Most is, kimentem a közértbe – ezt is anyukám javítja mindig, számára nem létezik kisbolt vagy vegyesbolt, csak a közi – egy tejet kellett volna hoznom csupán és lám, megláttam egy ötös csomagos amerikai ünnep lufit, nyolcszázért, persze hogy hazahoztam. Az utolsó kétezer forintunkból. Makacs vagyok a nem létező ünnepeket és a szamizdat luficsomagokat illetően. Mindjárt fújom is, csak előbb mesélek.
A jóságról szeretnék ma mesélni. Az esszenciális, nem hivalkodó, testközeli, szintén lapulós jóságról. Mert létezik. Én sajnos nem voltam soha igazán jó. Éltem bele a vakvilágba, a hülye hálovín ünnepeinkkel, anyukámmal, akinek rengeteg amerikai tanítványa volt, meg ázsiai, meg igazi brit, és nagykövetek, kiskövetek, rengeteg színes kalandot hozva házhoz a nyolcvanas években. A Halloween című horrorfilm főszereplőjét nem, de egy másik láncfűrészes, fehér álarcos sorozatgyilkost történetesen még tanította is anyukám magyarra. Mint idegen nyelvre.
Ott szambázott a gyilkos a nappaliban, meg mondta a kakuminális betűket szorgalmasan, amíg én mindig elképzeltem a kisszobában, hogy egyszer csak egy durvább nyelvtani szabály miatt előrántja a láncfűrészt, és oda az én anyukám, a Színes Magyar Nyelvkönyvvel és a kistálcás kávé, ásványvízzel egyetemben.
Túléltük. A láncfűrészes megtanult magyarul és többet nem ólálkodott a lakásunkon. Én megnőttem, gimnazista lettem és csak ott tanultam meg, hogy meg kell feleznem a kolbászos kenyeremet, hogy szívességeket kell végrehajtanom más hasonló korabeli embereknek és csak akkor neveznek majd barátnak, éreztem, hogy sokkal jobbnak kell lennem ahhoz, hogy természetes legyek.
De az öntudatlan jóság hiányzott belőlem. Máig is így van. Talán ezért vonzom a megrögzött jókat magam köré, így építenek, faragnak még ma is belőlem a barátaim, akik tőlem függetlenül tényleg felnőttek azóta.
Van egy különösen rendes csaj, még szép is, ő a Bari. Emlékszem, amikor először találkoztunk, szabályosan libbent, ráadásul piros pécsi bőrkesztyűben, ahhoz illő pompáspiros Bertolucci Álmodozók kalapkában és természetesen körömcipőben. Egy azóta elveszett, Boulevard & Brezsnyev nevű galériában ültünk, mindenki tett-vett, én éppen a lábam hosszát mértem le csípőtől kislábujjig mérőszalaggal, voltak, akik csak ittak és beszélgettek, volt, aki már aludt a híres zöld Chesterfield kanapén, amikor betoppant. Puszi, puszi, sziasztok, nem veszek most semmit, pá, rohanok máris, és libbent, a kezeit a magasba tartva gesztikulált, elegánsan, igazi nőként. Egyből kiborultam. Féltékeny lettem és kicsi, kolbászos szendvics dugdosó, pitiáner egérré változtam, a lábmérő centit és az olcsó lakkcsizmámat inkább magam alá húztam. Bari egy jelenség volt. Egy nagy piros libbenés.
Aztán az évek során megtudtam róla, hogy ő valóban jó. Nem fogok más, erősebb, kifejezőbb szavakat keresni erre. Manapság a valóban jó is nagy szó. De ha tetszik, legyen mondjuk tankerjó. Vagy felhőkarcolójó. Angyali ember, na. Örökbefogadott egy csodás kisfiút, mindent megtesz érte, pedig akadtak az évek során bőven nehézségeik, de ő libben és varázsol és intézkedik. Ezeket mindig tudom róla, ahogy telnek az évek.
Én azóta is csak élek bele a vakvilágba, néha sikerül felelősségteljesnek tűnnöm legalább, de gyakran elbotlom. Ő viszont továbbra is résen van. Olyannyira, hogy most például megszervezte nekem egy ingyen felajánlott főnöki karosszék leutaztatását az Alföldre, ahol hatalmas, de szerény konyhánkban egy lomiból fogott műanyag széken dolgoztam eddig, mert az volt adott.
Az ingyen felajánlott, kopottas, de szerkezetileg épp szuperkényelmes karosszék a libbenős piros nő egy barátja által négyeshatos villamosozással, vonatozással, vállon cipeléssel itt termett és itt van, két napja, már a konyha sem tudja, hirtelen mivé váljon, amikor itt egy ilyen elegáns, elnökös beékelődés történt. Ezt is Barinak köszönhetem, illetve a segítőjének, aki nem egy könnyű székkalandokat kereső, idétlen gigerli, hanem színész, világító kék szeme és páratlan humora van, meg csavarkulcsai, és ismeri annyira Barit, hogy egy ekkora buliból nem szívesen maradt volna ki. Figyu, Csokesz, vigyél már le kérlek egy huszonöt kilós irodai forgószéket egy kedves ismerősömnek Mezőberénybe. De előbb menj el érte a tizenháromba, szedd szét, vidd el magadhoz, csomagold be, küszködd fel a vonatra és majd ott még gurítsátok végig a Rákóczi sugárúton, mert nincs autó, csak bicikli van, és műanyag székes konyha. Megteszed? Persze. És – ezt a mesékben szokták mondani – így is lett.
Én pedig ott vártam dobogó szívvel a széket az állomáson. Ahogy tegnap egy itt keresztülutazó ismerősöm fogalmazott, az impozáns állomásunkon.
Tényleg az. Impozáns. A két ember jósága is az.
A konyhánk pedig mostantól egérbankelnöki köponti iroda, hálóvin lufikkal.
