Olvasási idő 3 perc

esti monológ

ÚJFALUSI KATA  | NAPLÓ

Kitöltöm magamnak a szomszédtól kapott atomvillanás házi pálinkát, hogy bírjam, bele egy kis százhatvan forintos noname gyömbért és ledöglök a nyűgös konyhaszékre, amelyik egyáltalán nem szeret már konyhaszék lenni, egy roncs. Tulajdonképpen, ha elfogadjuk, hogy vannak lépkedő fenyőfák, akkor tudomásul kell vennünk, hogy vannak vándorló konyhaszékek, emigráló íróasztalok és lehet sok száz megszökött részeges hokedli. Egyszer – nem vicc – a kislányommal mentünk lefelé a libegővel, s velünk szemben, felfelé utazott egy koszos kenyérpirító. Tök egyedül. Én még integettem is neki és mondtam Zeának: – Nézd, egy pirító, aki már nem akart többet pirítani, hanem fogta magát, jegyet vett a libegőre, csak fel, mert talán azt képzelte, a libegő egy végtelen hegymenet, aminek a végén átjutunk a paradicsomba. A pirítók örök földjére igyekezett, ahol már konnektorok sincsenek, a kenyér pedig egyenesen tiltott gyümölcs. Arcpirító volt belegondolni, hogy a gépek csak folyton értünk vannak. Egy életen át számtalanszor megunjuk őket és puff, dobjuk az ócskavasak közé.

Egy ilyen kenyérpirító százévente egyszer születik. Pardon, szerelődik össze. Mer változtatni, útkeresésbe kezd, bliccel a Zugligeti libegőn – csak a lányomnak mondtam, hogy jegyet vett, nyilván nem tett ilyet, mert aki lázad, vagy szökik, az már fejben átugrotta a szabályokat – és hisz abban, hogy várják valahol a hasonlóak. Similis simile gaudet, de mindig félreolvasom, mint a gyrost, és akkor az lesz belőle, hogy simlis simile gaudet, szóval pont olyan kenyérpirítós lesz a mondás, hogy csak ámulok magamban. Lám, az esti kevéske pálinka gyömbérrel milyen messze visz. Régen látott kenyérpirítók és tengelenge libegős emlékek között rekedtem. Holott nem ezt akartam végiggondolni. Az volt a fejemben, hogy összehasonlító statisztikákat kutassak azügyben, hogy a kínaiak által üzemeltetett üzletek hány százalékában nő föl bébi. Ha tippelnék, kilencvenet mondanék. Anyukámmal szemben is volt egy évtizedekig stabilan fennmaradó cipőbolt a Garay utcában, ott az évek alatt három bébi is felnőtt, bent a boltban, a majdnem non-stop nyitva tartás mellett. Anyukám ahol most lakik (úgy látszik, szeret kínai üzletek mellett élni, megnyugtatja) szintén két bébi cseperedik az általános mosószerszagban és tök vidámak. Ahova nemrég engem fújt a szél, egy világszélén lévő faluba, – hivatalosan város, de évek óta nyomják fel mesterségesen, (vö.: hamisítják) a lélekszám adatokat, hogy város legyen, (Ez maga a kenyérpirítói filozófia, hogy nem kell belenyugodni abba, ha csak egy pirító vagy, emelkedj fel, libegj, s legyél több) – itt is frissen nyitott most a kínai üzlet és lám, bébi cseperedik benne. Az eladók, hogy mindenki jól szórakozzon, ők is, illetve a bébi is, tologatják a gurulós bevásárlókocsiban, és felveszik a cipőcskéjét, ha lerúgja. Csodaszép pofija van, igazi jól sikerült kínai baba (talán jobb, mint a bébi), aki majd hamarabb tud árazni, mint Mozart zongoradarabokat írni. Mosolygós kislány, száguldozik a piros Ferrari bevásárlókocsiban, és bármit levehet a polcról. Biztosan irigyli őt a többi baba. Ha kitartóak, a bolt még szülinapi helyszínnek is megfelelő lesz. Mások a mekiben tartják a bulijukat, de ott akárki tudja tartani, viszont nyomott árú tőkehalmáj konzervek között aligha lesz versenytárs.

Nagyon drukkolok ennek a szép kislánynak, hogy boldog legyen, sokáig éljen és lehetőleg ne kereskedőnek menjen, (pirító) hanem mondjuk zoológusnak vagy művésznek, aki teljes regényeket ír rá egyetlen árcédulára. Én drukkolok, aztán meglátjuk.
Én sem lettem ám semmi különös. A pirítós részét értem és magaménak érzem, remekül ki tudok ugrani helyzetekből és sokszor vettem már jegyet a semmibe, ezzel nincs gond. Blicceltem is. Bemásztam és ugyanott ki. De még mindig nem igazán találtam meg a helyem.
Talán az a gond, hogy nem egy üzletben nőttem fel, hanem zavaróan sok változatosság vett körül.