Az első generáció: A Kárpátok tarka világa

Az 1927-ben indult szabadiskola és a belőle 1931-ben születő Kárpátaljai Képzőművészek Egyesülete kezdettől fogva soknemzetiségű közösség volt. A régión áthaladó trianoni és világháborús határmódosítások ellenére a művészeket mélyen összekötötte a szülőföld iránti alázat. Vagyis ugyanazok a hegyek, falvak, városok és művészi közösségek előbb Csehszlovákiához, majd egy rövid időre autonóm Kárpát-Ukrajnához, aztán Magyarországhoz, végül a Szovjetunióhoz kerültek. A határ változott, a festőállvány helye viszont nem.

Az első generáció meghatározó alkotói – Soltész Zoltán, Koczka András, Manajló Tivadar, Kontratovics Ernő, Glück Gábor, Kassai Antal, Herz Jurij, Villásek Rudolf és Habda László – olyan összetéveszthetetlen stílust hoztak létre, amelyet ma a kárpátaljai iskola védjegyeként ismerünk. Mindenek előtt a táj líraisága: a hegyek, a völgyek, fatemplomok sokkal inkább élő, drámai szereplők a képeken, mintsem rideg díszletek. Ezenkívül szintén közös jellemző az erőteljes színvilág: a tüzes vörösek, mélykékek és fénylő sárgák bátor, ragyogó használata, valamint az ember jelenléte. A földet művelő, népviseletbe öltözött ember belső méltóságának ábrázolása. Munkáik eljutottak Prága, Pozsony, Velence és Párizs kiállítótermeibe is, ahol díjakat is nyertek – a kárpátaljai festészet nemzetközileg jegyzett fogalommá vált.

A szovjet rezsim eltiprási kísérlete

A második világháború után, a szovjet bevonulással az iskola életének legnehezebb fejezete kezdődött el. A sztálini kultúrpolitika számára a kárpátaljai festészet függetlensége, „nyugatias” impresszionizmusa és vallásos-nemzeti gyökerei elviselhetetlenek voltak.

A hatalom a szocialista realizmus kötelező dogmáját akarta rákényszeríteni az alkotókra: munkásábrázolásokat, gyári riportokat és pártállami propagandát követeltek.

Erdélyi Bélát, mint a „burzsoá nyugati művészet” képviselőjét, szisztematikusan ellehetetlenítették. Leváltották a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesületének éléről, megfosztották igazgatói és tanári pozícióitól, kiállításait betiltották, műveit elutasították. Erdélyi anyagi és lelki nyomorban, de elveit megőrizve halt meg 1955-ben. A független egyesületet felszámolták és beolvasztották a Szovjet Művészeti Szövetség szigorúan ellenőrzött keretei közé. Ennek ellenére az iskola szelleme a felszín alatt tovább élt: a festők a műtermek mélyén és a hegyek közé kivonulva továbbra is a fényt, a szabadságot és a szülőföld tiszta szépségét festették.

Családi műtermek titka: hogyan öröklődött a tehetség?

Ha csupán tantermi oktatásról beszélnénk, nem értenénk meg a kárpátaljai festészet igazi csodáját. A kárpátaljai iskola szelleme ugyanis a katedrákon túl, a családi műtermekben, az olajfesték és a terpentin illatában öröklődött tovább.

A művészet itt szimbiózisba lépett a családi élettel. A gyerekek nem csupán tankönyvekből tanulták a komponálást, sokkal inkább abban nőttek fel: látták, ahogy az apjuk vagy nagyapjuk hajnalban elindul a hegyekbe a festőállvánnyal, végignézték, hogyan születik meg egy drámai fényhatás a vásznon és belélegezték azt az elhivatottságot, amit semmilyen iskola nem tud tanítani.

Ez a generációs folytonosság élő híd a múlt és a jelen között. Boksay József festői öröksége unokája, Erfán Ferenc munkásságában is tovább él. A kárpátaljai táj és az ember világát azonban már saját, egyéni festői nyelvén értelmezi, miközben a Boksay József Megyei Művészeti Múzeum igazgatójaként a régió művészeti örökségének megőrzésében is fontos szerepet vállal. Hasonló Erdélyi Béla és Villásek Rudolf családi kapcsolata, ami több nemzedéken keresztül kapcsolódik a kárpátaljai festészet történetéhez. Villásek Tibor a plein air festészet hagyományából kiindulva a táj, a fény és az atmoszféra megfigyelésére építi festészetét, miközben saját, felismerhető realista, posztimpresszionista látásmódot alakított ki. Kézenfekvő említeni Soltész Zoltánt és természetközpontú festői szemléletét, ami fia, Soltész István művészetében is tovább folytatódik, de már egy másik nemzedék tapasztalataival és egyéni látásmódjával. A természet mindkettőjük számára meghatározó, ám annak festői értelmezése különböző irányokban bontakozott ki. Hasonló evidencia, és talán ez mutatja legszembetűnőbben, hogy a művészi örökség továbbadása nem feltétlenül jelent stílusbeli folytonosságot: Habda László és fia, Vladislav. Habda festészetének karakteres, expresszív és színgazdag világát Vladislav már az absztrakt és kortárs művészet felől értelmezi tovább. A kapcsolat így egy másik képi nyelvben ugyan, de mégis a művészi hagyomány továbbvitelében ragadható meg.

Hol tartunk ma? A kortárs jelen és az akadémiai örökség

Kárpátalján ma is lüktető, több színtéren mozgó művészeti élet zajlik. A régióban számos művészeti egyesület és közösség működik, de a magyar képzőművészeti jelenlét és a hagyományőrzés legnagyobb szervezeti keretét a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága (RIT) adja. A RIT nem csupán kiállításokat és alkotótáborokat szervez. Ennél sokkal többet: szellemi védőhálót biztosít az alkotóknak, hidat képezve Kárpátalja, Magyarország és Európa művészeti élete között.

Ugyanakkor az intézményes oktatás terén is egyedülálló utat járt be ez a szellemiség. Egykor egy kis közösségből indult szabadiskolából nőtt ki a Kárpátaljai Képzőművészek Szövetsége, majd a szakoktatást biztosító szakiskola, a főiskola, míg végül elérkezett a mai legmagasabb rangig: megalakult a Kárpátaljai Művészeti Akadémia.

Ez a mai akadémia rendkívül büszke százéves örökségére. Bár a kortárs művészek és a művésznövendékek ma már számtalan különféle stílusban – a realista ábrázolásmódoktól az absztrakciókon át a konceptuális formákig, az új médiától a kísérleti technikákig – alkotnak, az alázat és az alkotás iránti elkötelezettség változatlan. Ebben a geopolitikailag megpróbáltatott régióban a művészet ma is kiemelten fontos, identitásképző és lélekmentő szerepet tölt be. A háború ellenére Kárpátalján továbbra is folyamatosak a kiállítások, rendezvények, művészeti programok és alkotótáborok zajlanak, mintegy jelezve, hogy a kulturális élet nem állhat meg még a jelenlegi nehéz helyzet ellenére sem. A művészet így nem csupán a múlt megőrzésének eszköze. A művészet annak is bizonyítéka, hogy egy közösségtől a háború sem veheti el a kultúráját, hagyományait és alkotóképességét.

Mi marad száz év után?

A kultúrtörténet egyik legnagyobb tanulsága, hogy egy hagyomány nem attól él, hogy változatlanul konzerválják. A hagyomány attól él, hogy vannak emberek, akik fontosnak tartják és ezért továbbadják. A kárpátaljai festőiskola nem lezárt múzeumi fejezet és nem is egy kötelező stilisztikai szabályrendszer. A következő évszázad kérdése így már nem az, hogy megmarad-e ugyanaz a tájfestészet. Az igazi csodája az, hogy egy olyan régióban tudott folyamatosan újjászületni, ahol az elmúlt száz évben a politikai, társadalmi és kulturális környezet többször teljesen összeomlott.

2027-ben, a centenárium évében nemcsak a múlt klasszikus képeit ünnepeljük. Azt a szellemi győzelmet ünnepeljük, amely bebizonyította: a kultúra, a színek és az emberi tartás erősebb tud lenni a történelem minden viharánál. A kárpátaljai festőiskola százéves öröksége a magyar, az ukrán és az egyetemes európai művészettörténet kitörölhetetlen, ma is élő fejezete.