Vasák Benedek: PÓLÓSZUGGESZTIÓ

És akkor egyszer csak jött Varga Zsolt. Merthogy ehhez a menetrendszerűen, tízévente elsöprő magabiztossággal bekövetkező, meseszerű vébégyőzelemhez elég csak annyit hozzátenni: Varga Zsolt.

Nem csak azért mondom – bár azért is –, mert egy iskolába járnak a gyerekeink, de olyan szuggesztív jelenlétet még életemben nem láttam vízilabdameccsen, mint az övé, pedig láttam fanatikus edzőt, éppen eleget. A tavalyi eb-t nemigen követtem, de láttam őt bajnoki és BL-meccseken, és most Fukuokában. Láttam és látom az indulatok és érzelmek tombolását, ezt a félelmetesen eruptív mentális hullámvasutat, amit letol a medence szélén. És akkor az utolsó fél percben időt kér. És sokezer kilométerről, egy műholdas közvetítés hiperaktív médiacirkuszán átjön az a jéghideg nyugalom, amit az időkérés alatt beleszuggerál a játékosaiba.Nála szuggesztívebb figurát nemigen láttam – nemcsak a vízilabdában, hanem a magyar sportban sem.

Húsz éve Kemény Dénes, tíz éve Benedek Tibor vitte világbajnoki címig a magyar csapatot. Varga méltó utóda mindkettőnek.

Kemény az istenek kegyeltje volt – a vízilabda Olümposza kiutalt neki egy tucat félistent, akikkel egy évtizeden át uralta a világot. Benedek a vízilabda Odüsszeusza volt, a techné okos, rafinált embere. Varga Zsolt meg…

Varga Zsoltról mindet elmond, amit Varga Dénesből csinált. Dumi ezernyi torna MVP-je volt, olimpiai és világbajnok, BL-győztes gigasztár. Talán pont a 10 évvel ezelőtti barcelonai vébé volt élete csúcsteljesítménye. Csak éppen már elmúlt 36 éves, csoda lesz, ha kihúzza Párizsig. A mostani vébén dobott hat meccsen hat gólt – kicsit szomorú hattyúdalnak is tarthatnánk a tíz évvel ezelőtti vébé hősétől…

Csak hát az a helyzet, hogy a mai vízilabda már rég nem a tíz évvel ezelőtti Varga Dénesekről, még kevésbé a húsz évvel ezelőtti Kásás Tamásokról és Kiss Gergőkről szól. Ettől még Dumi nem lett kevésbé fontos játékos – ezen a vébén legalább annyit, ha nem többet tett a magyar csapat döntőbe jutásáért és címszerzéséért, mint 10 éve. Csak most annyi változott, hogy az elődöntőben és a döntőben is, döntetlennél ő blokkolta brutál magabiztosan az ellenfél utolsó lövését. Az elődöntőben ebből utolsó másodperces gól lett, a döntőben majdnem gól (kapufa).

Nem örülünk neki, de az a helyzet, hogy a pólóban – éppúgy, mint a fociban – ma már minden a védekezésről szól. Fantasztikus technikájú, bődületes lövőerejű támadói mindenkinek vannak (mármint nyilván nem a japánoknál meg a franciáknál, hanem a bármelyik világversenyen első hat-nyolc csapatban). De mivel védekezni sokkal nehezebb és fárasztóbb, mint támadni – különösen a pólóban, ahol minden, szabály, bíró, felfogás, attitűd a támadónak kedvez –, ezért a védekezést kell tökélyre csiszolni, hiszen a támadás amúgy is megy.

Aki nem csinálta, annak nehéz elképzelnie, hogy milyen rohadt nehéz és fárasztó a vízilabdában védekezni. Legalább olyan fárasztó, mint mondjuk vívásban. Ezt öttusás élményeimből hozom elő. Vicces, hogy a (mindkét nembeli!) magyar kardcsapat pont a hétvégén lett világbajnok, de hát a kard mindig is ilyen eszetlen, rohangálós csapkodás volt, szemben a párbajtőr mérhetetlen kifinomultságával és eleganciájával

Igen, a póló legalább olyan masszív, pusztítóan fárasztó összpontosítást igényel, mint a párbajtőr – csak itt, mivel csapatsportról van szó, még kell egy jó adag egymásra hangolódás is.

Döbbenetes ahogy Varga Zsolt klubedzőként és a válogatott szövetségi kapitányaként rábírta Dumit erre a fókuszált alázatra – de az, hogy az elődöntőben és a döntőben is egy mega-giga-világklasszis utolsó (passzív) mozdulata egy-egy sikeres blokk legyen, és mindegyik passzív mozdulat közvetlen következménye a győzelem (avagy a vereség elkerülése) legyen… szóval Varga Zsolt annyira zseniális edző és szuggesztív karakter, hogy – szégyellem bevallani – megszerette velem minden idők legellenszenvesebb klubját, a Fradit, és biztos vagyok benne, hogy jövőre minimum döntőig viszi a magyar csapatot Párizsban. Erre fogadhatunk, jövő ilyenkor bárki nyugodtan orrom alá dörgölheti ezt az írást.