Újfalusi Kata: BÁTA VIZE

A lányom édes kis néptánc csoportjától, ennek az édes kis néptánc csoportnak a művészeti iskolájától, több száz gyerektől, több száz halmozottan hátrányos helyzetben élő gyerektől tollvonták meg az összes támogatást, egy csapásra. Több száz, kistelepülésen élő gyerek marad innentől délutáni árvaságban, csavargásban – félre ne értsük, a csavargás jó dolog, vagy engedjük meg, hogy jó legyen egy nyüzsgő környezetben, biztos családi háttérrel, szuperjó, vidámpark, meg séta a ligetben fagyival – de mi van mondjuk Biharugrán? Ahol mostantól nem lehet menni néptáncolni, csak álldogálni, lődörögni, lógni a szeren, vagy az udvaron lézengő kétfejű kóbor kutyát dobálni színes kavicsokkal.

Nagyon sajnálom, hogy apukám már nincs itt. És nem azért, mert ő mindent meg tudott volna oldani, de na! Mégiscsak a táncház mozgalom egyik alapítója volt, talán fel tudott volna hívni még valakit. Veszett a világ, de elvétve még ott vannak a régi arcok valahol, szőnyeg szélén, rejtve, osonva, akik mondjuk be tudnak legalább köpőcsövezni a minisztériumba, vagy becsúsztattak volna az ajtó alatt egy levelet, hogy hé, itten gyerekek fognak elsüllyedni a semmibe, tehetséges, remek eredményeket hozó tánccsoportok válnak köddé, hé, itt több kistelepülés érintett.

Hé!

Azért a kedves államtitkár bácsival eltáncolnék itten egy mezőségit, a főtéren, miután körbejárta az érintett településeket és kezet rázott minden kisgyerekkel, sziasztok, Zoli bácsi vagyok, én döntöttem így, nem lesz tánccsoport, járjatok inkább pingpongozni, hülyegyerekek. Nyakig nyakkendős államtitkár bácsi, isten éltessen!

A mi csoportunk megmenekült, egy évig átsegítik, közösségi összefogással megyünk tovább, éppen ennek a kisvárosnak a csattogó lábú táncos gyerekei a szerencsések, ők húzták a legjobb lapot. Hogy micsoda áldozat van előre a következő egy év mögé pakolva, nem kell elmesélnem. Ha nincs iskola, attól még táncolni lehet, értitek.

Egy amerikai filmben ebből az lenne, hogy száz párban táncolnak a gyerekek a porban, valahogy tényleg ott állna az államtitkár bácsi, aki meghatódna, – az amerikaiak szentimentalitását néha imádni lehet – lelépkedne árnyékos pulpitusáról a tűző napon agyhúgykövet kapó gyerekek közé a porba és azonnal rápecsételne a korábbi rápecsételésére, hogy mégis mehet tovább minden, és a gyerekek itt éppen repülnének egy forgásban.

Na de vissza a realitások belébe. Le van tojva az államtitkár bácsi, dulit neki. Egyen kemény babot, szódájába sose legyen bor és másszon lajhár a fejére! Ma itt szólni fog a Báta vize, hajnalig mulatunk, mert töltött káposzta fesztivál van és fellépnek a puskalábú gyerekek. Sikerülni fog minden, én itt már azt mondom. Az utóbbi egy év alatt sok mindent láttam már, ami sikerült.

Az életem második felére lettem optimista. Goromba optimista, de az nem számít, néha már látok, s hallok előre.

Itt van nekem egérkislány hangon, brummogó bőgővel kísérve a Báta vize.