A varázsló eltöri pálcáját – Két cigaretta közt – részlet: “A szép nő felszáll a villamosra. Te újságod vagy könyved olvasod és egy darabig magad sem tudod, miért hagytad abba az olvasást. Újra olvasni kezdesz és akkor jössz rá: Ja, igen. Ez az arc… Jobban meg kellene nézned. Újra felemeled fejed és keresed. Most nem látni jól, közétek álltak, egy kalauz szikáran gonosz, vagy egy polgártársad kövéren ostoba arca nyomul eléd. Kedvetlenül visszatérsz a könyvedhez. Mégis meg kellene nézni. Úgy emlékeztetett valakire. (A szépség mindíg emlékeztet valakire. Vagy valamire. Nem tudod, kire és mire.) A nő arca egy pillanatra felvillan kalauzok és polgártársak között. Nem az egész arca, csak profiljának egy része. Felvillan, olyan éles szépséggel, hogy fáj neked. Gyors, gazdag folyamat indul meg benned: a profilrészletet kiegészíted egy teljes, csodálatos arccá. Ezt az arcot „nem látod lelki-szemed előtt”, nem tudnád lerajzolni, ez az arc nincs, egy arc lehetősége az, amely fellobbant benned, parancsolón. A nő most felemeli kezét, hogy megigazítsa a haját. Sajnos, kesztyűben van, de így is látszik, hogy keze fínomvonalú; a belső folyamat eléd vetíti egy gyönyörű kéz lehetőségét. Addig izegsz-mozogsz, amíg az alakját is többé-kevésbbé megfigyelheted. Nem, itt sincs hiba. Mélységes fájdalom fog el. Ez a nő szép, hiába, szép. És hiába szép. Most leszáll egy úr, és profilját egészen megkapod. A szomorúság valami még sajgó, de már édes jóérzésbe megy át. Belül távlatok nyílnak, multadból bizonytalan képek derengenek és vetítődnek mesebeli jövőkbe. Hogy is mondja Stendhal: A szépség a boldogság ígérete. Hozzátehetnéd: Az elérhetetlen boldogságé. A szíved elszorul.

A nő most leszáll, kinézel az ablakon és amint ebbe az irányba fordul, sikerül en face is meglátnod. Az orra kissé széles, a szeme kissé kifejezéstelen. Nagy-nagy megkönnyebbüléssel sóhajtasz fel. Hála Isten, nem is olyan szép. Nyugodtan tovább élhetek.”

Így ír fiatalkori reménytelen szerelméhez Schultz Dórához.

“A távolságot szeretem miköztünk. (…)

Te meg én, világ két sarkából jövők,

a testünk más – szőke a Te hajad,

a vérünk más – az enyém nyugtalan

s integetnek idegen jövők –

a vágyunk mégis egyfelé halad”

(Szerb Antal Violaine-szonett/ részlet

Háromszor házasodik, kétszer ugyanazt a nőt Lakner Amália Irént veszi el, akitől kétszer el is válik. 1938-ban nőül veszi az irodalomtörténészként publikáló Bálint Klárát, Osvát Ernő unokahúgát, Bálint Endre festőművész testvérét, aki igazi szellemi társa lesz. Ez némi ellentmondásban van azzal az elhamarkodott kijelentésével, hogy “nem tudok olyan nőhöz vonzódni, akit nagyon okosnak tartok, valahogy úgy érzem, mintha homoszexualizmus volna.” Ez a csillapíthatatlan szerelem a prózában zseniális Szerbet a versírás felé fordítja. Legutolsó versét a balfi munkatáborban legyengülve, szerelmének írja, “Orfeus az alvilágban” címmel.

Ehhez tudni kell hogy feleségének, Klárának nem engedte, hogy meglátogassa.

Orpheus az Alvilágban / részlet

És Orpheus csak ment, magábahullva,

A pusztulás nagy leckéjét tanulva,

Mely gyötrött szédülésbe merevíté,

Míg végre naptól felfénylett egy oszlop.