♦ ÚJFALUSI KATA | NOVELLA

Szíven ütött a fotó nagyapám megtalált holmijáról, és ha már nem én lehettem az a közvetlen örökös, aki felfedezi, egyből elfogott az irigység. Egy fotón minden, ami egy életet jelentett, egy titkos tervet, játszmákat, eldördüléseket és az unokával való teljesen hülye játékokat. Például a nyaralás alatt megmutatta, hogy kell csúszni a sörös rámpán. Nagyon ment a felület, szerintem ezt nem kalkulálta bele, mert zutty, egy furcsa szaltószerű mozdulat után eltűnt a bokorban, nagymamám meg sikított, és haragudott rá egész délután. Pityu, aki túlbohóckodta és most a bokája ficamos. De nagyapám, igazi szuperhősként viselte a lábdagadást, már másnap őrjöngött velem a vízben. Acélos karjaitól dörgött a balatoni égbolt, fél napját szánta arra, hogy megtanítson focizni, pedig ősbéna voltam, nyegle mozdulataim voltak és mindig mellé lőttem a labdát, de ő nem tágított, valamiért úgy érezte, focizni tudni kell. És csúszni. Ezek életet menthetnek. Fekete fehérben megörökítette, ahogy az unokája labdaérzéke fejlődik, minden képen elmosódtam és éppen átesem a labdán, de ő ezeket a képeket megszerette. Mutogatta a kocsmában, a Markó utcai Borharapóban. Az volt a törzshelye, így a törzsnek muszáj volt éljeneznie a fotók láttán, mondták, hogy tehetséges vagyok, hátha viszem valamire és hogy nem baj, ha lány, ez jó irány. Nagyapám fröccsözött és csendben gyűjtögette a kézfogásokat, tervei voltak az én futballkarrieremmel.

Később megmutatta azt is, hogy kell autót vezetni. Látta rajtam, hogy ez jobban menne, mint a foci, ráadásul a trabi elég egyszerűnek tűnt utasként, kormány, nehezen kezelhető váltó, amit a kormánytól alig lehet elérni, index, fék, gáz. Mi kell még? Valahogy úgy volt ezzel egyébként, mint a focival, hogy csakazértis meg kell tanulnom, szoknya ide-vagy oda, kell majd alám egy autó is, ha nagy leszek és nőies.