Olvasási idő 25 perc

sci-fi és más balgaságok

„MOCSOK IDŐK,SZERETNED KÉNE
A JÖVŐ ITT VAN ÉS SOSE LESZ VÉGE!”
(Európa Kiadó)

♦ NOVÁK ÉVA | ESSZÉ

Tizenegy-két évesen a könyvtárban vadásztam a friss Galaktika folyóiratokra, sorban álltak értük. Egy-egy szám végigolvasása után, izgalmakra vágyó életkorom ellenére, meg-könnyebbüléssel dőlhettem hátra, hiszen a jelen világa többé-kevésbé biztonságosnak tűnt a hátborzongató disztópiákhoz képest (még nem használták a disztópia kifejezést, általánosan az ilyen jellegű irodalmat sci-fiként, tudományos-fantasztikus irodalomként említették). Annyira megváltoztathatatlannak tűnt a valóság, mint Fehér Klára 1957-ben írott A földrengések szigete című könyvében, amelynek 2057-ben játszódó történetében az Úttörőindulót énekelték az űrhajón a tizenéves fiúk.
space
Ugyancsak Galaktikát olvasó társaimmal néha vitatkoztunk, mi lenne jobb, a jövőbe látni, vagy inkább nem tudni, hogyan alakulnak majd a dolgok? Milyen találmányok (eszmék, elvek, tanok, irányok) segíthetnének könnyebben élni ezen a bolygón? Saját, páratlan ötleteink azonnal hamvukba haltak. Esterházy Péter megfontoltan lehangoló meg-nyílvánulását: „Fölírtam hát magamnak egy kis cédulára, hogy el ne felejtsem, és hogy nehogy mégegyszer kísértésbe jöjjek: A VILÁG NEM JAVÍTHATÓ.” – a közülünk megszámlálhatatlanul csekély számban idealistának megmaradtak még évtizedek múlva is némi ellenállással fogadták csak el. „Az élet, főleg, ha nem sietünk, javítható.” – írta le tapasztalását vagy reményét Veronika Sikulova. Nekünk akkor és ott kétségünk nem volt, hogy egyszer, ha lesz rá időnk, a világot megjavítjuk majd.

kép: René Magritte, 1950

„Egyszer, ha lesz rá idő/ Minden korok minden gondolkodójának gondolatait végiggondoljuk/ Megnézzük minden Mester minden képét / Nevetünk minden tréfamesteren/Minden nőnek
udvarolunk/ Minden férfit jóra oktatunk majd.” /B. Brecht
Nem tudom, készült-e olyan statisztika, amelyben kimutatják, mekkora arányban keletkeztek az emberiség javát szolgáló, illetve agressziós inspirációt, hátteret feltételező találmányok. Mindenesetre úgy tűnik, a találmányok zöme erőteljesen összefügg az idővel és a térrel, az idő minél „gazdaságosabb” kihasználásával, abszurd sürgetésével, és törzsek, kasztok, csoportok, társadalmi osztályok, államok területvédő, birtokvédő vagy mások területére támadó törekvéseivel.
Az idő sürgetéséről az a történet jutott eszembe, amikor egy taxis mögé beül egy utas, és azt mondja, hajtson, amilyen gyorsan csak tud. A taxi elindul, az utas meghökkenten kérdezi: tudja, hogy mi az úti cél? Azt nem, mondja a taxis, de hajtok, amilyen gyorsan csak tudok.
Hova rohanunk? – kérdezhetjük megjátszott vagy valódi naivitással. Hova rohanunk szuper-expressz vonatokon, repülőkön, egyre gyorsabb autókon, hova? Paradicsomi állapotokkal rendelkező, boldog utópiába? „Mert mi más a jövő, mint előrevetített nosztalgia.” (Amin Maalouf)
A feltalálók, tudósok, jövőkép kreátorok az őket klisészerűen ábrázoló rajzokon, karikatúrákon sokáig valóságból kiszakadt, őrült figuraként jelentek meg. Annyi realitás alapja mindenképpen létezhet ennek a vélekedésnek, hogy a találmányok, reformok, forra-dalmi módszerek és rendszerek kitalálóit, felfedezőit lebírhatatlan erővel ragadta, ragadja magával saját ötletük. Többen közülük egyértelműen éretlen személyiségek, akik nem mérték, mérik fel tetteik következményeit, kreációik utóéletét, és nem vállalják a felelősséget értük.
A mögöttünk hagyott évszázadban hétköznapinak indult találmányok találták meg helyüket a hadiiparban, vagy egyenesen arra készültek. Például az első világháború alatt Németország fejlesztette ki azt a harci gázt, amit 1915-ben először az orosz hadsereg ellen alkalmaztak, majd a francia és kanadai katonák ellen vetettek be, több ezer halottat, több ezer maradandó sérülést okozva. A német kémikus, aki kifejezetten gyilkos célokra dolgozta ki a gáz összetételét, a háború vége felé eltelt félelemmel, hogy háborús bűnösként felelősségre vonhatják. Nem ez történt, mert morbid módon ítélkezők jóvoltából, 1918-ban megkapta a kémiai Nobel-díjat. A többi, hasonló területen kísérletező elme is ilyen-olyan kitüntetéseket kapott, és a háború után zavartalanul élhettek ők is tovább. Később a hidrogénbomba és az atombomba feltalálóinak elkésett dilemmáiról hallhattunk, akik nem gondolták, hogy az történik majd, ami megtörtént. Az atombomba egyik „atyja” azt nyilatkozta, hogy nekik csupán az a dolguk, hogy elmondják, mit hoztak létre, a felelősség másoké. A feltaláló elmék kárhoztatása gyakran valóban sehova nem vezet, a felelősség nagyobbik része valóban a döntéshozóké, a felhasználóké, akiknek néha homályos indítékú háttere felderítésre szorul.
A mai napig, amikor korszakalkotó, az emberiség hasznára váló találmányok mellett szégyenletes, pusztító találmányokról értesülhetünk, a világ, pár szelíd ejnye-bejnyén kívül nem sokat fűz hozzá a történtekhez.
Gyermekkorom kisvárosaiban, falvaiban, természetes volt, hogy az emberek a házukon, udvarukon kívül (ahol diszkrét DDT-porfátyol lebegett a kiskertek felett), az utcán is, a házuk előtt is tisztaságot tartsanak. Aki kiemelkedett közülük, „Tiszta udvar, rendes ház” feliratú táblát kapott. Ma, eldugott falvak normakövető lakóin kívül, szinte alig kaphatunk bárkit hasonló törekvésen akár. A házad elé ledobott szemét már nem a te szemeted, szedje fel, aki akarja. A szemetelés döbbenetes térfoglalása, megacégek gigantikus munkásságának és „kisemberek” nemtörődöm hozzáállásának következményeként, hatalmas felelőtlenségre utal. Több ezer tonna műanyag lebeg a vizekben, több ezer tonna űrszemét kering a fejünk felett is.
Kinek az otthona ez? Semmi mezei tanulság, semmi hétköznapi katarzis. /Az év embere lehet az egyik évben egy tizenéves klíma-aktivista, másik évben egy fantazmagóriásan felelőtlen, űrmegszállott milliárdos, aki az űrben keringő űrszemetek túlnyomó részéért felelős./
A huszadik század elszabadult jövőjű találmányainak hatását tetézzük a jelen századéval. Dennis L. Meadows, az egyik legismertebb, a fenntartható fejlődésben kételkedő jövőkutató szakember szerint, az emberiségre nem jellemző, hogy felkészülne bármilyen krízisre és időben elhárítaná a veszélyt.
Percenként tűnik el a Földről negyven futballpályányi, a Föld tüdejének nevezett erdőségekből. Naponta több tonnányi jég olvad bele az óceánokba. Javier Bardem színész, a bátyjával együtt készített filmről történő beszélgetés közben, az Antarktisz állapotáról jelentette ki, hogy nem normális, ha egy szál pólóban mászkálhatsz ott. Emberek lakta szigeteket fenyeget a tengerszint emelkedésével járó elsüllyedés.
Ha akadna bárki, aki az elmúlt harminc évben hátán fekve bámulta volna az égen vonuló felhőket, beszámolhatna a felhők eloszlásának és mozgásának változásairól is. Könnyebb és rövidebb felsorolni, mi nem változott.
A nyilvánosságra került és eltitkolt génmanipulációktól kezdve, az invazív növények és állatok átgondolatlan telepítéséig, amelynek következményeként őshonos élőlények tűntek, tűnnek el, vagy folyamatosan csökken a számuk, vegyi anyagok korlátlan felhasználásig (évtizedekkel ezelőtt betiltott vegyszerek maradványai találhatók még mindig az élővizekben és az emberi vérben), a műanyagok ijesztő elterjesztéséig számtalan agresszív támadás történik az emberiség és a bolygó ellen, kitalálók, feltalálók, döntéshozók és felhasználók együttes működésének köszönhetően. Kinek az otthona ez? Kurt Vonnegut már a hetvenes években ezt írta: „Eddig körülbelül 33 milliárd dollárt költöttünk a világűrre. Inkább arra költhettük volna, hogy mocskos településeinket rendbe tegyük itt a Földön.”
A Föld országainak vezetői 1972 óta tartanak folyamatosan klímakonferenciákat. Rengeteget fecsegnek, károsanyag kibocsájtásról és egyebekről. A legismertebb környezetvédő aktivisták szerint az egyik, legutóbbi klímacsúcs sem volt egyéb, mint blablabla. Elméletben persze megoldanak problémákat, de gazdasági, hatalmi és egyéb okokra visszavezethetően finom, kompromisszumkész, valamikor a távoli jövőben végrehajtandó feladatokat szabnak meg maguknak. Az államok vezetői ígéreteket tesznek, ha nem tartják be, senki nem kéri tőlük számon. /Ígéreteik őszinteségét erőteljesen megkérdőjelezik olyan, kevéssé ismert tényezők, mint például az USA, az Egyesült Királyság és az EU bankjainak az esőerdők kiírtásában munkálkodó vállalatok támogatásában való részvétele. /Nem feltétlenül politikusok és szervezetek létjogosultságát kellene megkérdőjelezni, de működésük hatékonyságát mindenképpen. Bárhova nézünk, úgy tűnik, a halogatás és késlekedés nagymesterei keverik a kártyákat. Ken Loach, a társadalmi történésekre fogékony, világhírű rendező szerint a történelem minden egyes pillanatában meg kell kérdeznünk: ki profitál ebből? ki irányítja ezt? (https://www.youtube.com/watch?v=8ztyaGq8v24 )
Irreálisak-e a döntéshozók felé irányított elvárások egy olyan fogyasztói társadalomban, amely teljes pompájában néhány évtizede robbant szörnyként a felszínre, a globalizáció jelszavával, bekebelezni a világot, az addig viszonylag nyugodt adok-veszek viszonyok helyett? Hankiss Elemér Az ezerarcú én című könyvében így ír erről: „Nem igazán tudtunk szembenézni civilizációnk válságával, és visszahátráltunk valamiféle gyermeki, gyermekded állapotba. Ennek az infantilizálódásnak számos jele figyelhető meg manapság. Mert vajon nem a gyermeki tudatállapotra s magatartásra jellemző-e a reklámokon nevelkedett fogyasztó torkossága, a krémeket, fagylaltokat, csokoládéáradatokat habzsolók oralitása, a vágyak azonnali kielégítésének mohósága, a játék és a játékszerek imádata, a már-már korlátlan, gyermekded önösség, az örömelv és az ösztönvilág dominanciája?”
A fentiekből is kitűnik, hogy a klímaváltozás nyílvánvalóan nem az egyetlen a jövő megoldandó feladatai közül, de láthatóan az első helyre küzdötte fel magát (terebélyes helyet elfoglalva ebben az írásban is). Az előbb már említett késlekedésre drámaian megfelelő példa az is, hogy a Föld országainak kormányai még mindig nem találtak megfelelő megoldást a migráns-problémára. Az ENSZ tagszervezeteinek, a FAO-nak és az UNICEF-nek annyit sikerült elérnie, második világháború vége után történt megalakulásuk óta, hogy már „csak” 800 millió ember nem jut megfelelő napi élelemhez, gyakran ivóvízhez sem, főként Afrikában és Ázsiában (de tapodtat sem mozdulva körülnézhetünk saját hazánkban is). Mi akadályozza meg a nemzetközi, helyi szervezeteket, döntéshozókat abban, hogy megoldást találjanak régóta érlelődő, gigantikus problémákra? Jelentéseik szerint pedig keresik, keresik egyre, a gyermekmunka megszüntetésére is világszerte, hatékonyságukat 160 millió körüli gyermekmunkás léte kérdőjelezi meg. Háborúskodó országok terrorszervezetei katonának fognak be gyerekeket, mit tesz a világ hatékonyan ellene?
Több kutató ért egyet abban, hogy a természeti, gazdasági, társadalmi problémák legfőbb oka demográfiai, a Föld túlnépesedése a fő ok. Soha nem élt még hat nemzedék sem egyidőben. /Isaac Asimov és mások, felelőtlennek nevezik azokat az anyákat, akik kettőnél több gyereket szülnek./ Válasz-e a túlnépesedésre, hogy a legutóbbi, három évig tartó, vírus okozta világjárvány tombolása alatt az országok fegyverkezésre fordított kiadásai, racionális magyarázatra nem kötelezve, tetemesen megnőttek: 2020-ban 1830 milliárd dollárt költöttek fegyvervásárlásra, ezzel párhuzamosan a kultúrára, oktatásra, egészségügyre fordítandó kiadásokra évről-évre egyre kevesebbet terveznek. (Ugyanebben az időszakban a Föld leggazdagabb embereinek vagyona a duplájára nőtt.) A politikusok azzal áltatják szavazóikat, hogy az ő érdekükben fegyverkeznek, az ő érdekükben agresszívek. A globális világ globális agressziójának megszüntetésére mi lenne megfelelő találmány? Az egykor olvasott sci-fi írások egyik leggyakoribb, közös alapeleme valamiféle világtanács, világszövetség feltételezése volt. Hol tart most ezekhez a feltételezésekhez képest a szakadozó képernyőjű világ?
Országok szűnnek meg, és alakulnak újak. Forradalmak robbannak ki és hamvadnak el. Háborúk pusztítanak. Nemzedékek váltják egymást, és ábrándjaikat, mint egy golyóálló üveget, apró szilánkokra robbantja szét a valóság. Hamar szétszéledtek a ’68-asok, lehet, hogy meg-megborzonganak még, ha a békemozgalmak egyik himnuszát, a San Francisco-t meghallják valahol (bár lehet, hogy a borzongást életkoruk tünetének vélik).
„… a hatvanas évek üdeségének befellegzett; az ember azon kapja magát, hogy félti a virággyerekeket. /…/A kulturális forradalmat belepte a szenny.” – írta John Updike. Kiábrándult megfigyelők további, letűnt korszakokat temetnek el: A hetvenes éveknek vége lett. A modern ember többé nem tettetheti, hogy naív. – így Douglas Coupland. Vagy Thomas Vinterberg: Hiányzik a hetvenes évek meseszerűsége, brutális és cinikus korban élünk. Annie Ernaux, pár évtizeddel később: A kilencvenes évek, amelyeket éppen magunk mögött hagytunk, nem hoztak semmi érdekeset, csak kiábrándulást.
A huszonegyedik század első évtizedeiről (válhatott volna egy új kor hajnalává), amikor diktatúrák keletkeznek és erősödnek meg, amikor diktatúraelleneseket hallgattatnak el, üldöznek, börtönöznek be, gyilkolnak meg, és a Föld országainak kormányai mindezt közöm-bösen nézik, vagy gazdasági, geopolitikai okok miatt elfordítják a tekintetüket, mi lesz az utókor véleménye vajon?
Az optimális együttéléshez szükséges tolerancia szintjének összehasonlítása az elmúlt évszázadok tolerancia szintjével nem feltétlenül lehetséges, pesszimisták (vagy realisták) szerint pozitívan semmi nem változott. Kollektív és egyéni tapasztalataink ellenére sem ismerjük még most sem fel, hogy bármilyen lokális vagy globális érdekellentét szítása mögött milyen érdekek lapulnak, kik azok, akik nem fáradnak bele a mi és ők szajkózásába, mindenütt és mindenkor a Földön.
Soha még ennyi eszköz nem állt rendelkezésére a politika és a kapitalizmus profitéhes manipulátorainak. Megfigyelnek, lehallgatnak, letapogatnak, és hagyni könnyebb, mint ellenállni. Társadalomból közönséggé váltunk, állapították meg a társadalomkutatók, vannak a tapsra várók és a tapsolók. Mi történik azokkal, akik nem állnak be a tapsolók közé? Tunyaságból vagy félelemből nem merünk nem tapsolni. Forgács Iván filmtörténész írja „A szuperhős szolgasága” című film kritikájában: „Úgy akarunk lázadni, hogy engedelmesek maradhassunk. Hiszen szolgák vagyunk. Csak új urakat választhatunk magunknak, akikben hinni akarunk, akik majd bosszút állnak. És ez így jó. Folytathatjuk tovább engedelmes életünket.”
A nyolcvanas évek előtt gyermekkorukat élők talán még feltételezhették, hogy a Földet beutazva hasonló kalandokat élhetnének át, mint Jules Verne hősei akár, ismeretlen tájakat, eldugott törzseket felfedezve. Azóta a világ beszűkült, és a menekülés terepeként megterem-tődött és egyre tágul a virtuális tér. Vitathatatlan, hogy a kiskorú nemzedékek tagjainak többsége elvonási tünetekkel küzdene, ha nélkülözniük kellene az akciókban gazdag, virtuális világgal összekapcsoló készülékeket. Senki nem kötözi hajóárbóchoz magát a csábítások ellen, amikor reklámvadász influencerek szirénhangú fuvolázását hallgatja, amelyből megtudhatja, hogyan nézzen ki, mit gondoljon, mit érezzen. /Timothy Garton Ash történész szerint a XXI-ik században már nem a történelmi események számítanak jövőalakítónak, hanem olyan korszakos újdonságok, amelyek legalább annyi problémát támasztanak, amennyit megoldanak.
A huszonegyedik század népszerű vándorcirkuszában a valódi, a hatásos döntéseket kikerülve, beérjük-e áldöntésekkel, álkommunikációval, online vagy offline világban élünk inkább? Valódi vagy virtuális világot akarunk? Valódi vagy virtuális alakok vagyunk-e? Hova juttatjuk magunkat a döntéseinkkel?
Alapvető kérdés, mennyien vallják közös problémának a fent felsoroltakat? Hányan szakadnak ki, ha csak kis időre, kis gesztusokra is, saját, egyéni életük meghatározó gondjai közül? Elias Canetti írja: ”Egyre többször kapja magát azon a gondolaton, hogy az emberiség menthetetlen. Nem a felelősséget próbálja ezzel elhárítani?”
Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd aggodalmaskodik magáról. Elég minden napnak a maga baja. Így hangzik az egyik intelem. A Földet nem az őseinktől kaptuk örökségül, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön, így a másik. Hogyan simulhat össze ez a kettő, egy közös zónában?

 

írásaim

♦ NOVÁK ÉVA