az első országos faültetés
♦ VICZIÁN ZSÓFIA | 10 MILLIÓ FA -ESSZÉ
Voltak-e a korábban is a magyar történelemben olyan nagy faültetési akciók, mint a 10 millió fa közösség által most (és tavaly) meghirdetett a Nemzeti Faültetés Napja? Voltak hát – igaz a kontextus, meg az egész mozgalom célja egészen másfajta volt mint manapság. Ennek eredünk most nyomába.
A „nászfa” olyan szóösszetétel, amit mondjuk egy Scrabble játékban nem biztos, hogy első hallásra elfogadnánk. Pedig ez bevett szóhasználat volt az első központilag szervezett, országos faültetésnél a Magyar Királyságban, 1879-ben. A nászfa olyan emlékfa, amely egy nászra, azaz egy esküvőre emlékeztet. 1879-ben történetesen Ferenc József és Erzsébet királyné 25 évvel korábbi, 1855. április 24-én tartott menyegzőjére.
Első hallásra elég furcsa, hogy miért is kell ezt országosan megünnepelni, és hogy miképpen jönnek ehhez a fák. Egy maitól nagyon különböző világ szereplőinek fejével kell gondolkoznunk: és ők akkor úgy érezték, vagy úgy állt érdekükben cselekedni, hogy e jeles évfordulót közösségi ünnepként üljék meg. „Ma hajnalban a katonai laktanyák körül ünnepélyes riadó tartatott a katonai zenekarok játékával – számolt be a Pesti Napló 1879. április 24-i száma. – Az összes középületeken, a Lánczhídon, a kikötők és gőzhajók árboczain, valamint a Gellérthegyi várason kitüzettek a lobogók, a konzulok lakásain díszzászlók lengenek, úgyszintén több magánházon. Az iskolák szünetelnek, a szegények megvendégeltetnek, minden egylet helyiségeiben ünnepély, s minden templomban hálaadó isteni tisztelet tartaték.”
Az ünnep fényét volt hivatott emelni az Országos Erdészeti egyesület márciusi felhívása is. Ebben olyan nyugati mintára hivatkoznak, mely szerint a megemlékezésnek arrafelé egyik hagyományos módja, hogy az emberek vagy közösségek fát ültettek. (Ugyanakkor néhány hazai példát is említenek jelentős fákra: a Győr-Csanaki Rákóczi-fát vagy Budán a Normafát.)
A felhívás várakozáson felül sikeres lett, és ennek eredményéről a beküldött beszámolók közlésével hamarosan be is számoltak. E szerint összesen mintegy 30 helyszínen ültettek el „nászfákat” a jeles nap alkalmából – ez több ezer, összességében mintegy tízezer fa elültetését jelentette szerte az országban (amelyből azért nagy részt tett ki a selmecbányai 6000 fenyő, illetve a rimaszombati 2700 eperfa – a többi helyen sokkal kisebb egyedszámmal találkozunk).
Nászfák a Gellérthegyen
A legreprezentatívabb nászfa-ültetési helyszín mind közül természetesen a fővárosi volt. Már április közepén hírt adtak a lapok arról, hogy az előzetes tanácskozáson „három lényegesebb pont képezte az értekezés tárgyát: a hely, a fa minősége és mennyisége”.
A helynek kiemelkedőnek kellett lennie, így „e hely nem lehet más, mint a Gellérthegy azon oldala, melyet a főváros legnagyobb részéből s a várból is egyaránt lehet látni. A Gellérthegyet ajánlja históriai múltja s közelsége is” – teszi hozzá az indoklás: a mából visszatekintve azt is hozzáfűznénk, hogy nem mellesleg ott magaslott a város felett az osztrák uralom jelképe, a Citadella is.
Érdekes adatokat tudhatunk meg a szövegből arról, hogy miképpen vélekedtek a fák szimbolikus tartalmáról és részben ökológiai alkalmasságáról. „A fák minőségét illetőleg többféle ajánlat merült fel. A diófa is szóba jött, mint amely nemzetünk költészetében él. Hanem a bizottság a talaj, légmérsékleti viszonyok s égaljunk alatt tartós életet ígérő fodorjávort határozta el ültetni. A jávorfával is előszeretettel foglalkozik a népköltészet” – áll erős érvként itt. Valószínűleg arra a népmesére, népballadára utalnak, amelyet Tompa Mihály is feldolgozott „A jávorfáról” címmel. (Röviden: az orvul meggyilkolt lány testéből jávorfa nő, abból furulya készül, amely emberi hangon elárulja a gyilkosok titkát, és a végén mindenki elnyeri méltó büntetését és jutalmát.) A jávorfa amúgy mai nevén a juharfát jelöli, más forrásból kiderül, hogy ezek az elültetett egyedek közelebbről mezei juharok voltak.
Tanakodtak még egy kicsit a fák mennyiségén is, és ennek kapcsán egy másik egykori, fákhoz kapcsolódó hiedelemre is fény vetül a beszámoló alapján. Felmerült, hogy „egy vagy kettő, vagy öt ültettessék, mint amely száma királyi párt vagy királyi családot akarja jelenteni. Ezen indítványokat azért is elvetették, mert egyik-másik fa elszáradásából a nép balkövetkeztetést vonna le.” Ez a fajta analogikus, mágikus gondolkodás valóban megvolt a néphitben: a fa elhalása baljós előjel lett volna a családtagokra nézve. Érdekes, hogy a magyar népi gyakorlatban ismert volt, hogy a fiatalon elhunyt gyermekek sírjára gyümölcsfát ültettek, tehát ebben az esetben is a fa szimbolizálja az életutat, csak éppen fordítva: az elhunyt helyett virágzik és hoz gyümölcsöt (sőt, az említett mese alapján egyúttal az elhunyttal is egyfajta kapcsolatot teremthet).
Nagyszabásúra tervezték a nászfás parkrész kialakítást A Hon cikke szerint: „az északkeleti oldalon 15 méter hosszú körszelet szegélyez egy 20 négyzetméter kiterjedésű kisfennsíkot; a körszeletnek 2 méter széles a lejtője, szikla alakban kirakva mátyáshegyi cseppkővel. A lejtő tövében félkör alakban lesz elhelyezendő 4 fa, mindegyiknél karszti márványból padok, összesen három. A lejtő közepén van egy cseppkőbe rakva egy márványtábla, a márvány színe rózsaszínű és fehér vegyülék. Aranybetűkkel a következő szavak vannak rá vésve: II. Ferencz József császár és apostoli király Erzsébet császárné és királyné boldog házasságának negyedszázados emlékére felállította Budapest főváros közönsége 1879. ápril 24-én.« A márványtábla 58 cm hosszú.”
Az áprilisi szeszélyes időjárás aztán a nagy napon kicsit közbeszólt, és a szakadó esőben lényegében csak a tisztviselők jelentek meg a jeles eseményen. Újfent A Hon lapjain megjelent pompás sorokat idézzük: „Ma ültettetett el a 25 évesjubileum emlékére a főváros húsz fát egy teraszra, melynek oldalfalait mesterséges sziklafal tartja. Ott van behelyezve a márvány emléktábla és két kőpad. E terasz felett van elültetve 16 darab fa, 4-et pedig félkörben a teraszra helyeztek be ma délután 6 órakor ünnepélyesen. […] Az első fát a szokásos kapavágások után Kada ültette be következő szavakkal: »Addig élj, míg a magyar nemzet koronás királyához hű marad.« — A másodikat Rupp tanácsnok ültette: »Legyen e fa jelképe annak, hogy Budapest főváros ragaszkodással viseltetik királya iránt. Éljen a király! Éljen a királyné!« — A harmadik fának dr. Schwarzer volt a keresztatyja: »Szeretett királynőnkért, Erzsébetért!«.” A negyedik fát Rostaházy plébános ültette el, aki egy hosszabb, a fákhoz kapcsolódó eszmefuttatást is tartott. „A fa nevezetes szerepet játszik az ember életében. Fából van a bölcső, fából az asztal, melynél víg pohár ürül, fa adja a meleget, a mely a szegény fázó ember megdermedt tagjait fölmelegiti, s fa végre a koporsó. A fa az emberre nézve a legnagyobb áldás. Legyen e fa jelképe királyunk jóságának, nemes szívének, mellyel nemzetünk iránt viseltetik, s éljen e fa oly soká, a meddig királyunk e jóságáról a nemzet elfeledkezni tud. Éljen a király! Éljen a királyné!”
Bármennyire is részletezik a korabeli cikkek, hogy milyen pompás hely lett ez, valahogy nem maradt igazán emlékezete – bár a támfal nyomait talán meg lehetne ma is találni. Persze az is lehet, hogy a padok és tábla végül nem is készültek el, csak a cikkbe írták be őket? A fák, ha meglennének, túlhaladták volna már a 150 éves kort. A térképek sem jelölik az emlékparkot külön, csak mintha az 1882-esen lenne erre utaló (de nehezen olvasható) felirat. A régi Klösz György-féle fotókon is halványan mintha kivehető volna egy terasz és facsoportozat az ekkoriban még egyébként elég kopár hegyoldalon. Később egyébként, az 1890-es években ennek a közelében épült fel a Gellérthegyi Kioszk.
Nászfák országszerte
A többi nászfa ültetés, amelyekről az Erdészeti Lapok hasonlóan lelkesült hangnemben hírt adott, általában azért nem volt ilyen nagyszabású.
Még leginkább Ungváron adták meg az esemény módját. Itt az ültetésre a várostól északkeletre, az Ó-Kemencze melletti várhegyre kivonult a kincstári tisztviselőkön kívül az ungvári értelmiség néhány tagja is, meg persze „az érdemesebb kincstári erdőőrök, és a közel fekvő községek elöljárói”. Hogy az esemény maradandó nyomot is hagyjon a fákon kívül, a várrom egyik kimagasló falára egy 2 méter hosszú és 1 méter magas vastáblát illesztettek fel, „melyen domború írással következő, Z. J. ungvári gymn. tanár által szerkesztett emlékirat foglaltatik:
1879. áprilhó 24.
Lenn, hol a viz árja zúgva hull alább,
És közelebb az éghez, e rom oldalán,
Hol előbb vad szedres s cserje vert tanyát,
Uj faültetéssel lőn szebb e magány:
A századnegyednek öröm ünnepén
A királyi pár mit együtt éle át;
Kik alatt feléledt a muló remény,
S a szabadság lakja újra e hazát.
A jobbágyi hűség ülteté e fát,
Hogy mig terebélyét nyújtja szerte szét,
Élte a jövőnek áldva adja át
Első Ferencé József s Erzsébet nevét!”
A környéket a beszámoló amúgy is kedvelt kirándulóhelynek mondja: és azt remélték, hogy a királyi párról elnevezett ösvények és az új fák még jobban kedveltté teszik azt. Az esemény végén persze nem maradhatott el az áldomás sem: „Az ünnepély e részét Ruttner Antal magyar királyi főerdőmester által, valamennyi jelenlevők részére a gereb zsilipházában adott vadászebéd követte, melyen ékes szóval sok felköszöntő mondatott a Felséges királyi pár egészségére és az ültetvény gyarapodására.”
A többi beszámoló szövege ehhez képest száraz: javarészt tényeket közölnek csak. Kiviláglik közülük azért a Fehér vármegyei Kálóz, ahol gróf Zichy Edmond kertjében, a templom mellett egy 14 éves lány, bizonyos Boda Karolin van feltüntetve az összesen 33 fa elültetőjeként. Több arisztokrata is felbukkan a jegyzékben, de egyes városok is kitettek magukért. Különösen Selmecbánya, ahol 6000 különböző fenyőt ültettek el ebből az alkalomból, bonyolult rend szerint egy 80 méter átmérőjű kör egyes pontjain. Igaz, az is kiderül a szövegből, hogy ez egyúttal az erdőmesteri iskola gyakorlata is volt, ahol később az ültetvényben erdőgazdálkodási megfigyeléseket is terveztek végezni. Máshol szembeöltő az, hogy leginkább az erdészet munkatársainak udvarába, kertjébe került egy-két fa a királyi menyegző ürügyén. Változatos a kép a fafajok tekintetében is, de sok helyen választották a tölgyet, mint „az erdők királyát”.
A legőszintébb beszámoló a rimaszombatiaké, akik leírják, hogy a város felszámolt régi temetőjének területét fásították be 2723 darab két- és hároméves eperfa csemetével. (Csak nem selyemhernyót akartak itt nevelni?). „Midőn e tettökről jelentést tettek, örvendetes tudomásul vette a tanács, hogy ezek épen áprilhó 24-én, a Felséges uralkodó pár ezüst menyegzője napján ültettettek el, minélfogva, ezek nászfáknak jelentettek ki, emlékéül az uralkodó királyi pár ezüst lakadalmának”. Vagyis valójában utólag rámondták, hogy ha már éppen aznap volt a fásítási akció, hát legyenek akkor emlékfák…
Egy alapos Kárpát-medencei kutatás tudná csak megválaszolni a kérdést, él-e még valahol az ekkor elültetett fákból példány.
Így esett hát az első országos faültetés 1879 tavaszán. E kezdet volumenében még nem mérhető a hasonlóan ideologikus folytatáshoz a millenniumkor, illetve Erzsébet királyné halálakor ültetett akciókhoz, amikor milliós nagyságrendben zajlott ugyanez – de erről majd legközelebb.
írásaim
♦ VICZIÁN ZSÓFIA