) vagy a tönkebúza (Triticum dicoccum), amelyek megváltozott felépítése alkalmasabbá tette őket arra, hogy nagyobb létszámú közösségeket is eltartsanak.

Az állatokat nem csupán élelemforrás céljából háziasították. A vad ősökből háziasított juhokat (Ovis aries) és kecskéket (Capra hircus) például húsuk és tejük mellett irhájuk, illetve jól megmunkálható csontjaik miatt is tenyésztették (és tenyésztik) az emberek. Alapvető fontosságú volt, hogy a nyájak egyfajta élő raktárként is szolgáltak: a közösség az aktuális igények szerint használhatta fel a jószágok nyújtotta javakat, nem kellett várni egy sikeres vadászatra vagy egy bőséges időszakra.

Mivel a háziasított fajok a neolitikus életmód alapját jelentették, így az agrár létforma terjedésével maguk a domesztikált fajok is megjelentek olyan helyeken, ahol addig nem voltak őshonosak – ezzel sok esetben jelentősen átalakították a lokális flórát, faunát, felborítva a helyi ökoszisztéma egyensúlyát.

A környezet lakóhellyé alakítása:

Míg az őskőkorban a vadászat és a gyűjtögetés szezonális jellege miatt az emberek többnyire vándorló életmódot folytattak (bár már a paleolitikum utolsó időszakában megjelent néhány állandó megtelepedés egy-egy kedvező erőforrás környezetében), addig a földművelés és az állattenyésztés helyhez kötöttsége a legtöbb esetben megkövetelte az állandó jellegű megtelepedéseket – létrejöttek az első falvak.

Ezeken a településeken a szorosan együttműködő közösségek állandó épületeket emeltek, melyek nemcsak lakóházakként szolgáltak, hanem például terményeket tároltak bennük, ott végezték a mindennapi élethez kötődő tevékenységeket (gabonaőrlés, szövés-fonás, főzés stb.), és volt, hogy azokon belül temetkeztek.

A különböző területek neolitikus településeinek feltárása egy lényeges és általános jelenségre mutatott rá: a neolitikum embere a lakóhelyének kiválasztása, kialakítása során nem oly módon alkalmazkodott a környezetéhez, mint ahogy az a paleolitikum idején történt. Nem volt elég átmeneti szálláshelyet találniuk vagy létrehozniuk, hiszen állandó lakóhelyre volt szükségük – ehhez jelentősen át kellett formálniuk a környezetüket. A lakóhelyek kialakítása során természetesen figyelembe vették a túlélést közvetlenül biztosító szempontokat (vízforrás és megművelhető talaj közelsége stb.), ám az épületek szabályos megszerkesztettsége és a közösségi rituális terek kialakítása (pl. Polgár-Csőszhalom, Magyarország) rendkívül hangsúlyossá vált az újkőkorban.

Jerikó települése több szempontból is jelentős lelőhely, mely rámutat az újkőkori ember lakóhelykialakító magatartására. Kr. e. 9000 körül az itt élő, a helyben található bővizű forrásra támaszkodó emberek az új életmódhoz alkalmazkodva megalkották saját életterüket, településüket – egy újkőkori mikrokozmoszt. Már a település legkorábbi fázisában megépült a települést körbevevő, a környezetet nemcsak fizikailag, hanem szimbolikusan is elhatároló vastag kőfal, egy ahhoz kapcsolódó monumentális (8,5 m magas) toronyépítmény, illetve egy sziklába vájt körárok. A helyiek köralakú, félig földbe mélyített lakóházakban laktak, melyek felmenő falai vályogtéglából készültek – e technika alkalmazásának egyik legkorábbi példájaként.

A napon kiszárított vályogtégla rendkívül kemény, ám ha heves eső éri, könnyen elmállik – emiatt rendszeres megújításra volt szükség. Amint egy épület már nem volt megújítható, a vályogtéglafalakat lerombolták, elegyengették, és egy új épületet húztak fel annak tetején. Az idők során ezekből az épületrétegekből akár több tíz méter magas települési dombok, ún. tell-települések születtek, melyek sok esetben meghatározták a táj arculatát.

Az újkőkori házak nem csupán az élők, hanem a holtak lakóhelyéül is szolgáltak, ahogy az Jerikóban is megfigyelhető volt. A Kr. e. 9. évezred végére és a Kr. e. 8. évezred első felére datálható házakon belüli temetkezések különleges rítust mutatnak: a halottakat leválasztott koponyával vagy a koponyára tett gipszmaszkkal temették el. A testkezelés ezen módja kizárólag közel-keleti lelőhelyeken van jelen, míg a házon belüli temetkezés rítusa Európa több lelőhelyén, például a Kárpát-medencébe is eljutott.

A történet nem állt meg a falvak szintjén. A sikeres létfenntartó stratégia miatt az emberi populáció mérete egyre növekedett, a közösségek így egyre komplexebbé váltak, és fokozatosan kialakultak az összetettebb településformák: az újkőkort követően megjelentek a városok. A lépték változott, az attitűd ugyanaz maradt. Mezopotámiában már a Kr. e. 4. évezred folyamán, az ún. Uruk-korban hatalmas városok jöttek létre (például Ur, Uruk, Eridu), ahol összetett lakóházak, égbe törő templomok, káprázatos paloták, kertek, hatalmas csatornák és védművek határozták meg a látképet – akárcsak egy mai város esetében.

A táj birtokbavétele:

Az újkőkor embere nemcsak saját életterét alakította ki a tájban, de hiedelemvilágát is beleköltöztette. Az őskőkorban is jelen voltak a ritualitással összefüggésben kialakított terek (pl. Lascaux-, Chauvet-, Altamira-barlang festett üregei), ám a neolitikumban komoly lépték- és attitűdváltás történt: már nem igazodtak a meglévő adottságokhoz (pl. a barlang falának természetes morfológiája), túlléptek az agyag, a csont és a mamutagyar kínálta lehetőségeken. Monumentális alkotásokat kezdtek létrehozni kövekből, sziklákból, óriási földtömeg megmozgatásával, melyek alapvetően változtatták meg a környezetük arculatát – a cél láthatóan pont ez volt: a táj átalakítása által tölteni meg azt jelentéssel.

Nem csupán a megalkotott építmény, de maga az építkezés is jelentős szociális töltettel bírt. A közös munka, a táj közös átformálása jelentést adott az épületeknek: az együvé tartozás érzését kódolta bele a környezet struktúráiba. Az így kialakított terekben pedig minden egyes rituálé során felidéződött és megerősödött a közösséghez való tartozás élménye – s ez elengedhetetlen volt egy összetett társadalom működéséhez.

Göbekli Tepe 12 000 évvel ezelőtt, a lokális neolitikum első fázisától, a vadász-gyűjtögető és az élelemtermelő életmód közötti átmeneti időszaktól kezdve a környék közösségeinek rituális központjaként szolgálhatott. Egy domb tetején, a földbe félig beásva számos kör alakú termet hoztak létre az egykori építők. Ezekben a terekben nagyméretű, koncentrikus körökbe rendezett „T” alakú kőpilléreket állítottak föl, középen egy kiemelkedő oszloppárral. E pilléreken, illetve a helyiség belső oldalfalain is különböző állatfigurákat (pl. leopárd, keselyű, vaddisznó, skorpió) jelenítettek meg. A mesterségesen kialakított, feltehetően rituális rendeltetésű terek, illetve az épületelemeken megjelenített motívumok azt bizonyítják, hogy már az újkőkor kezdeti szakaszában megjelent a táj lényegi átalakításának igénye és koncepciója, hogy azáltal az adott közösség saját hiedelemvilágának elemeit, illetve a közösséghez tartozás élményét a fizikai környezetben rögzítse.

A természet törvényeihez közvetlenül tapadó célok is vezérelték az újkőkori ember tájalakító tevékenységét. Minden korban fontos volt az idő mérése, az évszakok változásának megfigyelése – a mezőgazdaság megjelenésével ez még hangsúlyosabbá, sőt, életbevágó fontosságúvá vált. A mezőgazdaság addig nem látott kényszereket szabott a közösségekre: a vadász-gyűjtögető életmód lehetővé tette az évszakok változásához történő rugalmas alkalmazkodást, az agrártársadalmakban azonban a vetési vagy betakarítási munkálatok nem megfelelő időzítése az egész közösség életben maradását veszélyeztethette.

Az évszakok változásának pontos nyomon követéséhez, előrejelzéséhez az égitestek, elsősorban a Nap, a Hold és bizonyos csillagképek mozgásának megfigyelése elengedhetetlen volt. A mai Anglia területén megépített kőkörök és henge-ek (pl. a Stonehenge, kb. Kr. e. 3100) bizonyítottan ilyen célokat is szolgáltak, de hazánkban már jóval korábban, körülbelül kétezer évvel korábban létrehoztak hasonló alkotásokat, az ún. körárokrendszereket vagy rondellákat.

Ezek az építmények koncentrikus körökben elhelyezkedő árkokból, illetve azok vonalát követő fa palánkkerítésekből álltak, melyeket bizonyos helyeken kapuk szakítottak meg. A strukturális vizsgálatok során a kutatók megfigyelték, hogy a kapukat a Nap évi látszólagos pályájához igazítva alakították ki, ahogy az Sormás-Török-földek nevű lelőhely esetében is megfigyelhető. Mindez remekül példázza, milyen alaposan ismerték az újkőkor emberei a csillagok, égitestek mozgásának törvényszerűségeit.

Az ilyen módon számon tartott idő alapvető mozgatórugója volt a közösségi tevékenységeknek, legyenek azok a termeléshez köthető gyakorlatok, vagy az évszakok változását rögzítő közösségi rítusok, ünnepek. Az újkőkorban továbbra is létfontosságú volt a könnyen és sokoldalúan megmunkálható kőnyersanyag, pl. a kovakő vagy az obszidián, mivel ezekből készültek az alapvető fontosságú pattintott és csiszolt kőeszközök. A nyersanyag gyakran az egykori talajszint alatt nem túl mélyen, felszíni fejtéssel kitermelhető rétegekben helyezkedett el: e módszerre példa hazánk területéről a Szentgál-Tűzköveshegyen feltárt újkőkori radiolaritbánya. A felszíni fejtés következtében az egykori függőleges falú vagy tölcsér alakú fejtőgödrök mély sebeket hagytak a tájban, melyek sok esetben évezredekre megváltoztatták annak arculatát.

Összegzés:

A neolitikumban megjelenő életmódbeli változások gyakran a környezet jelentős átalakításával jártak együtt. Úgy vélem, téves volna tudatos pusztításnak, önző kizsákmányolásnak nevezni azt, amit az újkőkor embere a természettel művelt: élelemre és otthonra volt szüksége, hogy a populáció sikerességét, növekedését biztosítani tudja. A felelősség azonban a mi vállunkat nyomja: napjainkra világosan kiderült, hova vezetnek azok a környezeti beavatkozások, melyek egykor fajunk sikerességét biztosították. Rajtunk van tehát a sor, hogy döntéseink és cselekvéseink során ne csupán az ember, hanem a természet érdekeit is szem előtt tartsuk.