Európai horizont – ahol egy kárpátaljai festő nemzetközi lett

A két világháború között Erdélyi Béla kilépett a régióból és belépett Európába. Több évet élt különböző nagyvárosban, legtöbbet Münchenben és Párizsban, ahol a korszak legnevesebb művészeivel dolgozhatott együtt. Münchenben az “Augsbürger Abendzeitung” újság megbízásából karikatúrákat készített a “sörpuccs” résztvevőinek bírósági tárgyalásán. Egyike azon művészeknek, akik elsőként készítettek rajzot az akkor még kevésbé ismert Adolf Hitlerről és társairól. Ezek annyira jól sikerültek, hogy kiállítást rendeztek belőlük München híres kiállítótermében, a Glaspalastban. Később Prágában nyílt önálló kiállítása a festményeiből (1929), ami annyira sikeres volt, hogy Csehszlovákia oktatási minisztériuma által Franciaországba utazhatott több éves szakmai szemináriumra, ahol a kor híres művészeitől tanulhatott és alkothatott velük együtt. Majd egymás után jöttek a kiállítások: Párizs (1930) és rá egy évre Belgiumban is. Ezek nemcsak állomások voltak, hanem megmérettetések. Az európai világkiállításokon festményei díjakat, sőt aranyérmet is hoztak. De ami ennél fontosabb: Erdélyi festészete nemzetközi nyelven szólalt meg. Nem alkalmazkodott – értelmezhetővé vált. Különlegessége az volt, hogy realista és absztrakt műveket is készített – kombinálta a kettőt, folyamatosan kísérletezett. Így olyan új dolgokat tudott a vásznakra vinni, ami túlmutatott a kor stílusainak határain — és európai kiállításain ezt a szakma is elismerte.

Egy iskola születése – és ami mögötte volt

1927-ben Erdélyi Béla és Boksay József megalapították a kárpátaljai szabadiskolát. Barbizonhoz és Nagybányához hasonlóan, a közös festés, oktatás volt a cél a szabadban.

Ez nem egyszerű oktatási intézmény volt. Inkább egy szellemi műhely, ahol:

– a nagybányai hagyomány továbbélt

– a természetelvű festészet új formát kapott

– egy egész régió művészeti identitása kezdett kialakulni

1931-ben ezt az építkezést intézményesítették: létrejött a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesülete, melynek ő lett az elnöke.

Az iskola később képzőművészeti szakközépiskolává fejlődött, melynek ő lett az első igazgatója. Ez már nem regionális jelenség volt. Ez egy intézményesült művészeti központ, amely saját súllyal bírt Közép-Európában.

A felszámolás – hivatalos indokok és valódi okok

A szovjet hatalom azonban nem tűrte az autonóm művészeti központokat. Erdélyinek titkolnia kellett magyar identitását. A kárpátaljai kultúra „fekete napján”, 1949. március 21-én, a párt megyei tanácstermében Erdélyi és kozmopolitának titulált társai ellen szervezett értelmiségi gyűlésen a megyei pártbizottság által előkészített főelőadó, Jurij Hojda ukrán költő, a Kárpátaljai Írószövetség elnöke azzal vádolta Erdélyit, hogy „formalista vásznaival és polgári esztétikájával megpróbálta becsempészni a rothadt nyugati kultúrát Kárpátalja földjére”. „Személyi igazolvány nélküli föld nélküli csavargóknak” nevezve őt és magyar nemzetiségű társait. A szakközépiskolát végül megszüntették. A hivatalos indok cinikusan egyszerű volt: Lembergben (Lvivben) már működik egy akadémia – „minek két képzőművészeti intézmény egy régióban?” De ez az érv aligha szólt a racionalitásról.

Sokkal inkább:

• politikai kontrollról

• hatalmi féltékenységről (amelyben nem kis részt vállalt egyik tanítványa, akiről később kiderült, hogy párttag volt)

• egy erős, önálló művészeti közeg szétbontásáról

• és az Erdélyi által használt modern stílusok nem feleltek meg a szocialista realizmusnak.

Erdélyit teljesen megalázták, elvették az összes titulusát, leváltották a Kárpátaljai Képzőművészek Egyesületének éléről, még a tanári állásától is megfosztották és korai nyugdíjba küldték. Nehéz anyagi helyzetéből úgy tudott kilábalni, hogy megbízásokat vállalt egy építőipari vállalatnál és nehézipari munkákat végzett. Szintén megalázó módon portrékat másolt és készített az akkori pártvezetőkről. Attól tartva, hogy teljesen összetörik, önkritikus lett a sajtóban és különböző fórumokon próbálta érvényesíteni „szovjet hazafiságát”. A rendszer nem azt nézte, hogy ki tehetséges, hanem azt, hogy ki irányítható. Belső intellektuális ellenállását a korral szemben magyar nyelven írt híres naplóiban megőrizte.

Részletek az egyik naplóból:

„- Mintha elegem lett volna mindenből, ami tele van hazugsággal körülöttem. Nem élhetek hazugságban – a bennem lévő parancsolatokkal: Szépség, igazság, jóság és szeretet.”

„Amikor idővel meglátjátok, ki volt ez a festő, nem festő volt, hanem olyan, aki látta és kereste Istent. Istent minden szépségében.”

Erdélyi nem csupán tanított — fiatal tehetségeket karolt fel akkor is, amikor már megfosztották tanári állásától és saját megélhetése is bizonytalanná vált. Villásek Tibor festőművész családi visszaemlékezései szerint Erdélyi jól ismerte édesapját, Villásek Rudolfot még gyerekkorától. Amikor Rudolf húszonévesen árva lett, Erdélyi Béla egy cetlire annyit írt: „Ezt a fiatalt haladéktalanul vegyék fel.” Rudolf ezzel a papírral ment el Ungvárra a főiskolára — tanév közepén. A felvételihez kötelező vizsgaanyagot kértek tőle, de munkái annyira meggyőzőek voltak, hogy egyből a harmadik évfolyamra vették fel. Egy évvel később Rudolf visszakereste pártfogóját és elmondta, hogy pénzre lenne szüksége a tanulmányai folytatásához. Erdélyi Béla őszintén bevallotta: mellőzöttsége miatt ő maga is nélkülöz, pénze nincs. De volt más, amit adni tudott — ecset, vászon és egy közös festés az Ung partján.

A kárpátaljai festészet – több mint iskola

Erdélyi Béla és társai nem egyszerűen festettek. Ők létrehoztak egy világot. A kárpátaljai festészetben a táj nem háttér, hanem sors. Az ember nem figura, hanem jelenlét. A színek nem díszítenek, hanem állítanak valamit. Olyan híres mesterek és tanítványaik nevét jegyzik, mint Boksay József, Kassai Antal, Hertz Jurij, Manajló Tivadar, Koczka András, Borecki Béla, Erdélyi János, Soltész Zoltán, Habda László, Glück Gábor, Villásek Rudolf vagy Kontratovics Ernő. Ez a művészet olyannyira erős volt, hogy még a szovjet rendszer sem tudta teljesen megtörni.

Inkább kénytelen volt – bizonyos keretek között elismerni. Több művész részesült később állami és művészeti elismerésben.

Az úri bohém – elegancia az éhezés szélén

Erdélyi Béla életmódja legendává vált. Mindig elegáns öltönyben jelent meg – gyakran francia ruhákban. Egyesek szerint több, mint 200 öltönye volt. Megjelenése kifinomult és arisztokratikus volt. Közben viszont előfordult, hogy szinte éhezett.

Ez a kettősség nem póz volt. Inkább egy belső törvény: a művészet nem engedheti meg a szétesést – még akkor sem, ha az élet igen. Életvitele sokak szerint Ady Endre sorsát idézi: sokszor kicsapongó, szenvedélyes, nőkhöz és éjszakákhoz kötődő és végletek között mozgó, de Istenhez és a művészethez mindig alázatos és hűséges. Csak élete végén nősült meg – addig a szabadság volt az egyetlen állandó.

Egy történet Munkácsról – és minden, ami benne van

Egyetlen anekdota talán többet mond el róla, mint bármilyen életrajz. Amikor Ungváron élt, vasárnaponként Munkácsra utazott a szüleihez. Az állomástól fiákerrel, fehér kesztyűben – mint egy igazi úriember. Ha volt pénze, mindig bőkezű borravalót adott. A kocsisok már várták és egymással versengve igyekeztek elébe. Egyszer előfordult, hogy egyik kocsis hirtelen odaugrott és gyorsan betessékelte a fiákerbe. Béla pedig nem érkezett megmondani, hogy most nincs erre pénze, vagy talán szégyellte is. Mikor megérkeztek a szülői házhoz, megkérdezte a kocsist:

– Hisz-e Istenben?

Az igen után csak ennyit mondott:

– Akkor Isten fizesse meg.

Ez nem egyszerű humor. Ez egy egész élet filozófiája: méltóság a hiány közepén.

Közvetlenül a művész halála előtt a párt helyi ideológusai elnézőek voltak a kompromisszumra törekvő Erdélyi Bélával szemben. Ennek eredményeként „realista” festményei ismét sikert arattak a megyei kiállításokon. Részt vett megyei, országos és nemzetközi kiállításokon, valamint művészeti alkotótáborokban. Unokaöccse, Erdélyi László, ungvári festő szerint: „Európai műveltsége és a világra való nyitottsága miatt őt kozmopolitának, művészetét dekadensnek tartották. Kívülről sosem mutatta, hogy ezeket a sérelmeket a szívére vette volna. A valóságban azonban mélyen érintették ezek a támadások és a megbélyegzések és ez nyilvánvalóan hozzájárult korai halálához.”

Erdélyi Béla az élet minden aspektusát a művészet szolgálatának rendelte alá, és magának levezette az ideális harmónia képletét – Isten, művészet, szeretet.

A „Trio” – a késői igazságtétel

Erdélyi Béla művészete nem tűnt el – csak késleltetve érkezett meg a helyére. A „Trio” című festménye 2021 decemberében 83 600 dollárért kelt el egy aukción.

Ez nem rekord: ítélet. Egy világ kimondta: amit egykor korlátoztak, az ma már mérhető – és érték.

Örökség – amit nem lehet lezárni

Erdélyi Béla öröksége nemcsak művekben mérhető.

Hanem kérdésekben:

• Mi történik egy géniusszal, ha nem hallgattatják el ilyen módon?

• Lehet-e teljes egy életmű, ha a csúcspontjait visszatartják?

• És vajon hány ilyen életmű maradt félárnyékban a történelem miatt?

Erdélyi Béla nem elveszett művész volt. Ő az, akit a kor zajai elfedtek, de hangja mégis tovább visszhangzik száz év eltelte után is. És talán a legnyugtalanítóbb nem az, hogy mit nem ért el, hanem az, hogy mit érhetett volna el, ha hagyják. 1955. szeptember 19.-én hunyt el Ungváron. Halála után több naplóját is megtalálták, benne történetekkel, a “Dimon” és az „Imen” c. regényeivel és verseivel, amiket később könyv formájában adtak ki. A művész halála után a kárpátaljai művészek bizonyíthatták tehetségüket – rendre kapták az elismeréseket, még állami kitüntetésekben is részesültek, többen megkapták a „Szovjetunió érdemes művésze” vagy a „Szovjetunió népművésze” kitüntetéseket. Sokan bekerültek a Szovjet Művészeti Akadémia tagjai közé. Az ungvári intézmény kisebb formában létezett ugyan és 1995-2003 között hivatalosan is Erdélyi Béla Ungvári Művészeti Főiskola néven, majd 2003-tól már a legmagasabb szinten, Kárpátaljai Művészeti Akadémiaként működik.

A művész élete tele volt kalanddal, feszültséggel, sikerekkel és bukásokkal. Lenyűgöző festményei a világ minden táján múzeumokban, magángyűjteményekben találhatók meg. A 2000-es évek elején több elfeledett festmény is előkerült különböző gyűjteményekből és aukciókon cseréltek gazdát hihetetlenül magas összegekért. Mondhatni, Erdélyi Béla nem csak hazája, hanem az egész világ művésze volt. Halála előtt nem sokkal az egyik naplóbejegyzésében ezt írta: „Én a népemhez tartozom, művészetem a világhoz tartozik”