De lebegő urnazsák eddig nem volt.
Bandukolunk a kutyákkal, húznak, mint az állatok. És akkor messziről feltűnik egy alak. Kedvesen köszön, de ez nem természetellenes, itt ebben a kisvárosban mindenki köszön, talán túl sokat is. Ha például naponta többször találkozik két ismerős, akkor többször is helló. És itt mindenképpen többször találkozik naponta két ismerős, mert a belváros térképén is csak pár olyan pötty van, ahol ügyet lehet intézni vagy kenyeret lehet venni.
Szóval köszönünk, és utána arra leszek figyelmes, hogy az alak mormog. A víznek beszél, bele a tóba. Aztán felénk fordul, és azt mondja, kissé türelmetlen hangon: – Ádám még mindig itt van.
Én meg olyan családból származom, hogy visszakérdezek: – Ádám?
Igen, képzeljétek, itt úszik a vízben Ádám, az a fehér urnazsák ott ő, és látjátok, még nyolc szegfű is lebeg körülötte. – most már dől belőle a hátborzongató történet. Ádám ott lakott, ahol az a platós teherautó áll – nem messze mutat, a tóparton álló ház felé. Nem volt idős, de a végén már elfekvőben ápolták, és hamarosan meghalt. Elvált és a gyereke már régóta Angliában élt, senkije sem volt.
Na igen, ha itt elvált vagy és a gyerekek már kirepültek, senkid nem marad, talán csak a tó, amit annyira megszerethetsz, mint egy jó feleséget, vagy egy folyton esőben ázó tweed szoknyás, messze ment gyermeket.
Ezek meg egyszerűen idejöttek és beletemették Ádámot a tóba! – folytatja feldúlva. Azt sem tudom, kik voltak. A feleségemmel láttuk, hogy valami szervezkedés van a stégnél, még pulpitus is volt, rendes ceremónia, két autó is behajtott idáig, a stéghez, ami egyébként is tilos lenne. Aztán felszívódtak. Az étteremben is ettek, ott is kérdeztük, tudnak-e róluk valamit, de senki semmire nem emlékezett.
Most itt lebeg Ádám, mellette az a nyolc szegfű, pont annyian voltak az ismeretlenek. Én meg nézegethetem Ádámot minden nap, de ennek véget fogok vetni, kiveszem onnan és egyszerűen átdobom máshova, a kutya mindenit már neki!
Érthető. – felelem bizonytalanul – Bár, talán elfér itt, most már mindegy alapon. Úgyis, hamarosan felújítják az egész tópartot, ezt olvastam.
Ugyan, mire odáig kerül a sor, még egy csomó Ádámot beledobálhat itt mindenki, egy percig sem hiszem, hogy elkezdődnek a munkálatok. Azt viszont látom, hogy Ádám itt lebeg és nekem kell ezt is megoldanom. – ideges, belefáradt a tó halottjaiba, már rögtön az elsőnél.
A kutyák tovább akartak menni. Hála az égnek, nem figyeltek fel Ádámra, és a tetthelyre. Ők inkább a fácánszaggal voltak elfoglalva. Gyorsan elköszöntünk tehát, egy baráti hellóval, és néha kedvesen, bíztatóan visszanéztünk, hogy azért mi lélekben vele vagyunk. A joggal elégedetlen tóparti lakóval.
Egyébként megnéztem Ádámot. Nem tűnt elviselhetetlennek a látvány, csupán egy fehér zsákocskának látszik a vízen, és körülötte a virágok, ami így csak egy szokatlan Lou Reed kompozíció itt, a világ keleti végén, nem vészes. Sőt, lehet, hogy egyfajta közösségi dolog fog kisülni belőle. Ádámnak mindenki hellózik, neki mondja el a bánatos szerelmes a titkait, őt célozzák majd kacsakővel a gyerekek. Egy idő után nagyobb sztár lesz itt, mint Petőfi. Petőfi innen indult el és utána már nem látták élve, Ádám pedig ide érkezett meg, és előtte látták élve. Sorscsere.
Teljesen őszintén megértem a tóparton lakók viszolygását, ugyanakkor maga a történet illik e tájba.
Szerintem holnap reggel is kimegyünk a kutyákkal a tóhoz. Vannak fehér cirmos rózsáim, viszek egyet Ádámnak. Tessék, ez máris zarándoklat. És hamarosan mindenki tudni fog itt Ádámról. Tömegek jöhetnek naponta. Talán holnap dúdolok is egyet neki, ha már kisétálok hozzá.
„Hey, honey, Take a walk on the wild side”