Csakhogy közben történt pár fontos dolog a művészet egyik legfiatalabb ágazatában, a még csak 150 éves fotóban. Kata munkáinak megértéséhez muszáj egy kis kitérőt tennünk. Ugyanis ez a változás nemcsak a képet, de egész civilizációnkat átrendezi.

A különféle közösségi platformok működési modelljei szerint az emberiség ma már inkább képekkel mesél, képeken keresztül beszél, semmint elvont és sokszorosan összetett üzenetű mondatokkal, ahogy most én. A facebook a valaha még könyveken cseperedett boomerek unalmas és nehézkes platformja. Tele szöveggel, amik gyakran a képernyő felületén is képesek túl lógni, fárasztó scrollozásra, vagy épp a poszt azonnali elhagyására késztetve a korszerűen rohanó infófogyasztót. Ellenben hasít az Insta, ahol a Gutenberg-civilizáció évszázadai után végre megint a kép beszél, és pörög a Tik-Tok is, ami mini filmecskék, soha fel nem fogható rövidségűre vágott mozgóképi szekvenciák elmúlaszthatatlan éhséget keltő villanásai révén ébresztenek ingert, vágyat, vonzást, azonosulást.

Ez az érzékileg felfokozott kor már nem ismeri a rettegésnek azt az atavisztikus minőségét, amit a firenzei keresztelőkápolna Coppo di Marcovaldo készítette mozaikképének embereket faló ördögalakja okozott, sem az undort, amit reneszánsz traktátusszerzők írtak le a még a legyeket is megtévesztő valószerűségű Giotto festmények kapcsán. Azokat a képeket a néző tetszőleges ideig pásztázta a szemével, mindig újra és újraélte a kép keltette erős ingert, s elfogta a szorongó félelem valahányszor a pokol ördögére nézett. Lényeg, hogy maga döntött, hogy a hatás mennyi ideig tart, s ő élesztette újra, ha képfaló szenvedélye ismét a szorongás átélésére sarkalta. A fantáziája dolgozott, nem a kép gyarmatosította a befogadó elmét. Ennek a fajta képnek, a lenini és goebbelsi propagandakép használat után, pár évtizede vége. Amit viszont most élünk, már a nagybetűs KÉP halála. Ahogy szöveget, úgy képet sem olvas, ért, értelmez senki, a képeket esszük, habzsoljuk, csócsáljuk és természetesen a folyamat végén haszontalan és megvetendő végtermék formájában eltávolítjuk magunkból. Elfelejtjük. Egy újabb villanás, újabb inger elfelejteti velünk.

Az elején említett időközben lezajlott pár fontos dolog közé tartozik tehát a kép természetének radikális megváltozása is. Az, hogy nemcsak időbeli, de felületi hatásai is mesterséges befolyásolás, formálás és gyakran megtévesztő célzatú átalakítás alá esik. Azt hisszük látunk valamit, de egész biztosan nem azt látjuk, ami a szemünk elé kerül, hanem a valaki és valakik manipulációs szándékának végtermékét. Legyen szó kereskedelmi reklámról, politikai propagandáról, vagy úgynevezett művészetről, vagyis műpiaci termékről, amely minden elemében igyekszik megfelelni a jól értékesíthető műtárgyakkal kapcsolatos elvárásoknak. S mindezt nem ecsettel többé, nem is az emberi fantázia, hanem algoritmusok által. Legfrissebben pedig a mesterséges intelligencia révén kinyitott végtelennek tetsző lehetőségek felhasználásával.

Ugyanakkor annak, hogy gyakorlatilag lehetetlen mentesülnünk a képi manipulációk csillámos ragyogása alól, valami mélyen nyugvó belső emberi lényeg mégis mindvégig éberen figyel. Ez az, amivel Kata dolgozik. Bármikor előállíthatok mondjuk egy képet, amin én szerepelek New Yorkban a Times Squere sarkán, amint balomon Madonnával, jobbomon a már rég nem élő Elvis Presley-vel koccintunk az új évre, s közben a kezemben tartott telefon kamerájába nevetünk. Szenzációs esemény élő és holt sztárokkal időzni, nemigaz? S egyben a legtriviálisabb, leginkább közhelyes, semmitmondóbb is. Nincs nap ma már, hogy életünkbe be ne törne egy vagy több hasonló üres és értéktelen szenzáció. A képi ingerek hatása az égre tör, s minél erőteljesebb, minél inkább a képzelet határátlépésének műve, annál üresebb, talmibb, tartalmatlanabb. Az így keletkező üresség a valóság, a hitelesség hiányából ered és akárcsak a pornó, csömört, undort, sisvárságot, bút hagy maga után.

Mit tehet a kép – teszi fel a kérdést most látható sorozatában Kata, a trivialitás szélsőségéig feszülő, a szavakat, a mondatokat, a nyelvi közlést leváltó, elképesztő mértékű és agresszivitású képdömping pornográf korában? Mit tehet egy képalkotó az új képkorszak hajnalán? Miképpen maradhat az ő mondása igaz? Képe miként őrizheti meg a képszerűség lényegét?

Kép és kép között nagyon fontos különbségek lehetnek, s e különbségek tétje nem kisebb, mint élet és élet közötti különbségé. Képzeljünk el egy bőségszarúból a levegőbe dús csillagporként kiszórt kutyaeledelt, amelyért egy gyönyörű szőrű kutya boldog arccal szinte az égre ugrik, hogy elkapja, s a következő pillanatban máris virágokkal beborított réten szalad, ugrik, mutatja a finom falatoktól nyert határtalan életörömét. Látjuk ezt a képet? Naponta ezer ilyet dobnak fel az internet reklámok, közölnek a tévécsatornák, etc. És képzeljünk el egy hegygerincet, amely fölött valamennyi gravitációs tapasztalatunknak ellentmondva egymás mellé fűzött apró színes zászlók lógnak az ég felé. Az egyik minden eszközzel elkápráztatni akar bennünket, valószerűvé tenni a lehetetlent, a másik, bár egyetlen mozzanata sem igaz, az eddig ismert képalkotás mechanikus és realisztikus követelményrendszere szerint, sőt, a látott motívumok is kétségeket ébresztők, valósága, igazsága és hitelessége felől mégsem hagy kétséget. És ez a végtelenül megnyugtató. Ahogy a hely is, ahol Kata járt, meg ahol Kata él. Ezt csak a kép és kép, valamint az élet és élet közötti különbségek megkerülhetetlen fontossága miatt említem újra. Van hát az emberben, minden illúziócsalási kísérlet, szenzációvágy, a realitásunk keretei közül kitörni vágyó szomorúan kicsinyes extázis-igény ellenére valami mély és alapvető ragaszkodás a hiteleshez. Az igazhoz.

Kata most ezzel játszik. Képeinek témája, az istenek földje, vagyis az igazság terrénuma. A hely, ahol még talán fizikai értelemben is megélhető az archaikus ember létezése, egyben az a hely, ahol az állítás, a képi állítás mögött nincs semmi manipulatív szándék, befolyásolási kísérlet. Valahány ilyen gesztus ugyanis a képet és annak szemlélőjét a képalkotó hatalmi viszonyrendszerébe vonná. Az ilyen képalkotó elsődleges szándéka a néző leigázása, hatalmi alárendelése lenne. Kata azonban az eredendően emberit, mint a mesterséges intelligencia képdömpingje közepette parányi szigetre visszaszoruló igazságot mutatja fel. A kiszolgáltatottat, a sérülékenyt, vagyis a valódit, ami az embert emberré teszi. És az egyetlen minőséget, ami sérülékenységének ellentételezése lehet: a szabadságát.

Kifordult a világ. Kézenfekvő válasza erre Katának, hogy a valóság terepén akkor marad igaz és hiteles, ha a képet negatívban hagyja. A pozitív kép ma már a manipulációs szándékon kívül semmit nem mutat meg a valóságból, hisz belső igazsága régen elveszett. Ami a hiteles közlés lényege, igazsága, – képviselik most Kata képei, – azt a felszíni realitás felől visszafordított mélységben lelhetni meg.

És a képek strukturáltságában, szerkezeteiben. Kata, akarva – nem akarva, a huszadik század vizuális forradalmának leleményeit élteti tovább, munkái hol Bálint Endre kollázsait, hol Ország Lili pászka-képeit, hol Max Ernst frottázsait hívják elő. Festményeket, hisz a negatív révén választott képi absztrakció, mint a még megőrizhető igazság befogható terepe, ebből a vizuális nyelvből származik. S nem csekély bravúr ez. Elsajátítani és anyanyelvként használni egy képi nyelvet, amin még igaz állítás egyáltalán kimondható.

Kata húszegynéhány éve már egyszer bejárta ezt a tájat. Most azzal a céllal utazott oda, hogy egykori képeinek helyszínét felkeresve elkészíti a jelenkor fotóit ugyanazokról a látószögekről. Ám nagyon hamar elengedte ezt a tervet. Odafönt, az istenek földjén ugyanis fölismerte, hogy nemcsak a világ mutat némileg más orcát a pár évtizeddel ezelőttihez képest, de ő maga is más lett. Az elsőre frappáns ötlet hamar kiürült az összevethetőség „jé, de érdekes” hatásában, az akkori pontos és esztétikus látványrögzítés szempontjából nem az idő, hanem a lét minőségének átalakulása a valódi különbségtétel. És azt nem a látvány transzformációja meséli el. Az ő személyes belső létezésének átalakulása és azé is, amit hagyományosan fotóval rögzíthetünk a képcsalások általánossá válásának idején. A kép ma más, mint akkor volt. Mármint a belső logikával, igazsággal és renddel, vagy épp rendetlenséggel bíró autonóm KÉP. Az egyetlen lehetséges kép, amit előállítani ma még érdemes.

Hogy egy kicsit jobban értsük Kata képeit, találkozását az istenek földjével, engedjétek meg, hogy felolvassam Szabó Lőrinc versét, melyre ő hívta fel a figyelmemet.

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

space
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

a mester, egy lepkére mutatott.

– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam

és most egy kicsit zavarban vagyok.

space
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,

s a lepke vigan táncolt a napon,

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –

mi az igazság, melyik lehetek:

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet? –

space
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke

épp így hitte a maga igazát! –

space
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

valami mégis megborzongatott,

kétezer évig töprengtem azóta,

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

space
Elhangzott a Szentgyörgyhegyen, 2025 augusztus 9-én